Porta fidei – A hit kapuja

XVI. Benedek pápa motu proprio kiadott apostoli levele, amellyel meghirdeti a Hit évét

Fordította: Dr. Diós István

Kiadja: a Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék könyvkiadója, Budapest 2012

 1. A „hit kapuja” (vö. ApCsel 14,27), amely bevezet minket az Istennel való életközösségre és lehetővé teszi a belépést az Egyházba, mindig nyitva áll előttünk. Akkor tudjuk átlépni a küszöbét, ha Isten igéje elhangzik, és a szív enged a kegyelem formáló erejének. Belépni ezen a kapun azt jelenti, hogy életre szólóan útra kelünk. Ez az út a keresztséggel kezdődik (vö. Róm 6,4), aminek következtében Atyánknak szólíthatjuk Istent, és a halállal fejeződik be, amelyen át belépünk az örök életbe, az Úr Jézus feltámadásának köszönhetően, aki azt akarta, hogy a Szentlélek ajándékai által mindazok, akik benne hisznek, részesüljenek az ő dicsőségében (vö. Jn 17,22). Megvallani a Szentháromságba – az Atyába, a Fiúba és a Szentlélekbe – vetett hitet annyi, mint hinni az egy Istenben, aki a Szeretet (vö. 1Jn 4,8): az Atya, aki az idők teljességében elküldte Fiát a mi üdvösségünkért; Jézus Krisztus, aki halálának misztériumával és feltámadásával megváltotta a világot; a Szentlélek, aki vezeti az Egyházat a századokon át, amíg csak várjuk az Úr dicsőséges visszatérését.

2. Amióta csak megkezdtem szolgálatomat Péter utódaként, emlékeztettem annak szükségességére, hogy újra föl kell fedeznünk a hit útját, hogy egyre világosabban meg tudjuk mutatni a Krisztussal való találkozás örömét és mindig megújuló életerejét. Pápai beiktatásom szentmiséjén mondtam: „Az Egyház egészének és benne a pásztoroknak, minden pásztornak, Krisztushoz hasonlóan útra kell kelnie, hogy az embereket kivezessék a pusztából az élet helyére, az Isten Fiával való barátságra, őhozzá, aki egyedül ad életet, mégpedig teljes életet”.[1] Nem ritkán előfordul, hogy a keresztények nagyobb gondot fordítanak elkötelezettségük szociális, kulturális, politikai következményeire, s még mindig úgy gondolkodnak a hitről, mint a társadalom életének mintegy magától értetődő előfeltételéről. A valóságban azonban ez az előfeltétel nem létezik, sőt sokszor nyíltan tagadják is.[2] Ha a múltban lehetséges is volt a hit alapján, széles körökben egységesen elfogadott kultúra, a hit sokakat érintő, alapvető krízise miatt manapság a társadalom széles rétegeiben már nem így van.

3. Nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot (vö. Mt 5,13–16). A mai ember is érezheti annak szükségét, hogy a szamariai asszonyhoz hasonlóan menjen a kúthoz, hogy Jézust hallgassa, aki hív, hogy higgyünk benne és merítsünk a belőle fakadó élő vízből (vö. Jn 4,14). Újra föl kell fedeznünk, mit jelent táplálkozni Isten Igéjével, ahogyan azt az Egyház hűségesen ránk hagyományozta, és az Élet Kenyerével, ahogyan azt ő adta át a tanítványainak (vö. Jn 6,51). Jézus tanítása ugyanis ma is ugyanolyan erővel visszhangzik: „Ne olyan eledelért fáradozzatok, amely elvész, hanem olyanért, amely megmarad az örök életre” (Jn 6,27). A hallgatóság kérdése ma is ugyanaz: „Mit kell tennünk, hogy Istennek tetsző dolgot cselekedjünk?” (Jn 6,28.) Ismerjük Jézus válaszát: „Istennek tetsző cselekedet az, hogy higgyetek abban, akit ő küldött” (Jn 6,29). Tehát a Jézus Krisztusba vetett hit az az út, amelyen biztonságosan eljuthatunk az üdvösségre.

