A Don Bosco Szent János által alapított Szalézi Szent Ferenc Társaság ebben az évben ünnepli magyarországi letelepedésének 100. évfordulóját. Ugyancsak megemlékezünk arról, hogy 99 éve született a rend egyik tagja, Sándor István, akit 1953. június 8-án a kommunisták koncepciós perben halálra ítéltek és kivégeztek. Boldoggáavatási pere a hírek szerint 2013 őszén fejeződik be. A vértanúhalált halt szerzetesről Dér András rendező készített fikciós dokumentumfilmet Isten szolgája, Sándor István szalézi vértanú címmel. A Magyar Kurír vele beszélget.

– Hogyan talált rá Sándor István szalézi atya történetére?
– A történet talált meg engem. Családommal együtt régóta vagyunk „laza” tagjai a Bécsi úti Don Bosco Szalézi Közösségnek. Néhány évvel ezelőtt a szaléziek jelenlegi tartományfőnöke, Ábrahám Béla atya vetette fel, hogy készítsek dokumentumfilmet Sándor Istvánról. Őszintén bevallom, hogy Sándor Istvánt nem ismertem addig. Megismerve azonban az életét, egyre jobban érdekelt az alakja. Varga Judit történésztől kaptam anyagokat, elolvastam Szőke János szalézi atya és Ádám Lászlónak, a szaléziek akkori tartományfőnökének a könyveit is. Néhány őt ismerővel is beszéltem, így Sándor István öccsének, Sándor Jánosnak a lányával és Bíró Lóránt atyával, aki a Klarisszeum jelenlegi plébánosa, ahol Sándor István az 50-es évek elején sekrestyés volt. Szaléziaktól, szalézi munkatársaktól, a Terror Házától és a szolnoki Máthé György atyától is sok segítséget kaptam. Egy nagyon szép, közös összefogás eredménye lett ez a film.

– Mivel vívta ki Sándor István a kommunista hatalom haragját?
– A kommunisták szemében Sándor Istvánnak nagyon súlyos vétkei voltak. Huszonöt éves korában lépett be a szalézi rendbe. Az egyre nyilvánvalóbban kiépülő diktatúra 1946-ban betiltotta az egyesületeket, minden keresztény egyesületet is. Sándor István azonban továbbra is folytatta Don Bosco szellemében az ifjúság nevelését, hiszen elsősorban azért lett szalézi szerzetes, hogy fiatalokkal foglalkozhasson. Ezt a tevékenységét a szerzetesrendek 1950-ben történt feloszlatása után is folytatta. Sándor István kezdetben fém- és gépipari  szakiskolába járt, majd kitanulta a nyomdászmesterséget. A Rákospalotát és Újpestet összekötő vasúti felüljáró alatti Clarisszeumban (Az épületet az alapító grófné, Károlyi Sándorné Korniss Klára védőszentjének – Assisi Szent Klárának – emlékére építették – B.D.) volt 1950 tavaszáig a szalézi rendház és a legszegényebb családok gyermekeit befogadó fiú nevelőintézet. A Clarisszeumban gyűltek össze a munkásfiatalok, akiket a rend tagjai tanítottak a keresztény hit alapjaira. Sándor István 1949-ben sekrestyés lett, és fiatalokkal, köztük árva gyerekekkel is foglalkozott, nagyon szerette őket, és ők is szerették őt, mivel vidám, humoros ember volt. A kommunista hatalom azonban hamarosan felfigyelt rájuk, ugyanis sok clarisszás fiatalt besoroztak a néphadseregbe, akik közül többeket átirányítottak az ÁVH-hoz. Ám ezek a kiskatonák továbbra is visszajártak Sándor Istvánhoz. Ez Rákosiék szemében drámai, megbocsáthatatlan vétség volt, amire felépítettek egy koncepciós pert, ez volt a Pártőrség pere. Maga Rákosi hívta fel az elvtársai figyelmét arra, hogy szigorúan, kíméletlenül járjanak el ebben az ügyben, mivel a klerikális reakció befurakodott az ő legbelsőbb, legmegbízhatóbb soraik közé. A vád ennek megfelelően államellenes szervezkedés, a rendszer megdöntésére irányuló kísérlet volt, ami a legsúlyosabb elbírálás alá esett. A kihallgatási jegyzőkönyvben az szerepelt, hogy Sándor István államellenes feladatok elvégzésével bízta meg a fiatalokat, bizalmas információkat szedett ki belőlük az ÁVH belső ügyeiről, amiket aztán felhasznált a népi demokratikus rendszer ellen, de szerepelt a vádpontok között a fegyveres ellenállásra való felkészülés is. A vádlottak között voltak papok, szerzetesek – köztük Ádám László szalézi tartományfőnök –, ávós őrmesterek, alhadnagyok, a tizenhét vádlott közül hármat Sándor Istvánnal együtt kivégeztek, a többiek öt és tizenöt év közötti börtönbüntetést kaptak. Az egyik elítélt, Dániel Tibor katolikus kispap, aki letartóztatása előtt bújtatta Sándor Istvánt, belehalt a kínzásokba. Az egyik kivégzett katonának, Zana Albertnek a menyasszonyát, Hegedűs Hajnalkát is elítélték öt évre, de előtte iszonyatosan megkínozták, s a szörnyű szenvedések hatására sok nevet, információt elárult. 1956-ban szabadult, s a forradalom leverését követően Londonba emigrált. Soha nem ment férjhez.

