Ne féljetek! – Hortobágyi Cirill OSB húsvéti üzenete
Húsvét hajnalán a két asszony, a magdalai és a másik Mária elindulnak a sírhoz. Ők azok, akik nagypénteken végig kitartottak a keresztnél. Látták, hogy Jézus meghal, és most el akarnak búcsúzni tőle. Elgyászolni őt, imádkozni érte, felidézni az emlékeket. Azt akarták tenni, amit mindannyian teszünk, ha elveszítjük, akit szeretünk – elgyászolni. Ám az elgyászolás ezúttal elmarad…
Kérdéseim: Vajon hány és hány asszony, feleség, testvér, barát gyászolása maradt el az elmúlt húsvét óta? Tíz- és százezreké, akik nem vehettek búcsút a kórházak és a szociális otthonok néma karanténba zárt kapui előtt. Akik plexilapok, védőruhák, maszkok és kesztyűk rétegein át talán még egy utolsó kézszorítást küldhettek annak, aki egykor fontos volt. És akik más asszonyokba, szakápolókba, nővérekbe helyezték riadt bizalmukat: ugye nem szenvedett sokat? Ugyan milyen választ várunk? Őszintét, emberit? És milyen választ kaphatunk? Töredékeset, gyarlót. Nem várhatunk mást,
amikor az elgyászolás, az imádság és az emlékezés szintén karanténba zárul. Saját félelmünk és kicsiny hitünk elzártságába.
Nekünk mit üzen az idei húsvét? Hogy ne féljünk?
Válaszom: Pirkadatkor a két asszony fut Jézus sírjához, földrengés támad, angyal ül az elhengerített sírkövön. A félelem növekszik, majd átadja helyét az örömnek. Hiszen a sír üres: az élet tényleg erősebb a halálnál. Ami az asszonyok előtt lejátszódik, az a világ rendjének olyan átalakulása, amiről eddig nem is álmodtak: megtört a halál uralma! Eddig a halál uralkodott a világon, amit oly sokszor megtapasztaltak már. A halál uralkodott még ott, a kereszt tövében is. Mert még őt is, még Jézust is legyőzte: karanténba zárta, az élet legmagányosabb mélységébe taszította.
De Isten nem hagyja, hogy az utolsó szó az erőszak, az igazságtalanság, a karantén, a magányos halál szava legyen.
Kérdéseim: Vajon hány embertársunk van, akinek az élete olyan fordulatot vett, amelyet nem tud már befolyásolni? Aki elszakadt a munkatársaitól, a megélhetésétől, az iskolájától, a tanáraitól, a szeretteitől. A végzős diák, aki felnőttsége hajnalán lekésett mindarról, amire várt, amiben bízott. Vajon hány barátunk érzi úgy, hogy napjait a félelem uralta el? Hogy teljesen magára maradt? És már reménye sincs a jobbra. Vajon tudunk-e számukra igaz szót és vigaszt nyújtani? Mivel győzzük meg őket arról, hogy igenis a béke, a remény és az igazság írja minden történet utolsó szavait? Kétezer év és két asszony evangéliumi bizonysága a hit nélkül befoghatatlan távlat. Hogyan, mi módon emeljük meg a reménytelenek, a kétkedők lelkét? Mit mondunk nekik húsvét napján? És az összes többi napon?
Válaszom: Húsvét hajnalán az angyal odalép a két asszonyhoz, olvas a szívük mélyén, látja ijedtségüket: hiszen nem tudják, mi történik. Amikor már a halál sem biztos, akkor teljesen összezavarodnak. Ki képes ezt átlátni? És ekkor az angyal elmondja nekik húsvét magával ragadó üzenetét: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek, de ő nincs itt, feltámadt, amint megígérte!” És a két asszony, a magdalai és a másik Mária „remegve, de nagy örömmel futottak”, hogy megvigyék a hírt a többieknek, hogy ők is örülhessenek. És az úton találkoznak a feltámadt Jézussal, aki ugyanazt mondja nekik, mint az angyalok: Ne féljetek! Így aztán megerősödve, és abban a tudatban, hogy Jézus velük tart, haladnak tovább, és terjesztik húsvét örömét. Így válnak ezek az asszonyok az Egyház előképeivé. Mert ez az örömhír az Egyház lényege.
Kérdéseim: Vajon hány embertársunk van, akit a járvány elválasztott Istentől? Aki a járvány pusztítását látva nem akar visszamenni Isten házába. Aki körülményei miatt nem tud hozzájutni a napi Kenyérhez. Aki a megszokott egyházi rutinjaink miatt most nem hallja az élet igéjét. Aki egyházias rugalmatlanságunk, nosztalgiánk, irgalmatlanságunk vagy embertelenségünk áldozata. Hogyan tudunk utat mutatni nekik? Hogyan maradunk hűek Krisztus teremtő és veszélyes emlékezetéhez? Ahhoz a vele való egykori találkozásunkhoz, amely a mi szívünket is lángra lobbantotta, amely minket is megszólított és magával ragadott?