4. Mindennek fényében határoztam el, hogy meghirdetem a Hit évét. 2012. október 11-én, a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulóján fog kezdődni, és 2013. november 24-én, a mi Urunk, Jézus Krisztus, a Mindenség Királyának ünnepén fejeződik be. A megnyitás napján emlékezünk meg a Katolikus Egyház Katekizmusa kiadásának 20. évfordulójáról, melyet elődöm, Boldog II. János Pál pápa tett közzé, hogy a hit szépségét és erejét minden hívőnek bemutassa.[3] Ezt a dokumentumot, mely a II. Vatikáni Zsinat hiteles gyümölcse, az 1985. évi Rendkívüli Püspöki Szinódus a katekézist támogató eszköznek szánta,[4] és a Katolikus Egyház minden püspökének együttműködésével készült. Az Általános Püspöki Szinódusnak, amelyet 2012 októberére hívtam össze, a témája: Az új evangelizáció a keresztény hit továbbadása érdekében. Ez jó alkalom lesz arra, hogy rávezessük az egész Egyházat a hitről való elmélkedésre és a hit újrafelfedezésére. Nem ez az első alkalom, hogy az Egyház meghívást kap a hit évének ünneplésére. Tiszteletreméltó elődöm, Isten szolgája, VI. Pál pápa 1967-et a hit évének nyilvánította, megemlékezésül Szent Péter és Pál vértanúságának 1900. évfordulójára. Ünnepélyes alkalomnak szánta arra, hogy az egész Egyház „hitelesen és őszintén vallja meg ugyanazt a hitet”, továbbá azt akarta, hogy „személyes és közösségi, szabad és tudatos, kifelé és befelé szóló, alázatos és becsületes módon” hitvallás történjen.[5] Úgy gondolta, hogy ily módon az egész Egyház „újra tudatosíthatja a hitét, hogy fölelevenítse, megtisztítsa, megerősítse és megvallja”.[6] Annak az évnek nagy felfordulásai még nyilvánvalóbbá tették, hogy szükség van az ilyen ünnepekre. Azt az évet Isten népének Hitvallásával[7] zárta, hogy megmutassa, mennyire fontos, hogy az évszázadok alatt kialakult hitvallást, amely minden hívő öröksége, újra meg újra megerősítsük, kifejtsük, annak érdekében, hogy a múlttól igen eltérő történelmi körülmények között is érvényesnek bizonyuljon.

5. Tiszteletreméltó Elődöm ezt az évet bizonyos értelemben „a Zsinat utáni következménynek és igénynek” vélte,[8] hiszen tisztán látta az adott kor súlyos nehézségeit, különösen az igaz hit megvallása és helyes magyarázata terén. Úgy láttam, hogy a Hit éve meghirdetésének egybeesése a Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulójával jó alkalom annak megértetésére, hogy a zsinati atyák által ránk hagyott szövegek Boldog II. János Pál pápa szerint „semmit sem veszítenek értékükből és ragyogásukból. Megfelelő módon kell őket olvasnunk, meg kell őket ismernünk és magunkévá kell őket tennünk, mint az egyházi hagyományon belül a Tanítóhivatal által előterjesztett normatív szövegeket. […] Minden korábbinál sürgetőbbnek érzem azt a feladatot, hogy a Zsinatra mutassak mint arra a nagy kegyelemre, melyet a 20. században élvezhetett az Egyház. Megbízható iránytűnk volt, mely elvezetett a most kezdődő évszázadhoz.”[9] Szeretném újra erősen hangsúlyozni, amit Péter utódjává választásom után néhány hónappal a Zsinattal kapcsolatban okom volt mondani: „Ha helyes hermeneutikával értelmezzük és követjük a Zsinat tanítását, az egyre nagyobb erőt biztosít az Egyházban mindig szükséges megújuláshoz”.[10]