– Zana Albert volt Sándor István egyik legkedvesebb tanítványa. Az egyik fő vádpont szerint tudott arról, hogy Zana 1945-ben terrorakciót hajtott végre szovjet katonák ellen, de nem jelentette…
– Ez nincs bizonyítva. Zana Albert a kínzások hatására bevallotta, hogy megölt egy szovjet katonát, de ezen kívül semmiféle bizonyíték nincs erre vonatkozóan. Hozzáteszem a kínzások hatására a fogvatartottak döntő többsége mindent bevallott, amit az ávósok akartak tőlük. 1953 márciusában Sztálin meghalt, s akkor a különböző perek végrehajtói olyan utasítást kaptak, hogy zárják le minél gyorsabban a futó pereket. A Pártőrség-per vádlottjaival elhitették, hogy ha mindent önként bevallanak, aláírják a jegyzőkönyvet, akkor hamarosan felmentik őket. Ez volt a csapda. Miután legtöbbjük elfogadta ezt a feltételt, gyorsított eljárásban hirdettek ítéletet az ügyükben.

– Még a letartóztatása előtt Sándor Istvánnak Ádám László tartományfőnök azt javasolta, hogy disszidáljon, már elő is voltak készítve részére a papírok, ám ő ennek ellenére, arra gondolva, hogy a rendalapító, Don Bosco sem menekült el soha a küldetése elől, önként, tudatosan vállalta a vértanúságot, a magyar ifjúságért…
– Igen. Sándor István nagyon gyorsan bekerült az ÁVÓ látókörébe. Egyik alkalommal a tanítványai bekenték szurokkal a Clarisszeum közelében lévő Pokol Csárda Lépj be a Pokolba! című plakátját, ami a lebukásukhoz vezetett, mivel valaki feladta őket. Miután pedig 1950-ben a tanítványaival együtt mentették a Clarisszeum nyomdájából az értékeket, bujkálnia kellett, Kiss István néven. Az előbb említett Dániel Tibor katolikus papnál rejtőzködött, de a házmester feladta őket. Valóban lett volna lehetősége a disszidálásra, mégsem ment külföldre. Sándor István nem volt túl bonyolult lélek, egyszerű, jó humorú fiatalember volt, nagyon nyílt, aki mindenét Istennek adta. A szalézi lelkület teljesen áthatotta a személyiségét, a don boscói irányelvek az ifjúság neveléséről, szelídség, szeretet, a büntetést elvető, mégis szigorú és tekintélyt kivívó nevelési módszer jellemezte. Színészi adottságait is kamatoztatta, amikor színjátszócsoportot hozott létre, játékos módon tanított, oktatott, nevelt. Az egész életpéldája erről szól. Az, hogy az elöljárói által előkészített és ajánlott utazás helyett végül tudatosan vállalta a vértanúságot, nem hagyta cserben a fiataljait, az hatalmas lelkierőről tanúskodik. Mintha azt mondta volna, hogy nézne az ki, hogy beszélek nekik, hirdetem Krisztust, de amikor baj van, itt hagyom őket, kitéve a hatalom kegyetlen zaklatásainak, miközben én nyugodtan, biztonságban élek valahol külföldön. Nem elég tehát a szöveg, személyes tettekre van szükség. Sándor István a vértanúságával bebizonyította, hogy valóban a saját fiaiként szerette azt a sok fiatalt, akiket tanított, nevelt. Ábrahám Béla atya fogalmazta meg, hogy Sándor István élete példa arra, hogyan lesz valaki utolsóból első. Volt egy fiatal srác, aki soha nem volt jó tanuló, különösebben semmiben nem tűnt ki, de tette a dolgát, ami ráméretett, és a történelem úgy hozta, hogy végül mártírrá vált. Isten bárkit kiválaszthat a nagy feladatra, meghívhat, s a dolgok ott dőlnek el, hogy képes vagy-e végigjárni azt az utat, ami számodra van előkészítve. Ha megvan benned a szilárd hit, az elszánt elkötelezettség, és a lelkiismereted szavára hallgatsz, akkor igen, bárki képes erre.

