Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,19–31)

Fiatal papként motorral igyekeztem egy plébános barátomhoz kisegíteni. Közvetlenül egy kanyar után már túl későn vettem észre, hogy az útra finom salak szóródott, melyen pillanatok alatt sikerült elvágódnom. A templomban hidegben töltött órák vártak rám, ezért vastag ruha volt rajtam, de az eséstől még így is mély horzsolt seb keletkezett a térdemen. A biztonság kedvéért pár nap múlva megmutattam egy orvosnak, aki alaposan megnézte, megtapogatta, megcsavargatta a lábamat, majd fanyar humorával közölte: „Hát, nézze, komoly kockázata van, hogy meggyógyul.” Így is lett. A behegedt sebek még jó ideig, talán a halálunkig emlékeztetnek bennünket egy-egy negatív eseményre, de szerencsés esetben nem okoznak többé komoly kellemetlenséget.

A keresztről levett test, melyet a jámbor meggyőződés szerint Mária nagypénteken a karjaiban tartott, ott és akkor már nem érzett fájdalmat, de ez még csak a beletörődés sovány vigaszt nyújtó nyugalmát hozhatta el a Szűzanya számára: Fia már nem szenved. A Mester szavaira még a legnagyobb sötétségben is emlékezni merő és tudó tanítványokban azonban kimondatlanul is fel-felizzhatott az a biztos isteni ígéret, hogy teste nem marad a sírban, hanem feltámad. Húsvétkor Krisztus már győztesként, dicsőségben ragyogó, szellemi testén mutatja meg sebeit a tanítványoknak. Mennyivel másabb ez a szenvedésmentesség, mint a holttesté!

Az irgalmas Isten nem áll bosszút, nem sebez vissza, a rombolásra nem rombolással felel. Tamás hitetlenkedésére sem elmarasztalás a válasz, hanem hitébresztő bátorítás. Megsebzett kezének érintésével Krisztus minden időben gyógyítani akar, mégpedig a teljes embert akarja gyógyítani: szívünket, múltunkat, bukásaink sebeit. A Ferenc pápa által tavaly „beteg világnak” hívott környezetünk is gyógyírre vár. Nem holmi tüneti kezelésre, hanem teljes gyógyulásra. És nem nélkülünk. A természet ebben is sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását (vö. Róm 8,19).

Már Jób is megsejtett valamit a számunkra sokszor felfoghatatlan isteni pedagógiából: „Ha sebet üt rajtad, majd be is kötözi” (Jób 5,18). Az idén éppen száz éve született Pilinszky képével élve: „Szög és olaj lehetne címerem.” Szög, mely megsebez, hogy a keresztfán Isten azonosuljon az ember nyomorával. Olaj, mert a teremtő Lélek újjá is teremt, gyógyít, hiszen a sajgó seb már nem a mennyország világába való.

A gyógyulás garanciája Krisztus, ő már gyógyítóként és gyógyultként is bizonyított. Húsvét öröme éppen azáltal ad reményt, hogy nem euforikusan „mindent eltöröl”, hanem szelíden emlékeztet: a Feltámadott is volt megsebzett! Mégpedig halálosan megsebzett. Az életét adta, hogy nekünk életet adjon. A megdicsőült test is magán hordozza a szögek és a lándzsa durva hegeit. Az apostolok éppen ezeket látva tudják azonosítani őt, sőt Tamás felkiáltása – „Én Uram, én Istenem!” – túlmutat az egyszerű felismerésen: a gyógyult szív hitvallásává emelkedik.

Nagypéntek traumája ezzel is gyógyul. A húsvétkor megmutatott sebek már nem sajognak. Mi több, gyógyítanak. Krisztus „sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1Pt 2,24).