6. Az Egyház megújulása a hívek tanúságtétele által is történik, hiszen a világban élő keresztények a létüknél fogva arra hivatottak, hogy visszhangozzák az Igazság Igéjét, amelyet az Úr Jézus hagyott ránk. Maga a Zsinat a Lumen gentium dogmatikai konstitúcióban mondja: „Maga Krisztus »szent, ártatlan, szeplőtelen« (Zsid 7,26), »bűnt nem ismert« (2Kor 5,21), s csak azért jött, hogy a nép bűneit kiengesztelje (vö. Zsid 2,17). A bűnösöket is magába foglaló Egyház viszont egyszerre szent és mindig megtisztulásra szorul, ezért szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját járja. Az Egyház, »a világtól elszenvedett üldözések és az Istentől kapott vigasztalások közepette járva zarándokútját«, az Úr keresztjét és halálát hirdeti, amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26). Megerősíti azonban a föltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az ő misztériumát, jóllehet árnyékszerűen, mégis hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg végezetül teljes világosságában megmutatkozik.”[11]

Ebből a szempontból a Hit éve meghívás hiteles és ismételt megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Megváltójához. Az ő halálának és feltámadásának misztériumában nyilatkoztatta ki Isten teljesen a Szeretetet, mely üdvözít és az embereket az élet megváltoztatására hívja a bűnbocsánat által (vö. ApCsel 5,31). Szent Pál szerint ez a szeretet új életre vezet minket: „A keresztségben ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy miként Krisztus az Atya dicsősége által föltámadt a halálból, úgy mi is az élet újdonságában járjunk” (Róm 6,4). A hitnek köszönhetően ez az új élet a feltámadás radikális újdonsága alapján átformálja az egész emberi létet. Amilyen mértékben átadja magát az ember, oly mértékben – ebben az életben soha be nem fejeződő folyamatban – lassan megtisztulnak és átalakulnak a gondolatai, érzései, érzülete, magatartása. „A szeretet által tevékeny hit” (Gal 5,6) a megértés és cselekvés új szempontjává válik, amely teljesen átalakítja az ember életét. (vö. Róm 12,2; Kol 3,9–10; Ef 4,20–29; 2Kor 5,17).

7. „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14): Krisztus szeretete tölti be szívünket és késztet minket arra, hogy evangelizáljunk. Ő ma éppen úgy, mint akkor, küld bennünket a világ útjaira, hogy hirdessük az ő evangéliumát a föld népeinek (vö. Mt 28,19). Jézus Krisztus szeretetével minden nemzedék tagjait magához vonzza, minden korban összegyűjti az Egyházat a mindig új paranccsal, hogy hirdesse az evangéliumot. Ezért ma is szükség van arra, hogy erős, egyházias elkötelezettség éljen bennünk az új evangelizációra, mert csak így fedezhetjük föl a hit örömét, és a hit továbbadásának éltető erejét. Szeretetének napról napra való fölfedezése, a hívek missziós elkötelezettsége olyan erőforrás, mely soha nem gyengül meg. A hit ugyanis a kapott szeretet tapasztalatától növekszik, akkor, ha a kegyelem és öröm tapasztalatával közlik. Ez tesz termékennyé bennünket, mert kitágítja szívünket a reményben és képessé tesz életadó tanúságtételre: megnyitja azok szívét és értelmét, akik meghallják az Úr hívását, hogy hallgassanak rá és legyenek a tanítványaivá. Szent Ágoston szavai szerint „a hit erősíti meg a hívőket”.[12] Hippo szent püspökének megvolt az alapja, hogy így fejezze ki magát. Hiszen tudjuk, hogy életében folyamatosan kereste a hit szépségét, mindaddig, amíg a szíve meg nem nyugodhatott Istenében.[13] Sok írása, melyekben a hit aktusának és a hit igazságának jelentőségét magyarázza, mind a mai napig páratlanul gazdag örökség, és sokaknak jelentenek segítséget, hogy az istenkeresésben megtalálják a helyes utat, amely elvezeti őket a „hit kapujához”.

A hit tehát csak a hit aktusában növekszik és erősödik; a saját életünk felőli bizonyosságra nincs más út, mint az egyre fokozódó ráhagyatkozás egy olyan szeretet kezére, amely mindig nagyobbnak bizonyul, mert Istenből ered.

