Nagy Miklós: Feltámadok
A létem rácsain
Felnyújtom Hozzád két karom.
A sebzett, kinyílt titkot
A Szíved akarom.
Úgy dobogott
A létünk földi gyökerén
A milliók között percenként
Éppúgy, mint az enyém.
Magadba szívtad,
Hogy átszívjon a végtelen.
Két titkodat belém oltottad
A mélyben idelenn.
Hozzánk forrasztott
Örökségünk a fájdalom
És mondom most remegve:
Én Istenem és Rokonom.
Te így akartad,
Szétválnunk többé nem lehet.
Magaddal vitted az Atyához
zálogként Szívedet.
Tanúskodik az ég,
Szívünk itt együtt dobogott.
Már semmi Tőled el nem választ:
Feltámadtál – feltámadok.
