Diófa

– Teltek az évek! Nyugdíjas lettem! Egyedül maradtam és hazaköltöztem a
szülőfalvamba. Nyugdíjam oly kevéske, így ősszel összeszedem a diót és
télen megtöröm. Kilós, fél kilós csomagokba nagyon hamar el tudom
adni, két óránál tovább még sohasem álltam kint a piacon. Ha hiszi, ha
nem ez a kilenc diófa engem átsegített a télen! Az idén is, nemcsak
tűzifát tudtam venni a dióbélből, hanem még egy kis malackát is. És
most ha ezt a maradékot sikerül eladnom, szeretnék venni tíz kis
facsemetét. Tudja van egy aranyos unokám, nemsokára hazajön, el fogjuk
ültetni a kis fákat és ha majd ő is megöregszik, diótörés közben
biztos majd el fog mondani érettem egy-egy imádságot…

Az autó halad a tavaszi verőfényben… a néni elhallgatott, én is
hallgatok, némán vezetek. Nemsokára a piacnál fékeztem és megálltam. Az
utasom a reszkető kezével egy fél kiló zacskó dióbelet csúsztatott az
ülésre. Tiltakoztam, de ő szelíd mosollyal csak annyit mondott:
vegye csak el, nekem is a jó Isten adta a drága nagyapámat, aki a
diófákat ültette…

Szó nélkül sebességbe teszem az autót, vezetek, de fél szemmel a
dióbelet nézem: az egyszerű székely asszony válaszát a gazdasági
krízisre. Kezembe vettem a szépen bekötött kis csomagot, kibontottam
és elkezdtem ropogtatni a finom dióbelet, a becsületes, évtizedeken
áthajló munka gyümölcsét, a finom, egészséges választ egy nagymama
anyagi gondjaira.

Járható út… Megyek, én is veszek tíz facsemetét!

Szeretettel,
Csaba testvér