8. E kedvező körülmények között hívom a földkerekség összes püspökét, hogy egyesüljenek Péter utódával a kegyelem ezen idejében, amelyet az Úr kínál nekünk, hogy emlékezzünk meg a hit drága ajándékáról. Ezt az évet méltó módon és termékenyen szeretnénk megünnepelni. Fokozni kell a hitre való reflexiót, hogy segítsük az összes Krisztus-hívőt abban, hogy tudatosíthassák és föleleveníthessék evangéliumhoz tartozásukat ezekben az időkben, amikor az emberiség oly mély változásokat él át. Teremtsünk alkalmat a Föltámadott Úrban való hitünk megvallására székesegyházainkban és a világ minden templomában; otthonainkban, a családokban, hogy mindenkiben fölébredjen a vágy az evangélium mélyebb megismerésére és továbbadására a következő nemzedékeknek. A szerzetes és plébániai közösségek, minden régi és új egyházi közösség találjon módot arra, hogy ebben az évben nyilvánosan vallja meg a Credo-t.

9. Kívánjuk, hogy ez az év minden hívőt késztessen arra, hogy a hitet a maga teljességében, megújult meggyőződéssel, bizalommal és reménnyel vallja meg. Ez az év jó alkalom arra is, hogy a hitet erőteljesebben ünnepeljük a liturgiában, különösen az Eucharisztiában, mely „az a csúcs, amely felé az Egyház tevékenysége irányul, s az a forrás, amelyből minden ereje fakad.”[14] Ugyanakkor azt is óhajtjuk, hogy növekedjék a hívek tanúságtételének hihetősége. Fölfedezni a megvallott, ünnepelt, megélt és imádkozott hit tartalmát,[15] és reflektálni magára a hitnek az aktusára, olyan feladat, amelyet minden hívőnek vállalnia kell, főként ebben az esztendőben.

Nem véletlen, hogy az első századokban a korai keresztényeknek meg kellett tanulniuk a hitvallást. Mindennapi imádságuk volt, hogy meg ne feledkezzenek a keresztségben vállalt kötelességükről. Szent Ágoston igen mélyértelműen emlékeztetett erre a redditio symboliról, a hitvallás elmondásáról szóló homiliájában: „A szent misztériumnak a hitvallása, amelyet valamennyien közösen megkaptatok, és ma egyenként elmondtatok, azok a szavak, amelyekre szilárdan épül az Anyaszentegyház hite; arra a szilárd alapra, aki az Úr Krisztus. […]  Ti tehát megkaptátok, és elmondtátok, de szívetekben és elmétekben állandóan őriznetek kell, ismételgetnetek kell ágyatokban, gondolnotok kell róla a tereken, és nem szabad megfeledkeznetek róla étkezés közben sem; amikor alszik a testetek, a szívetekkel benne kell virrasztanotok.”[16]

10. Ezen a ponton szeretnék felvázolni egy utat, amely segít mélyebben megérteni nemcsak a hit tartalmát, hanem az aktust is, amellyel teljesen, teljes szabadsággal rábízhatjuk magunkat Istenre. Valójában ugyanis mély egység van a hit aktusa és a tartalom között, amelyhez beleegyezésünket adjuk. Szent Pál segít belépnünk ebbe a valóságba, amikor ezt írja: „A szívbéli hit megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál” (Róm 10,10). A szív azt jelenti, hogy a hitre jutás első aktusa Isten ajándéka és a kegyelem műve, amely hat és átformálja a személyiség mélyét.

Lídia példája nagyon ékesszóló ebben a vonatkozásban. Szent Lukács elmondja, hogy Filippiben Pál szombatonként néhány asszonynak hirdette az evangéliumot; köztük volt Lídia, „s az Úr megnyitotta a szívét arra, amit Pál mondott” (ApCsel 16,14). Igen fontos üzenetet tartalmaz ez a kifejezés. Szent Lukács arra tanít, hogy a hit tartalmának ismerete nem elegendő, ha a szívet – a személy hiteles szentélyét – nem nyitja meg a kegyelem, amely szemet ad arra, hogy mélyre lásson és megértse, miről szól valójában Isten hirdetett szava.