Válaszom: Mi, az Egyház, nem Jézus sírját akarjuk gondozni nemzedékről nemzedékre, hiszen a sírok élettelenek. Mi, az Egyház, nem Jézus emlékét akarjuk hűen őrizni és cipelni magunkkal a hétköznapokban, mert az emlékek halványodnak, esetlegessé és nosztalgikussá válnak. Nem akarjuk Jézust előírások és hagyományok béklyóiba préselni, hiszen ő éppen azért jött, hogy az élettelenné vált törvényt és az embert leigázó, gúzsba kötő hagyományt eltörölje. De akkor mit akarunk? Úton lenni, és úton maradni a feltámadt Krisztussal.
Ferenc pápa arra buzdít, hogy lépjünk ki a világba, olvassuk az idők jeleit, és faggassuk Krisztust, hogy megtaláljuk a szavakat egy örömtelibb, merészebb evangelizációhoz, igaz tanúságtételhez a feltámadásról.
Ma különösen is faggassuk Krisztust, amikor gyakran támad olyan élményünk, hogy az a bizonyos kő készül visszahengeredni, és lezárni a sírt.
Kérdéseim túl a járványon: Vajon nem a birtoklás és a hatalomvágy utáni esztelen hajszát tapasztaljuk jó ideje a világban? Nem az öldöklés, a kizsákmányolás és az elferdített tanok köntösébe bújtatott önzés, az érzéketlenség és a kegyetlenkedés hátráltatja, hogy megszülethessen az áldott béke? Vajon a gonosz hatalmak és az emberi felelőtlenség nem rendeztek már vissza mindent? Lehet, hogy elzárták a sírt, visszahengerítve a követ? Nem ott tartunk ma újra, ahol Jézus feltámadása előtt tartott a világ? Nem kellene inkább mégis félni?
Válaszom: Igen – sajnos ez a mai világ valósága. Ám mindezzel dacolva, épp ezek között a körülmények között hangzik fel húsvét üzenete:
Ne féljetek, én veletek vagyok!
És ez a tapasztalat – veled vagyok – mindennél többet ér, mindent átível. A föld remeghet, a kő inoghat, akkor is világosság támad, mert a feltámadt Úr velünk van. A halálnak nem lesz végső szava, az erőszak nem győzhet az igazság fölött, mert a feltámadt Krisztus velünk van. Ember embert nem alázhat meg, embert járvány és betegség nem nyomoríthat meg úgy, hogy a feltámadott Úr ne állna mellette, és ne gyógyítaná be sebeit – a feltámadt Úr velünk van.
Isten velünk, általunk, számunkra új eget és új földet teremt, helyreállítja a rendet. Mert Krisztus feltámadt. Ne féljetek! – húsvét szent liturgiája ezt üzeni nekünk, akár online éljük át, akár jelen tudunk lenni a templomunkban.
Isten jónak teremtette a Földet. A teremtéstörténet visszatérő gondolata így hangzik: „Isten látta, hogy amit alkotott, jó.” Ne féljetek! Még akkor se, ha mára a Földet túlterheltük mohó fogyasztásunkkal. Isten Ábrahámnak megígérte, hogy utódait megsokasítja, és utóda által áldást nyer a föld minden népe. Ne féljetek! Még akkor se, ha úgy tűnne, hogy az egyetlen utódot kell feláldozni, és az utolsó remény is odavész. Isten kivezette népét az egyiptomi fogságból. Ne féljetek! Még akkor se, ha bármilyen ellenség a sarkatokban van, és újra fogsággal vagy pusztítással fenyeget. Isten megígérte prófétái által, hogy népe nem fog megszégyenülni, örökre szóló irgalommal könyörül rajta, törvényt ad neki, és örök békeszövetséget köt vele. Ne féljetek! Még akkor se, ha elrejti arcát, ha elhomályosodik, összekuszálódik az élet rendje, és nem láttok kiutat, vagy nem tudtok eligazodni.
A húsvéti evangéliumban a félelem átadja helyét az örömnek. Most felénk is kiáltja az angyal: Ne féljetek! Krisztus feltámadt, és ő velünk van, velünk lesz ezután is.
Isten új egének és új földjének a kapuja feltárul: Jézus lép át rajta, és velünk együtt, általunk akar új arcot adni a teremtett világnak. Arra bátorít, hogy járjunk magabiztosan és emelt fővel. Ha Jézus velünk tart, életünk jó irányt vesz. Az angyal a bátorító felszólítását – „Ne féljetek!” – egy felhatalmazással köti össze. Elküldi az asszonyokat, hogy vigyék a világba a jó hírt: „Krisztus feltámadt!” Arra szólít fel minket, hogy bátorítsunk és erősítsünk meg másokat. Felemel, és arra buzdít, hogy adjuk tovább azt, amit megtapasztaltunk, és mi emeljünk fel másokat. Ez a bátorítás és megerősítés, ez az adomány és a küldetés, ez maga a húsvét.
forrás
kép