Szaléziak emlékezése:

Szalézi rendtársunkat 1953. június 8–án végezték ki. Mostantól minden hónap nyolcadikán megemlékezünk róla, felidézzük életének fontos epizódjait és imádkozunk boldoggá avatásáért.

A boldoggá avatás posztulátora, Pierluigi Cameroni szalézi atya nemrég nálunk járt, és jelezte: remélhetőleg közel van már Sándor István vértanúságának egyházi elismerése, és így az oltárra emelése.

Egy élet kezdete – a hivatás gyökerei

Az Alföldön, Szolnokon született, abban a városban, amely múltjával, sorsával szorosan és természetesen kötődik a Tiszához. Szolnok Jász-Nagykun-Szolnok megye székhelye, Budapesttől mintegy 100 km-re, délkeleti irányban, egy vasúti csomópontban fekszik.

Sándor István régi vasutas család első gyermekeként született 1914. október 26-án. Már három nappal a születése után megkeresztelték a ferences plébánián, amely majd később is fontos szerepet játszik az életében.

István az egyszerű családban gondos nevelést kapott. A bérmálás szentségét tizenegy éves korában kapta meg Szolnokon, szintén a ferences rend plébániáján, 1925. május 11-én.

Édesapja vasúti keresete szerény, de tisztes megélhetést biztosított a háromgyermekes családnak.

István rendszeresen látogatta a ferences plébániát, tagja volt a Szívgárda csoportnak is. A ferences rend Szolnokon a vallási élet fellegvára volt. A plébániatemplomban több atya működött, akik rendszeresen tartottak lelkigyakorlatokat, ezeket Sándor István is látogatta. Szinte természetesnek látszott a lehetőség, hogy a ferences plébánia ifjú tagja a rend szellemiségét vállalva Szent Ferenc közösségének tagja lesz. Azért is megalapozott lehetett ez a feltételezés, mert Kollár Kázmér ferences atya volt István lelki vezetője.

Sándor István rendszeresen ministrált a ferences atyáknál és ők irányították a rákospalotai Clarisseumba. Mindig víg kedélyű, játékos fiú volt. Kistermetű, de eleven és örökmozgó, ezért mindenki szerette. Barátait maga köré gyűjtötte és hatalmaskodás nélkül irányította őket. Képes volt háttérben maradni a játékban, ha azt látta, hogy barátainak ezzel örömet okoz. Szeretett az iskolai színpadon szerepelni, hogy társait szórakoztassa. Don Boscót még nem ismerte, de a szelleme már megihlette. A legidősebb fiú lévén, sokat vigyázott két kisebb testvérére. Az étkezés előtti imákat ő mondta és a család esti imádságát is ő vezette. Szüleivel szemben mindig tisztelettel viselkedett. Már kisgyermek korától szívesen segített édesanyjának a házimunkában. Ha testvérei vétettek valamiben, egészen természetesnek vette, hogy magára vállalja helyettük a felelősséget. A játékok közül különösen szerette a labdajátékokat. Leginkább bíró szeretett lenni és a kicsinyek irányítója. Diákkoráról az a megjegyzés maradt fenn, hogy „tanulmányi előmenetele nem volt kiváló. Jó eredményt mutatott fel a polgári iskolában hittanból és tornából.”