A „szájjal való megvallás” kifejezés azt jelenti, hogy a hit a tanúságtételt és a nyilvános megvallást is magában foglalja. Egy keresztény soha nem gondolhatja, hogy a hit magánügy. A hit döntés arról, hogy az Úrral tartok, hogy vele éljek. Ez a ’vele lenni’ vezet el a hit indokaihoz, amelyek miatt hiszünk. A hit, éppen mert a személy szabad döntése, megkívánja a hitért való közösségi felelősséget is. Az Egyház éppen pünkösdkor mutatja meg nyilvánvalóan a hit megvallásának és félelem nélküli, mindenkinek szóló hirdetésének e nyilvános természetét. A Szentlélek ajándéka tesz képessé bennünket a misszióra és erősíti meg tanúságtételünket, tesz bennünket becsületessé és bátorrá.

A hit megvallása egészen személyes és egyben közösségi aktus is. Ugyanis az Egyház a hit első számú alanya. A keresztény közösség hitében kapja mindenki a keresztséget, a hívők népébe való belépés hatékony jelét, azért, hogy elnyerje az üdvösséget. Ahogy a Katolikus Egyház Katekizmusa tanúsítja: „A »hiszek« az Egyház hite, ahogyan azt minden hívő, főként a kereszteléskor személyesen megvallja. A »hiszünk« az Egyház hite, ahogyan azt a zsinatra egybegyűlt püspökök, vagy általánosabban, a liturgiára összegyűlt hívők vallják. A »hiszek« az Egyház is, a mi Anyánk, aki hitével Istennek válaszol és tanítja nekünk, hogy mondjuk: »hiszek«, »hiszünk«.[17]

Látható, hogy a hit tartalmának ismerete lényeges ahhoz, hogy valaki teljes tudatossággal és akarattal elfogadhassa azt, amit az Egyház eléje tár. A hit ismerete vezet be az Isten által kinyilatkoztatott üdvösség misztériumának teljességébe. Ennek elfogadása tehát magában foglalja, hogy amikor hiszünk, szabadon elfogadjuk a hit egész misztériumát, mert ennek igaz voltát Isten biztosítja, aki kinyilatkoztatja önmagát, és engedi, hogy megismerjük szeretetének misztériumát.[18]

Ugyanakkor nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a mi kultúránkban igen sokan nem ismerik föl magukban a hit ajándékát, de becsülettel keresik saját létük és a világ végső értelmét és igazságát. Ez a keresés hiteles előjátéka lehet a hitnek, mert az embereket az Isten misztériumához vezető úton mozgatja. Az emberi értelembe ugyanis bele van írva az igény „arra, ami érték és ami megmarad örökre”.[19] Ez az igény – mely kitörölhetetlenül bele van írva az emberi szívbe – állandó késztetés, hogy megtalálja azt, akit nem keresnénk, ha ő maga nem indult volna el, hogy találkozzon velünk.[20] A hit éppen erre a találkozásra hív, nyit meg teljesen bennünket.

11. A hit tartalmának rendszerezett megismeréséhez mindenkinek rendelkezésére áll a Katolikus Egyház Katekizmusa mint értékes és nélkülözhetetlen segítség. E Katekizmus a II. Vatikáni Zsinat egyik legfontosabb gyümölcse. Boldog II. János Pál pápa írta a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 30. évfordulójakor (s nem volt véletlen az időpont választása) aláírt apostoli konstitúciójában, a Fidei depositum-ban: „Ez a Katekizmus igen fontos segítség lesz az egész Egyház megújításának a munkájában. […] Hatékony és törvényes eszköznek nyilvánítom tehát az egyházi közösség szolgálatára, mint a hit tanításának biztos normáját.”[21]

Ilyen értelemben a Hit éve a hit alapvető tartalmának tanulmányozására és újrafelfedezésére való komoly erőfeszítés, ahogyan azt rendszerezetten és szervesen a Katolikus Egyház Katekizmusa tartalmazza. Ugyanis benne áll előttünk a tanításnak az a gazdagsága, amit az Egyház kapott, megőrzött és továbbadott kétezer éves történelme során. A Szentírástól az egyházatyákig, a teológia mestereitől az évszázadok szentjeiig, a Katolikus Egyház Katekizmusa összefoglalja azt a sokféle utat, ahogyan az Egyház elmélkedett a hitről, ahogyan fejlődött a tanításban, hogy bizonyosságot nyújtson a híveknek hívő életükben.