Kovács Zoltán

kép

Ne féljetek! – Hortobágyi Cirill OSB húsvéti üzenete

Húsvét hajnalán a két asszony, a magdalai és a másik Mária elindulnak a sírhoz. Ők azok, akik nagypénteken végig kitartottak a keresztnél. Látták, hogy Jézus meghal, és most el akarnak búcsúzni tőle. Elgyászolni őt, imádkozni érte, felidézni az emlékeket. Azt akarták tenni, amit mindannyian teszünk, ha elveszítjük, akit szeretünk – elgyászolni. Ám az elgyászolás ezúttal elmarad…

Kérdéseim: Vajon hány és hány asszony, feleség, testvér, barát gyászolása maradt el az elmúlt húsvét óta? Tíz- és százezreké, akik nem vehettek búcsút a kórházak és a szociális otthonok néma karanténba zárt kapui előtt. Akik plexilapok, védőruhák, maszkok és kesztyűk rétegein át talán még egy utolsó kézszorítást küldhettek annak, aki egykor fontos volt. És akik más asszonyokba, szakápolókba, nővérekbe helyezték riadt bizalmukat: ugye nem szenvedett sokat? Ugyan milyen választ várunk? Őszintét, emberit? És milyen választ kaphatunk? Töredékeset, gyarlót. Nem várhatunk mást,

amikor az elgyászolás, az imádság és az emlékezés szintén karanténba zárul. Saját félelmünk és kicsiny hitünk elzártságába.

Nekünk mit üzen az idei húsvét? Hogy ne féljünk?

Válaszom: Pirkadatkor a két asszony fut Jézus sírjához, földrengés támad, angyal ül az elhengerített sírkövön. A félelem növekszik, majd átadja helyét az örömnek. Hiszen a sír üres: az élet tényleg erősebb a halálnál. Ami az asszonyok előtt lejátszódik, az a világ rendjének olyan átalakulása, amiről eddig nem is álmodtak: megtört a halál uralma! Eddig a halál uralkodott a világon, amit oly sokszor megtapasztaltak már. A halál uralkodott még ott, a kereszt tövében is. Mert még őt is, még Jézust is legyőzte: karanténba zárta, az élet legmagányosabb mélységébe taszította.

De Isten nem hagyja, hogy az utolsó szó az erőszak, az igazságtalanság, a karantén, a magányos halál szava legyen.

Kérdéseim: Vajon hány embertársunk van, akinek az élete olyan fordulatot vett, amelyet nem tud már befolyásolni? Aki elszakadt a munkatársaitól, a megélhetésétől, az iskolájától, a tanáraitól, a szeretteitől. A végzős diák, aki felnőttsége hajnalán lekésett mindarról, amire várt, amiben bízott. Vajon hány barátunk érzi úgy, hogy napjait a félelem uralta el? Hogy teljesen magára maradt? És már reménye sincs a jobbra. Vajon tudunk-e számukra igaz szót és vigaszt nyújtani? Mivel győzzük meg őket arról, hogy igenis a béke, a remény és az igazság írja minden történet utolsó szavait? Kétezer év és két asszony evangéliumi bizonysága a hit nélkül befoghatatlan távlat. Hogyan, mi módon emeljük meg a reménytelenek, a kétkedők lelkét? Mit mondunk nekik húsvét napján? És az összes többi napon?

Válaszom: Húsvét hajnalán az angyal odalép a két asszonyhoz, olvas a szívük mélyén, látja ijedtségüket: hiszen nem tudják, mi történik. Amikor már a halál sem biztos, akkor teljesen összezavarodnak. Ki képes ezt átlátni? És ekkor az angyal elmondja nekik húsvét magával ragadó üzenetét: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek, de ő nincs itt, feltámadt, amint megígérte!” És a két asszony, a magdalai és a másik Mária „remegve, de nagy örömmel futottak”, hogy megvigyék a hírt a többieknek, hogy ők is örülhessenek. És az úton találkoznak a feltámadt Jézussal, aki ugyanazt mondja nekik, mint az angyalok: Ne féljetek! Így aztán megerősödve, és abban a tudatban, hogy Jézus velük tart, haladnak tovább, és terjesztik húsvét örömét. Így válnak ezek az asszonyok az Egyház előképeivé. Mert ez az örömhír az Egyház lényege.

Kérdéseim: Vajon hány embertársunk van, akit a járvány elválasztott Istentől? Aki a járvány pusztítását látva nem akar visszamenni Isten házába. Aki körülményei miatt nem tud hozzájutni a napi Kenyérhez. Aki a megszokott egyházi rutinjaink miatt most nem hallja az élet igéjét. Aki egyházias rugalmatlanságunk, nosztalgiánk, irgalmatlanságunk vagy embertelenségünk áldozata. Hogyan tudunk utat mutatni nekik? Hogyan maradunk hűek Krisztus teremtő és veszélyes emlékezetéhez? Ahhoz a vele való egykori találkozásunkhoz, amely a mi szívünket is lángra lobbantotta, amely minket is megszólított és magával ragadott?

