Nem szabad kisajátítani a hitet
Nem a Jézus által kijelölt új úton járnak azok, akik kisajátítják a hitet, egyfajta elit-körbe zárkóznak és lenézik a többieket: ezt állapította meg Ferenc pápa csütörtökön reggel a Szent Márta-házban bemutatott szentmisén.
Nem szabad kisajátítani a hitet
A Zsidókhoz írt levélről elmélkedve a Szentatya leszögezte: Jézus az új és élő út, amelyet követnünk kell abban a formában, ahogyan Ő akarja. Vannak ugyanis helytelen módjai a keresztény életnek. Jézus kritériumokat ad nekünk, hogy ne hibás mintákat kövessünk. Az egyik ilyen téves modell az, ha „privatizáljuk”, kisajátítjuk az üdvösséget.
Személyes üdvösség a közösségben
Igaz, hogy Jézus mindannyiunkat üdvözített, de nem általánosságban. Mindenkit, egyenként, név szerint. Ez a személyes üdvösség. Én valóban üdvözülök, az Úr rám tekintett, életét adta értem, megnyitotta ezt a kaput, ezt az új utat számomra, és közülünk mindenki elmondhatja: „számomra”. Fönnáll azonban a veszély, hogy elfelejtjük: az Úr egyenként üdvözített ugyan minket, de egy népben. Egy népben – hangsúlyozta Ferenc pápa. Az Úr mindig egy népen belül üdvözít. Attól kezdve, hogy Ábrahámot szólítja, megígéri neki, hogy egy népet alkot. És az Úr egy népben üdvözít minket. Ezért mondja a levél szerzője: „figyeljünk egymásra”. Nem létezik üdvösség csupán az én számomra. Ha azt hiszem, hogy ilyen az üdvösség, tévedek, utat tévesztek. Az üdvösség kisajátítása téves út.
A három kritérium: átadni a hitet, a reményt és a szeretetet
Három szempontot jelölt meg a Szentatya az üdvösség kisajátítását elkerülendő. Ezek: a Jézusba vetett hit, mely megtisztít; a remény, amely az ígéretekre irányítja a figyelmünket és segít tovább lépni; és végül a szeretet: vagyis, amikor odafigyelünk egymásra, hogy ösztönözzük egymást a szeretetben és a jócselekedetekben.
Példák a plébániáról
Ha például egy plébánián vagyok, egy közösségben, én kisajátíthatom az üdvösséget, míg csak társadalmilag vagyok egy kicsit jelen. Ha azonban nem akarom privatizálni az üdvösséget, akkor meg kell kérdeznem magamtól: a szavaimmal a hitet, a reményt és a szeretetet kommunikálom-e? Ha egy közösségben nem beszélnek egymással az emberek, nem erősítik egymást e három erényben, akkor a közösség tagjai kisajátították a hitet. Mindenki a saját üdvösségét keresi, nem mindenkiét, a nép üdvét. Jézus pedig mindenkit üdvözített, de egy népben, egy egyházban.
Egyházi csoportok, akik lenézik a többieket
A Zsidókhoz írt levél szerzője egy nagyon fontos gyakorlati tanáccsal szolgál: “ne hagyjuk el összejövetelünket, mint némelyek szokták”. Ez akkor történik, amikor egy plébánián vagy egy csoportban összegyűlünk és ítélkezünk mások fölött, mintegy leszóljuk, lebecsüljük őket. És ez nem az a kapu, az új és élő út, amelyet az Úr nyitott meg előttünk.
Lenéznek másokat, távol maradnak a közösségtől, elhagyják Isten népét, kisajátították az üdvösséget, mondván: az üdvösség csak nekem és a kis csoportomnak szól, nem pedig Isten egész népének. Ez óriási tévedés! – figyelmeztetett a pápa. Ez az, amit látunk és úgy hívunk: az „egyházi elit”! Amikor Isten népén belül ilyen csoportosulások jönnek létre, akik jó kereszténynek gondolják magukat és – talán – jószándékúak is, mégis olyan csoportok, amelyek kisajátították maguknak az üdvösséget.
Isten egy népben üdvözít minket, nem elit-csoportokban
Isten egy népben üdvözít minket, nem pedig elit-körökben, ahogyan azt mi a magunk filozófiáival és hitfelfogásunkkal tettük. Ezek pedig nem Isten kegyelmei.
A pápa azt kéri, hogy kérdezzük meg magunktól: Hajlamos vagyok-e kisajátítani az üdvösséget a magam vagy a kis köröm, az elit-csoportom számára? Vagy nem hagyom el Isten teljes népét, nem távolodom el tőle, hanem megmaradok a közösségben, a családban; és a hit, a remény és a szeretet cselekedetei nyelvén beszélek? Fohászkodjunk az Úrhoz: adja meg nekünk kegyelmét, hogy mindig Isten népének érezzük magunkat, személyenként üdvözítve. Ez igaz: Ő név szerint üdvözít minket, de egy népben, nem pedig egy kis csoportban, amelyet a magam számára alkotok.
Egy hozzászólás
gálmagdi
Akkor is “privatizálom” a hitet, amikor belterjesen élem meg a kereszténységemet, és csak a “saját köreinkben” élek, beszélgetek, ismerkedek stb. Amikor csak az enyéimmel teszek jót, amikor automatikusan kevesebbre tartom azt, aki nem tartozik hozzánk.
Sőt: még azok keze után sem nyúlunk, akik keresztény testvéreink, de valamiben szükséget szenvednek. Idegenek, épp frissen költöztek miközénk, nehezebben élnek nálunk, de szemérmesek abban, hogy kérjenek. És sorolhatnám…
Isten népéhez tartozónak tartom-e ezeket az embereket???