A Katolikus Egyház Katekizmusa a maga szerkezetével bemutatja a hit kibontakozását egészen odáig, hogy érinti a mindennapi élet nagy témáit. Lapról lapra fölfedezhetjük, hogy amit elénk tár, az nem elmélet, hanem találkozás azzal a Személlyel, aki az Egyházban él. A hit megvallását ugyanis a szentségi élet magyarázata követi, amelyben Krisztus van jelen, tevékenykedik és folytonosan építi Egyházát. A liturgia és a szentségek nélkül a hitvallás nem lenne hatékony, mert hiányozna a kegyelem, amely fenntartja a keresztények tanúságtételét. Ugyanezen a nyomon haladva a Katolikus Egyház Katekizmusának tanítása az erkölcsi életről akkor nyeri el teljes jelentését, ha kapcsolatban van a hittel, a liturgiával és az imádsággal.

12. Éppen ezért ebben az évben a Katolikus Egyház Katekizmusa szolgálhatja leginkább a hit megerősödését, különösen azok számára, akik a keresztények képzésével foglalkoznak, ami alapvetően fontos mai kulturális körülményeink között. Ezért arra kértem a Hittani Kongregációt, hogy a Szentszék illetékes Dikasztériumaival egyeztetve állítson össze az Egyház és az egyes hívők számára irányelveket, hogyan éljék meg valóban hatékonyan és megfelelő módon a hit és az evangelizáció szolgálatát a Hit évében.

A hit ugyanis – ma inkább, mint a múltban – komoly kérdéseknek van kitéve a megváltozott mentalitás miatt, amely főként ma, az értelmi bizonyosság területét a tudományos és technológiai eredmények területére szűkíti le. Az Egyház azonban soha nem félt bizonyítani, hogy nem lehet ellentmondás a hit és az igaz tudomány között, mert mindkettő az igazságra törekszik, bár eltérő utakon.[22]

13. Ebben az évben döntő lesz felidéznünk hitünk történelmét, melyben megmutatkoznak az életszentség és a bűn közötti szakadék kifürkészhetetlen mélységei. Míg az életszentségben láthatóvá válnak azok a kincsek, amelyekkel férfiak és nők életük tanúságtételével hozzájárultak a közösség növekedéséhez és fejlődéséhez, a bűnnek folyamatos és őszinte megtérésre kell késztetnie mindenkit, hogy megtapasztalhassák a mindenkihez közeledő Mennyei Atya irgalmát.

Ez idő alatt tekintetünket Jézus Krisztusra, „a hit szerzőjére és beteljesítőjére” szegezzük (Zsid 12,2): benne talál beteljesedést az emberi szív minden vágyakozása és szorongása. A szeretet öröme, a szenvedés és fájdalom drámájára adott válasz, a kapott bántásokkal szembeni megbocsátás hatalma és az élet győzelme a halál üressége felett: mindez az Ő megtestesülésének misztériumában találja meg beteljesülését; emberré válásában, abban, hogy osztozik emberi gyöngeségünkben, hogy átalakítsa azt föltámadásának erejével. Ő, aki meghalt és föltámadott a mi üdvösségünkért, világítja meg teljesen hitünk példáit (a szenteket), akik meghatározták üdvösségünk kétezer évét.