Válaszom: Mi, az Egyház, nem Jézus sírját akarjuk gondozni nemzedékről nemzedékre, hiszen a sírok élettelenek. Mi, az Egyház, nem Jézus emlékét akarjuk hűen őrizni és cipelni magunkkal a hétköznapokban, mert az emlékek halványodnak, esetlegessé és nosztalgikussá válnak. Nem akarjuk Jézust előírások és hagyományok béklyóiba préselni, hiszen ő éppen azért jött, hogy az élettelenné vált törvényt és az embert leigázó, gúzsba kötő hagyományt eltörölje. De akkor mit akarunk? Úton lenni, és úton maradni a feltámadt Krisztussal.

Ferenc pápa arra buzdít, hogy lépjünk ki a világba, olvassuk az idők jeleit, és faggassuk Krisztust, hogy megtaláljuk a szavakat egy örömtelibb, merészebb evangelizációhoz, igaz tanúságtételhez a feltámadásról.

Ma különösen is faggassuk Krisztust, amikor gyakran támad olyan élményünk, hogy az a bizonyos kő készül visszahengeredni, és lezárni a sírt.

Kérdéseim túl a járványon: Vajon nem a birtoklás és a hatalomvágy utáni esztelen hajszát tapasztaljuk jó ideje a világban? Nem az öldöklés, a kizsákmányolás és az elferdített tanok köntösébe bújtatott önzés, az érzéketlenség és a kegyetlenkedés hátráltatja, hogy megszülethessen az áldott béke? Vajon a gonosz hatalmak és az emberi felelőtlenség nem rendeztek már vissza mindent? Lehet, hogy elzárták a sírt, visszahengerítve a követ? Nem ott tartunk ma újra, ahol Jézus feltámadása előtt tartott a világ? Nem kellene inkább mégis félni?

Válaszom: Igen – sajnos ez a mai világ valósága. Ám mindezzel dacolva, épp ezek között a körülmények között hangzik fel húsvét üzenete:

Ne féljetek, én veletek vagyok!

És ez a tapasztalat – veled vagyok – mindennél többet ér, mindent átível. A föld remeghet, a kő inoghat, akkor is világosság támad, mert a feltámadt Úr velünk van. A halálnak nem lesz végső szava, az erőszak nem győzhet az igazság fölött, mert a feltámadt Krisztus velünk van. Ember embert nem alázhat meg, embert járvány és betegség nem nyomoríthat meg úgy, hogy a feltámadott Úr ne állna mellette, és ne gyógyítaná be sebeit – a feltámadt Úr velünk van.

Isten velünk, általunk, számunkra új eget és új földet teremt, helyreállítja a rendet. Mert Krisztus feltámadt. Ne féljetek! – húsvét szent liturgiája ezt üzeni nekünk, akár online éljük át, akár jelen tudunk lenni a templomunkban.

Isten jónak teremtette a Földet. A teremtéstörténet visszatérő gondolata így hangzik: „Isten látta, hogy amit alkotott, jó.” Ne féljetek! Még akkor se, ha mára a Földet túlterheltük mohó fogyasztásunkkal. Isten Ábrahámnak megígérte, hogy utódait megsokasítja, és utóda által áldást nyer a föld minden népe. Ne féljetek! Még akkor se, ha úgy tűnne, hogy az egyetlen utódot kell feláldozni, és az utolsó remény is odavész. Isten kivezette népét az egyiptomi fogságból. Ne féljetek! Még akkor se, ha bármilyen ellenség a sarkatokban van, és újra fogsággal vagy pusztítással fenyeget. Isten megígérte prófétái által, hogy népe nem fog megszégyenülni, örökre szóló irgalommal könyörül rajta, törvényt ad neki, és örök békeszövetséget köt vele. Ne féljetek! Még akkor se, ha elrejti arcát, ha elhomályosodik, összekuszálódik az élet rendje, és nem láttok kiutat, vagy nem tudtok eligazodni.

A húsvéti evangéliumban a félelem átadja helyét az örömnek. Most felénk is kiáltja az angyal: Ne féljetek! Krisztus feltámadt, és ő velünk van, velünk lesz ezután is.