A kor jellemzője volt, hogy a polgárit végzett fiatalok szülei általában nem engedhették meg maguknak, hogy gyermekeiket tovább taníttassák, így azok valamilyen mesterséget választottak maguknak. Sándor István a vas-esztergályos és rézöntő szakmát tanulta ki. Otthon lakott a szüleinél. Kapcsolata a ferences atyákkal tovább erősödött. A fiatal István komoly lelkiéletet élt, és ami ebben az időben rendkívülinek számított: állandó gyóntatója és lelkiatyja volt. Erről Kollár Kázmér ferences atya levele tanúskodik, aki Istvánt a szaléziakhoz beajánlotta. Örömmel tette ezt, noha megjegyzi, hogy a ferences rend is szívesen fogadná soraiba. Sándor István mégis szalézi akart lenni. Don Boscóval a Szalézi Értesítőn és a rákospalotai szalézi kiadványokon keresztül ismerkedett meg. Talán innen is ered szeretete a nyomda és a könyvek iránt. A ferences atya 1935. december 13-i ajánló soraira válaszul megérkezett a szalézi tartományfőnök, Antal János levele, amelyben a szükséges igazolások csatolását kéri. Sándor István csatolja is az 1935. december 23-i dátummal írt plébániai ajánlást, a szülői engedélyt és az orvosi igazolást.

Meg kell itt jegyeznünk, hogy a szülei, noha vallásos emberek voltak, beleegyezésüket hosszú ideig halogatták. Első kérésére (1932) édesapja nem adta beleegyezését. Istvánnak fájt az apai döntés, de türelmesen várt. Nem lehet tudni pontosan, mi volt az édesapai döntés oka, de bárhogyan is volt, Sándor István türelemmel kivárta a szülői hozzájárulást. Szerzetesi életének megkezdését a sorkatonai kötelezettség teljesítése is késleltette, de Sándor István a várakozás éveiben is hűséges maradt a hívó szóhoz.

Mint látjuk, Sándor István gyermek és ifjú korában nem találni semmi rendkívülit. Csak ha nem vesszük annak a mindennapi hűséget, a kötelességteljesítést.

Hivatása a családban és az egyházban érlelődött. Mindkettőtől megkapta a szükséges, igaz emberi és hitbeli alapokat. A családi közösség a biztonságot, a személyes szeretetet adta meg. A plébánia közössége a befogadottság, a valahová tartozás örömét. És mindkét közösség a családiasságot. Ennek az is része, hogy ki-ki megtegye a rá vonatkozó feladatokat, kivegye részét a közösség munkájából.

Sok minden mutat szalézi hivatására: egyszerű, szegényes környezete; munkás fiatal volt; a játék és a kicsinyek szeretete; és talán még nem túl kiváló tanulmánya is, azzal, hogy hittanból és tornából dicsérik.

Don Boscóhoz hasonlóan az ő útjában is akadályok állnak: először a szülői szándék, utána a katonai kötelesség. De ez sem bizonytalanítja el, kitart a felismert hivatásban.

Ma is sok fiatal keresi a helyét. Sándor István élete tanít bennünket a hivatás felismerésében.

Nem csak élnünk kell a mába, hanem látnunk is az életünk alakulását, felismerni az idők jeleit. Hivatásunk felismeréséhez fontos mindennapjainkat a hit szemével látni. Nem elég az önismeret. Több kell: az Isten ismeretben visszatükröződő önismeret. Ehhez vezet el vallásom igényes ismerete, a rendszeres szentségi és ima élet, a hitbeli közösség, mások szolgálata valamint a lelkivezetővel való őszinte párbeszéd.

Ezek az eszközök segítették Sándor Istvánt is, és segíthetnek ma is, ha nyitottan keressük helyünket, feladatunkat a világban.

Ima boldoggá avatásáért

Mindenható Istenünk! Te meghívtad szolgádat, Sándor Istvánt Bosco Szent János nagy családjába. Életútján Mária, a keresztények segítségével vezetted őt a lélekmentés nehéz munkájában. Szabad döntése volt, hogy életét a magyar fiatalokért áldozza. A nehezebb utat választotta és tanúságot tett rólad az Egyház és a Szaléziak üldözése idején. Ideálja a katolikus sajtó, Isten házának szépsége és a fiatalok nevelése volt. A derék és hű szolga lelkületével mutasson nekünk is utat. Kérünk, dicsőítsd meg őt a vértanúknak kijáró koszorúval. Krisztus a mi Urunk által. Ámen.

P. Ábrahám Béla SDB tartományfőnök levele

Sándor István élete

forrás