Mária hittel fogadta az Angyal szavát, és odaadó engedelmességgel hitt az üzenetnek, hogy Isten anyjává lesz (vö. Lk 1,38). Erzsébetet látogatva magasztaló énekkel dicsőítette a Magasságbelit csodáiért, amelyeket azokban művel, akik benne bíznak (vö. Lk 1,46–55). Szüzességét megőrizve örömmel és megindultsággal hozta világra egyetlen Fiát (vö. Lk 2,6–7). Jegyesében, Józsefben bízva menekült Jézussal Egyiptomba, hogy mentse Heródes üldözése elől (vö. Mt 2,13–15). Ugyanezzel a hittel követte az Urat, amikor az prédikált, s vele maradt a Golgotán is (vö. Jn 19,25–27). Mária hittel ízlelte Jézus feltámadásának gyümölcseit, s mindent megőrizve szívében (vö. Lk 2,19. 51) átadta a Tizenkettőnek, akik ott voltak vele együtt a Cönákulumban, hogy megkapják a Szentlelket (vö. ApCsel 1,14; 2,1–4).

Az apostolok hittel hagytak el mindent, hogy kövessék a Mestert (vö. Mk 10,28). Hittek szavának, amellyel meghirdette Isten jelenlévő Országát és az ő személyében való beteljesedését (vö. Lk 11,20). Életközösségben voltak Jézussal, aki tanította őket, és új életszabályt adott nekik, melyről halála után megismerhették, hogy kik az ő tanítványai (vö. Jn 13,34–35). Hittel mentek el az egész világra, engedelmeskedve a parancsnak, hogy minden teremtménynek hirdessék az evangéliumot (vö. Mk 16,15) és mindeneknek félelem nélkül hirdették a feltámadás örömhírét, melynek hiteles tanúi voltak.

A hitben képezték a tanítványok az apostolok körül az első közösséget az apostoli tanításban, az imában, az Eucharisztia ünneplésében, és közösnek tekintve javaikat, enyhítették testvéreik ínségét (vö. ApCsel 2,42-47).

A vértanúk hittel adták oda életüket, hogy tanúskodjanak az evangélium igaz voltáról, mely átalakította és képessé tette őket arra, hogy üldözőiknek is megbocsátva eljussanak a szeretet legnagyobb fokára.

Férfiak és nők mindenüket elhagyva hittel szentelték életüket Krisztusnak, hogy egyszerűségben, evangéliumi engedelmességben, szegénységben és szűzi tisztaságban éljenek, és konkrét jelei legyenek az Úrra való várakozásnak, aki nem késlekedik eljövetelével. Számtalan keresztény a hit erejével tevékenykedett az igazságosságért, azért, hogy az Úr szavait érvényre juttassák, aki azt mondta, hogy azért jött, hogy szabadulást hirdessen a foglyoknak, és meghirdesse az Úr kedves esztendejét mindenkinek (vö. Lk 4,18–19).

Évszázadokon át, a legkülönbözőbb korú férfiak és nők – akiknek neve föl van írva az Élet Könyvébe (vö. Jel 7,9; 13,8) –, vallották az Úr Jézus követésének szépségét, bárhová is szólította őket, hogy tegyenek tanúságot kereszténységükről: családban, munkahelyen, közéletben, a karizmák és szolgálatok gyakorlásával, amelyekre meghívást kaptak.

Mi is hitben élünk: a saját életünkben és történelmünkben jelenlévő Urunk, Jézus eleven megismerésében.

14. A Hit éve jó alkalom lesz a szeretetről (karitászról) való tanúságtétel fokozására is. Szent Pál figyelmeztet bennünket: „Most megmarad ez a három: a hit, a remény és a szeretet, de a legnagyobb a szeretet” (1Kor 13,13). Még erőteljesebb szavakkal – amelyek mindig kötelezőek maradnak a keresztények számára – mondja Szent Jakab: „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt állítja, hogy van hite, tettei azonban nincsenek? Üdvözítheti a hite? Ha valamelyik testvérnek nincs ruhája és nincs meg a mindennapi tápláléka, és egyiketek így szólna hozzá: »Menj békében, melegedj, és lakjál jól!«, de nem adnátok meg neki, amire testének szüksége van, mit használna? Ugyanígy a hit is, ha tettei nincsenek, magában holt dolog. Azt is mondhatja valaki: »Neked hited van, nekem meg tetteim.« Ha tettek nélkül megmutatod nekem a hitedet, tetteim alapján én is bebizonyítom neked a hitemet.” (Jak 2,14–18).