Isten új egének és új földjének a kapuja feltárul: Jézus lép át rajta, és velünk együtt, általunk akar új arcot adni a teremtett világnak. Arra bátorít, hogy járjunk magabiztosan és emelt fővel. Ha Jézus velünk tart, életünk jó irányt vesz. Az angyal a bátorító felszólítását – „Ne féljetek!” – egy felhatalmazással köti össze. Elküldi az asszonyokat, hogy vigyék a világba a jó hírt: „Krisztus feltámadt!” Arra szólít fel minket, hogy bátorítsunk és erősítsünk meg másokat. Felemel, és arra buzdít, hogy adjuk tovább azt, amit megtapasztaltunk, és mi emeljünk fel másokat. Ez a bátorítás és megerősítés, ez az adomány és a küldetés, ez maga a húsvét.

forrás

kép

Ez nem a közöny, az önzés, a megosztottság ideje – Ferenc pápa Urbi et Orbi üzenete

Kedves Testvéreim, boldog húsvétot!

Ma az egész világon visszhangzik az Egyház hangja: „Jézus Krisztus feltámadt!” — „Valóban feltámadt!”

Ez az örömhír úgy lobbant fel az éjszakában, mint egy láng: egy olyan világ éjszakájában, amely korszakos kihívások előtt áll, és amelyet olyan járvány sújt, mely kemény próbatételnek veti alá emberiségünk családját. Ezen az éjszakán visszhangzik az Egyház hangja: „Feltámadt reményem, Krisztus!” (húsvéti szekvencia).

Ez egy másfajta „ragály”, amely szívről szívre terjed – mivel minden emberi szív várja ezt az örömhírt.

Ez a remény ragálya: „Feltámadt reményem, Krisztus!”. Nem varázsigéről van szó, amelytől szertefoszlanak a problémák. Nem, Krisztus feltámadása nem ilyen. Ez a szeretet győzelme a rossz gyökere fölött, olyan győzelem, amely nem „lép át” a szenvedésen és a halálon, hanem áthalad ezeken, utat nyitva a szakadék fölött, jóvá alakítva át a rosszat: ez Isten hatalmának a kizárólagos ismertetőjegye.

A Feltámadott nem más, mint a Keresztre Feszített. Eltörölhetetlenül az Ő dicsőséges testében hordozza a sebhelyeket: ezek a sebek a remény réseivé váltak. Őfeléje fordítjuk a tekintetünket, hogy gyógyítsa meg bánattól görnyedő emberiségünk sebesüléseit.

A mai napon különösen is gondolok mindazokra, akiket közvetlenül sújt a koronavírus: a betegekre, azokra, akik meghaltak, s az ő családtagjaikra, akik siratják szeretteik elvesztését, akiktől olykor még végső búcsút sem tudtak venni. Az élet Ura fogadja be országába az elhunytakat, és adjon vigaszt és reményt annak, aki még mindig próbatétel alatt áll, különösen az időseknek és a magányosoknak. Ne vonja meg vigasztalását és a szükséges segítséget azoktól, akik különösen sebezhető helyzetben vannak, mint az ápolási otthonokban dolgozók, a kaszárnyákban és a börtönökben élők. Sokak számára ez most egy magányos húsvét, amelyet a járvány által kiváltott gyász és csapások, testi szenvedések és gazdasági nehézségek közepette élnek meg.

Ez a betegség nemcsak a szeretet megnyilvánulásaitól, de a személyes vigasznyújtás lehetőségétől is megfosztott minket, amely a szentségekből, különösen az Eucharisztiából és a gyónásból fakad. Sok országban nem nyílt mód arra, hogy szentségekhez járuljanak, ám az Úr nem hagyott magunkra minket! Megmaradva az ima egységében, biztosak lehetünk benne: fölöttünk tartotta a kezét (vö. Zsolt 139,5). Nyomatékosan ismétli el nekünk: ne féljetek, „feltámadtam, és újból veled vagyok” (ld. Missale Romanum)! Jézus, a mi húsvétunk, adjon erőt és reményt az orvosoknak és az ápolóknak, akik mindenfelé a felebarátról való gondoskodás, a felebaráti szeretet tanúságát tárják elénk, elmenve egészen erőik végső határáig, nem ritkán még a saját egészségüket is feláldozva. Szeretettel és nagy hálával gondolunk rájuk és mindazokra, akik fáradhatatlanul dolgoznak azért, hogy biztosítsák a polgári együttélés szempontjából lényeges és szükséges szolgáltatásokat, a rendfenntartó erőkre és a katonákra, akik számos országban hozzájárultak ahhoz, hogy könnyítsenek a nehézségeken és a lakosság szenvedésein.

