Martos Balázs elmélkedése Mindenszentek főünnepére

Mindenszentek ünnepének olvasmányát a Jelenések könyvéből vesszük: János látomása a megváltottak és üdvözültek égi seregére mutat. A könyvnek ez a szakasza azonban nemcsak látomás, hanem egy párbeszéd leírása is: az égi lények és az üdvözültek dicsőítő éneke felelget egymásnak, és a látnok is ebbe kapcsolódik be. A maga módján a földi egyház, a templomi ünneplő közösség is ehhez az ünnepléshez társul, amikor az olvasmányra feleletül a 24. zsoltár szavait ismétli, énekli.

A 24. zsoltár maga is párbeszédes felépítésű. Bevezetése hitvallás: „Az Úré a föld, és ami betölti…” Folytatása ünnepélyes kérdés és válasz – „Ki mehet föl az ÚR hegyére, ki állhat meg az ő szent helyén?” – „Az ártatlan kezű, a tiszta szívű…” A befejező rész meg, amelyet az ünnepen nem éneklünk, újabb párbeszéd: a szentélybe érkező Urat köszönti, mialatt ez bevonul. A zsoltár így a teremtő Isten megvallásával kezdődik, majd a templomba, a mindenség kicsinyített másába bevonuló istenséget ünnepli. Középrésze szól az emberről: arról, hogy ki léphet be Istennel együtt az ő szentélyébe, ki vehet részt vele együtt az ünneplésben. A szentélybe való bevonulás azt az ünnepi pillanatot jelenti, amikor ennek „gazdája”, Ura elfoglalja helyét, „lakást vesz” templomában, elfogadja és magáévá nyilvánítja, ezzel megszenteli hajlékát. Az ember útja ehhez képest csak másodlagos: áldozatot bemutatni jön, életének zarándokútját járja, irányát keresi, illetve az a tisztesség éri, hogy Isten oldalán léphet be szentélyébe.

Az Ószövetség néhány olyan szöveget kínál, amelyek Isten ilyen ünnepi bevonulásáról, a szentély elfoglalásáról tudósítanak. Dávid vitte a szövetség ládáját Jeruzsálembe ünnepélyesen, miközben áldozatot mutatott be és táncolt is a láda előtt (2 Sám 6). A Kivonulás könyve szerint az Úr dicsősége leereszkedett a Szent Sátorra, és eltöltötte hajlékát (Kiv 40,20). Ezekiel könyve meg egyfajta teológiai látomásban ír arról, hogy az Úr dicsősége, amely népével volt, betöltötte templomát (Ez 40,3). Isten jelenléte úgy folyamatos, hogy mindig megújul. A szentélybe való bevonulás liturgiája talán ősi rítus emléke, de valójában Istennek ezt az örökké fiatal, örökké friss és energikus jelenlétét vallja és ünnepli.

A zsoltárnak azért kell a teremtés titkával kezdődnie, nehogy félreértsük Isten jelenlétének titkát: ő nem csak a szentélyben van jelen, nem csak azon a földön, amelyet lakóhelyéül választott. A szentély beteljesíti Isten nagy tervét, amellyel a világot létrehozta. A szent Isten mindenütt jelenvalósága az ember részéről tisztaságot, erkölcsi szentséget követel. Aki fel akar hozzá emelkedni, aki fel akar zarándokolni hozzá, hogy áldást és igazságot nyerjen, annak a maga részéről tisztaságra kell törekednie. „Ártatlan kéz”, „tiszta szív” – a tettek és a szándék tisztasága, mégpedig nemcsak Isten felé, hanem a gyengék és kiszolgáltatottak felé is.

„Ez az istenkeresők népe, amely arcát kutatja Jákob Istenének” – mondja a zsoltár, szinte végigtekintve a zarándokokon. A „keresés” és „kutatás” itt a tisztelet gesztusa, a tanácsot kérő emberé, aki nemzetségének Istenéhez fordul, és felismeri benne az egész teremtett világ Urát, sőt a helyes cselekvés Mesterét is. Isten arcát kutatni ma a szeretet gesztusa is, ahogy a kedves kutatja eltűnt szerelmét, ahogy a szekuláris világ gyakran úgy szomjazza Istent, hogy nem, vagy csak alig ismeri.

Az ókori egyház a mennybe fölmenő Krisztust köszöntötte e zsoltár szavaival, a Feltámadottat, aki legyőzte a halált, és kiszabadította a halál fogságában szenvedőket, hogy vele együtt jussanak az égi hazába. Mint „előfutár” és „főpap” ő lépett be minden szentje előtt az égi oltárhoz, hogy értünk közbenjárjon (Zsid 6,20). Adjon nekünk könnyű szívet és a Lélek legyőzhetetlen erejét, hogy gyengeségeink ellenére vele futhassunk, és vele meg az üdvözültek seregével együtt célba érhessünk!

Martos Balázs

kép