A szeretet nélküli hit terméketlen, míg a hit nélküli szeretet kétségek között vergődő érzelem marad. A hitnek és a szeretetnek szüksége van egymásra, úgy, hogy egyik a másik számára nyitja meg az utat. Valóban sok keresztény szenteli oda életét a magányosoknak, a peremre szorultaknak, azoknak, akiket mások kirekesztettek, mert nekik van elsősorban szükségük a figyelemre, őket a legfontosabb támogatni, mert bennük ismerhetjük föl a Krisztus arcát. A hit által ismerhetjük föl a föltámadott Úr arcát azokban, akik szeretetünket várják.

„Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, nekem tettétek!” (Mt 25,40) – ezeket a figyelmeztető szavakat nem szabad elfelednünk, melyek állandóan arra hívnak, hogy térjünk meg ahhoz a szeretethez, mellyel ő visel gondot miránk. A hit képesít arra bennünket, hogy felismerjük Krisztust, és az ő szeretete sürget, hogy mindannyiszor segítsünk neki, amikor életünk útján felebarátunkban találkozunk vele. A hit erősít meg, hogy reménnyel és elkötelezettséggel tekintsünk világunkra, várva az „új eget és új földet, melyekben igazságosság lakik” (vö. Jel 21,1.; 2Pét 3,13).

15. Élete vége felé Szent Pál arra kérte tanítványát, Timóteust, hogy ragaszkodjon a hithez, olyan állhatatosan, mint gyermekkorában (2Tim 2,22; vö. 2Tim 3,15). Ez a felhívás mindannyiunkhoz szól, arra szólít, hogy ne legyünk lanyhák a hitben. A hit életünket végig kísérő társ, mely képessé tesz arra, hogy mindig új módon csodálkozzunk rá arra, mit tett értünk Isten. Jelen történelmünkben az ’idők jeleire’ figyelve a hit arra kötelez mindannyiunkat, hogy a Föltámadott Úr eleven jeleivé váljunk a világban. A mai világnak elsősorban olyan emberekre van szüksége, akiknek szívét-lelkét megvilágosította az Úr szava, és képesek sokak szívét, elméjét megnyitni arra, hogy vágyódjanak Isten és a vég nélküli igaz élet után.

„Hogy az Úr szava terjedjen és megdicsőüljön” (2Tessz 3,1) – tegye a Hit éve egyre erősebbé kapcsolatunkat az Úr Krisztussal, mert egyedül csak benne tekinthetünk biztonsággal a jövőbe. Ő a hiteles és el nem múló szeretet biztosítéka. Szent Péter szavai vetnek fényt a hitre: „Ezért örüljetek, noha most egy kicsit szomorkodnotok kell, mert különféle kísértések érnek benneteket, hogy a próbát kiállva hitetek, amely értékesebb a tűz próbálta veszendő aranynál, Jézus Krisztus megjelenésekor méltó legyen a dicséretre, a dicsőségre és a tiszteletre. Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.” (1Pét 1,6–9) A keresztények élete ismeri az örömet, de ismeri a szenvedést is. Milyen sok szent tapasztalta meg a magányt; napjainkban is milyen sok hívő tapasztalta meg Isten hallgatását, pedig vigasztalására várt! Az élet megpróbáltatásai, miközben segítenek megérteni a Kereszt misztériumát és részesülni Krisztus szenvedésében (vö. Kol 1,24), annak az örömnek és reménynek előjátékai, melyre a hit vezet: „mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Szilárd meggyőződéssel hisszük, hogy az Úr Jézus legyőzte a rosszat és a halált. Ezzel a bizonyossággal hagyatkozzunk őrá: ő jelen van közöttünk, legyőzi a Sátán hatalmát (vö. Lk 11,20); és az Egyház, az ő irgalmasságának látható közössége, megmarad benne mint az Atyával való végső kiengesztelődés jele.

A kegyelem ezen idejét Isten Anyjára bízzuk, akit „boldognak” mondunk, „mert hitt” (Lk 1,45).

Kelt Rómában, Szent Péternél, 2011. október 11-én, pápaságunk hetedik évében

XVI. Benedek pápa