Ezekben a hetekben sok millió ember élete változott meg egészen váratlanul. Sokak számára az otthonmaradás az elmélkedésnek, a féktelenné vált életritmus megállításának, a szeretteikkel való együttlétnek, a társaságuk felett érzett örömnek a lehetőségét hozta el. Ám sokak számára ez a bizonytalannak mutatkozó jövő, a fenyegető munkahelyelvesztés és a jelen válság által kiváltott egyéb következmények miatt érzett aggódás ideje.

Bátorítom a politikai felelősséget viselőket, hogy tevőlegesen működjenek közre a polgárok közjavának az előmozdításában, gondoskodva azokról az eszközökről, melyek ahhoz szükségesek, hogy mindenki méltó életet élhessen, és – amennyiben a körülmények megengedik – elősegítik a szokásos mindennapi tevékenységek újra megkezdését.

Ez nem a közönyösség ideje, mert az egész világ szenved, és egységesnek kell mutatkoznia a járvánnyal vívott harcban. A feltámadott Jézus adjon reménységet minden szegénynek, aki a perifériákon él, a menekülteknek és a hajléktalanoknak! Ne maradjanak magukra ezek a leggyöngébb testvéreink, akik a világ minden részén benépesítik a városokat és a perifériákat. Ne engedjük, hogy nélkülözniük kelljen az elsődleges fontosságú javakat, amelyeket sokkal nehezebb fellelni most, amikor számos tevékenység szünetel, sem a gyógyszereket, és mindenek fölött a megfelelő egészségügyi ellátás lehetőségét. A körülményekre való tekintettel enyhítsenek a nemzetközi szankciókon, amelyek az ezek által sújtott országokat meggátolják abban, hogy megfelelő támogatást nyújtsanak a polgáraiknak, és hozzanak olyan állapotba minden országot, különösen a leginkább szegényeket, hogy képesek legyenek szembenézni a jelen pillanat legnagyobb szükséghelyzeteivel, csökkentve vagy akár elengedve az adósságot, amely megterheli a költségvetéseiket.

Ez nem az önzések ideje, mivel a kihívás, mely előttünk áll, mindannyiunkat egyformán érint, és nem tesz különbséget senki között. A világ megannyi koronavírus által sújtott területe közül különösen gondolok Európára. A második világháború után ez a szeretett kontinens a szolidaritás kézzelfogható szellemének köszönhetően volt képes feltámadni, ez tette számára lehetővé, hogy hátrahagyja a múlt versengéseit. Ma minden korábbinál sürgetőbb, különösen az adott körülmények közepette, hogy ezek a versengések ne lépjenek újra a színre, hanem mindenki ismerje el: mindannyian egyetlen család tagjai vagyunk, és kölcsönösen támogatnunk kell egymást. Napjainkban az Európai Unió korszakos kihívás előtt áll, és ettől nem csak a kontinens, de az egész világ jövője is függ. Nem mulasszuk el ezt a lehetőséget felhasználni arra, hogy a szolidaritás újabb jeleit adjuk, akár még innovatív megoldásokat is alkalmazva. Ennek az egyetlen alternatívája nem más, mint az egyedi érdekek önzése és a múltba való visszatérés kísértése. Ez viszont magával hozza annak a kockázatát, hogy kemény próbatétel elé állítjuk a békés együttélést és az utánunk jövő nemzedékek fejlődését.

Ez nem a megoszlások ideje. Krisztus, a mi békénk, világosítsa meg mindazokat, akik felelősséget viselnek a konfliktusokban, hogy legyen bátorságuk csatlakozni a globális és azonnali fegyverszüneti felhíváshoz a világ minden sarkában.

Ez nem a fegyvergyártás és -kereskedelem ideje, erre fordítva azt az óriási tőkét, amelyet sokkal inkább az emberek gyógyítására és az életek megmentésére kellene szánni.

