Nagy Miklós:  Feltámadok

A létem rácsain
Felnyújtom Hozzád két karom.
A sebzett, kinyílt titkot
A Szíved akarom.

Úgy dobogott
A létünk földi gyökerén
A milliók között percenként
Éppúgy, mint az enyém.

Magadba szívtad,
Hogy átszívjon a végtelen.
Két titkodat belém oltottad
A mélyben idelenn.

Hozzánk forrasztott
Örökségünk a fájdalom
És mondom most remegve:
Én Istenem és Rokonom.

Te így akartad,
Szétválnunk többé nem lehet.
Magaddal vitted az Atyához
zálogként Szívedet.

Tanúskodik az ég,
Szívünk itt együtt dobogott.
Már semmi Tőled el nem választ:
Feltámadtál – feltámadok.

kép