Legyen ez inkább olyan idő, amikor végre véget vetünk annak a hosszú háborúnak, amely vérbe borította a szeretett Szíriát, a jemeni konfliktusnak, az iraki és a libanoni feszültségeknek. Legyen ez inkább olyan idő, amikor az izraeliek és a palesztinok visszatérnek a párbeszéd útjára, hogy stabil és tartós megoldást találjanak, amely lehetővé teszi mindkét fél számára a békés életet. Szűnjenek meg az Ukrajna keleti részében élőket sújtó szenvedések. Vessenek véget a terrortámadásoknak, amelyeket Afrika különböző országaiban oly sok ártatlan ember ellen követnek el. Ez nem a megfeledkezés ideje. Az előttünk álló válság ne feledtesse el velünk azt a sok egyéb szükséghelyzetet, amely számos ember szenvedését okozza. Az élet Ura mutassa meg közelségét Ázsia és Afrika lakóinak, akik súlyos humanitárius válságot élnek meg, például az észak-mozambiki Cabo Delgado régióban. Melengesse meg a szívét a megannyi, a háború, a szárazság és a rossz életkörülmények miatt elmenekült vagy otthonából elüldözött embernek. Nyújtson oltalmat a megannyi elvándorlónak és menekültnek, akik között sok a gyermek, és akik elviselhetetlen körülmények között élnek, mindenekelőtt Líbiában, valamint Görögország és Törökország határvidékén. Nem akarok elfeldkezni leszbosz szigetéről. Tegye lehetővé Venezuelában, hogy konkrét és azonnali megoldásokat találjanak, megengedve a nemzetközi segítségnyújtás eljuttatását a súlyos politikai, társadalmi, gazdasági és egészségügyi konjunktúra miatt szenvedő lakossághoz.

Kedves Testvéreim!

A közönyösség, az önzés, a megoszlás, a megfeledkezés egyáltalán nem olyan szavak, amelyeket hallani szeretnénk a mostani időkben. Sőt, mindörökre el szeretnénk törölni ezeket! Akkor jutnak ezek diadalra, hogyha győz bennünk a félelem és a halál, vagyis amikor nem engedjük, hogy az Úr Jézus győzzön a szívünkben és az életünkben.

Ő, aki már legyőzte a halált és megnyitotta számunkra az üdvösség útját, oszlassa szét az árnyakat szegény emberiségünk életében, és vezessen el minket az Ő dicsőséges napjára, amely nem ismer alkonyt.

Ezekkel az elmélkedő szavakkal szeretnék mindannyiótoknak boldog húsvétot kívánni.

Ferenc pápa

A létem rácsain
Felnyújtom Hozzád két karom.
A sebzett, kinyílt titkot
A Szíved akarom.

Úgy dobogott
A létünk földi gyökerén
A milliók között percenként
Éppúgy, mint az enyém.

Magadba szívtad,
Hogy átszívjon a végtelen.
Két titkodat belém oltottad
A mélyben idelenn.

Hozzánk forrasztott
Örökségünk a fájdalom
És mondom most remegve:
Én Istenem és Rokonom.

Te így akartad,
Szétválnunk többé nem lehet.
Magaddal vitted az Atyához
zálogként Szívedet.

Tanúskodik az ég,
Szívünk itt együtt dobogott.
Már semmi Tőled el nem választ:
Feltámadtál – feltámadok.

 

kép

Jézus feltámadása hitünk középpontja. Olyannyira, hogy Pál apostol szavai szerint, ha Krisztus nem támad fel, hiábavaló hitünk (1 Kor 15,17). De mit jelent ez számomra a mindennapokban?

Először is azt, hogy Jézus él, kapcsolatba léphetek vele, megismerhetem. Ez akkor valósul meg, ha időt szánok rá, hogy vele legyek. Olvashatom a Szentírást és elmélkedhetek szavairól, amelyek ma is hozzám szóló élő és nem holt szavak. Elidőzhetek a templom csendjében, mert az Oltáriszentségben teljes isteni és emberi valóságában jelen van. Jézus figyel rám, mert érdekli mi van velem, neki fontosak a hétköznapi, egyszerű ügyeim is, lelkem minden rezdülése –  mert szeret engem. Mindenkinél jobban szeret, ahogyan mondta: nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért (Jn 15,13) Jézus meghalt értem – nem csak úgy általában az emberekért, hanem személyesen értem! Azért, hogy a bűneimet elvegye, és ne maradjak azok rabságában.

Azután feltámadt, hogy új élettel ajándékozzon meg. Ahogyan kereszthalála egészen közelről és személyesen, úgy feltámadása is. A keresztség szentsége által a feltámadt Jézus életében részesülök, új életre születek, valami egészen új kezdődik el bennem. Ez az új élet örök, az örökkévalóságra irányul, nem élhetek többé úgy itt a földön, mintha csak ez lenne. Sőt ez a földi élet minden szépségével és örömével együtt – nagyon is törékeny és mulandó, egy pillanat alatt véget ér.

De Jézus feltámadt és olyan távlatot nyit előttünk, amit még nem tudunk teljesen felfogni. Ahogy a Hiszekegyben imádkozzuk: hiszem a test feltámadását és az örök életet. Hiszem-e valóban, hogy a testem fel fog támadni? Hasonló lesz Jézus feltámadt testéhez: többé nem öregszik, többé nem hal meg – mert semmi köze nem lesz a bűnhöz. Mindez arra kell, hogy indítson, hogy már most minden erőmmel szeressem Istent, és ezért minden erőmmel kerüljem a bűnt, amely  eltávolít   és az örök élettől, és amitől csak úgy tudok szabadulni, hogy Jézus óriási árat fizetett érte.

 

Mohos Gábor püspök

Mária Rádió újság

kép

Nagypénteken nincs idő a tisztességes temetésre, mert Jézus halála után pár órával már kezdődik az ünnep. Sietni kell, gyorsan le kell venni a keresztről és sírba helyezni. Arimateai Józsefnek hála egy közeli sírboltba helyezték el, de az asszonyok nyugtalanok. Nem tudták bekenni a Mester testét a kapkodás, sietség miatt. Ez még várat magára.

Következik a hosszú, kínos várakozás, el kell múlnia az ünnepnek. Vasárnap hajnalban kiment a sabbat, már lehet indulni. A törékeny asszonyok nem is gondoltak bele ki fogja elgörgetni a hatalmas követ a sír bejáratából, csak mentek, mert feladatuk van, el akarnak búcsúzni Jézustól.

Azonban Jézus testét nem találják. Az Úr, aki elszenvedte a tanítványaitól való elhagyatást, az igazságtalan ítélet súlyát, a becstelen halál gyalázatát, most halhatatlan életének részeseivé tesz bennünket. Bebizonyítja, hogy a halálból is van kiút és ez ad igazi erőt ad a gyöngéknek, elhagyottaknak, bebörtönzötteknek, perifériára szorultaknak, az erőszak áldozatainak, a környezeti pusztítások elszenvedőinek.

A feltámadott Krisztus arca kivirul. Nincs nyoma a szenvedésnek, a fájdalmaknak, a megveretésnek, leköpdösésnek. Csak az öröm sugárzik át rajta.

Hisszük, hogy a feltámadással új élet kezdődik, nem a múlt sebei köszönnek vissza, hanem a megtisztulás békéje. Jézus ezen a csodálatos napon átvezetett bennünket a rabszolgaság igájából a szabadság honába, a szomorúságból az örömre, a gyászból az ünnepre, a sötétségből a fényre, a szolgaságból a megváltásra.

Napjainkban is mennyi pusztaságon kell átkelnie az emberi lénynek! Legfőként azon a sivatagon, amely saját magában van, amikor nincs meg benne az Isten és a felebarát iránti szeretet, amikor hiányzik belőle annak tudatossága, hogy mindannak az őrzőjévé kell lennie, amit a Teremtő nekünk adott és nekünk ad. Azonban Isten irgalma virágba boríthatja a legszárazabb talajt is, újra életet adhat a kiszáradt csontoknak.

Íme tehát a meghívás: fogadjuk be Krisztus feltámadásának a kegyelmét! Engedjük, hogy Isten irgalmassága megújítson minket, engedjük, hogy Jézus szeressen minket, engedjük, hogy szeretetének ereje átalakítsa a mi életünket is; és váljunk eszközeivé ennek az irgalomnak, legyünk olyan csatornákká, amelyeken keresztül Isten megöntözheti a földet, megőrizheti a teremtett világot és kivirágoztathatja az igazságosságot és a várva várt békét.

Bese Gergő atya

 

Jézus feltámadt a halálból. Ez az egész történelem legfontosabb eseménye, és az egész keresztény tanítás alapja. Viszont van Jézus feltámadásának egy, a mi életünkre nézve elég komoly következménye, amivel kevesebbet foglalkozunk: mi is fel fogunk támadni!

Az egyetlen dolog, amiben a világon minden ember egyetért, hogy az életünk végén meg kell halnunk. Ez az élet rendje. Az igazi kérdés az – és ez egész biztosan minden emberben újra és újra felmerül, – hogy mi történik velünk a halál után? Bár keresztény hitvallásunkban hétről hétre elmondjuk, hogy „Hisszük a halottak feltámadását”, úgy érzem, nem vesszük ezt eléggé komolyan.Hadd idézzek egy részt Pál apostoltól: „Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nem támadnak fel a halottak? Hiszen ha nem támadnak fel a halottak, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje…” (1Kor 15,12-20)

Pál érezte a fenti kérdés jelentőségét, és engem újra és újra meglep az az indulat, amellyel ezeket a sorokat írta.

Később ezzel folytatja: „Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk.” (1Kor 15, 32b)

Mi mit kezdünk a halottak feltámadásával? Azt hiszem, a legtöbb keresztény csak éli az életét itt a Földön, igyekszik belőle a legtöbbet kihozni – és valahol, nagyon távol, ott lebeg a szeme előtt a feltámadás ígérete. „Minden bizonnyal lesz valami a halál után, de addig is próbáljuk meg ezt a 70-80-90 évet minél kellemesebben eltölteni.” Ez az emberi perspektíva.

Valószínűleg sokkal többet kellene olvasnunk a Szentírást, hogy megértsük és magunkévá tegyük azt a perspektívát, értékrendet, amit Jézus hirdetett. Mert Ő valami egészen mást tanított. Tanításai rendre arról szóltak, hogy úgy éljük az életünket, hogy végig az örök élet, a feltámadás lebegjen a szemünk előtt. Ez legyen az elsődleges motivációnk, a legfontosabb célunk és a legnagyobb értékünk.

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.” (Mt 6,19-20)

Sokkal komolyabban kellene vennünk a feltámadást a mi személyes életünkben is.

Mert a feltámadás legalább annyira komoly és valóságos dolog, mint a halál!

Ahogy a halált sem tudjuk elkerülni, előbb-utóbb szembe kell vele néznünk, ugyanúgy a feltámadással is szembetaláljuk majd magunkat.

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé” (2Kor 5,10a)

Mi ez a 80-90 év az örökkévalósághoz képest? Átérezzük-e ennek a súlyát? Egyáltalán: hiszünk-e eléggé a feltámadásban ahhoz, hogy Isten törvényei szerint éljünk?

„Akkor a teljes földi életünket “be kellene áldoznunk” egy ígéretért??” Röviden: igen!

De Isten nem hagyja ennyiben a dolgot. Ugyanis ha tudunk valóban mellette dönteni, Ő a földi életünket is gyönyörűvé teszi! Szabaddá tesz minket, megtanít szeretni, és jó emberré formál minket. Minél szorosabb kapcsolatban vagyunk Vele, annál nagyobb a békénk, annál boldogabb és derűsebb az életünk. Minden nélküle töltött nap elpocsékolt idő, de minden vele töltött idő áldást hoz!

„Ekkor így szólt Péter: Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy mindaz (…) a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig örök életet.” (Lk 18,28-30)

Pál ebben a valóságban élt, az egész élete előre, Jézusra és az örök életre mutatott. Meg is lett az áldása:

„Mert nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. (…) vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél” (Fil 1,21-24 részletek)

Ne csapjuk be magunkat. Éljük mi is az életünket az igazság szerint! Ne csak a földi életünk perspektívájában gondolkodjunk, hanem bármit teszünk, bármit mondunk vagy gondolunk, az örök élet perspektívájában tegyük. Járjuk az utunkat Jézussal, hagyjuk, hogy Ő vezessen és formáljon. Ő az út, az igazság és az élet! Így a halál hazatérés lesz a mi szerető Atyánkhoz.

Herényi Márk Barnabás