Sebestyén Péter atya gondolatai advent 4. vasárnapján
1. Íme, a Szűz fogan, fiút szül és Immánuelnek nevezi el. (Iz 7,10–14)
Immánu El, vagy ismerősebben Emmánuel jelentése: velünk az Isten. Ez lesz a neve a Dávid családjából származó Messiásnak. A prófétai látomás szerint az isteni ígéret egy reménytelen, kilátástalan, gyilkosságokkal tűzdelt, sötét történelmi korban hangzik el, amikor Ácház júdeai király a fegyveres szövetségesek erejében bízva akarja megtartani politikai hatalmát. Ácház elutasítja az isteni jelet, amely a próféta szaván keresztül érkezik, holott a királyt az Úr és népe szolgálatára kenték fel. A prófétai jövendölés annyira talányos és sokatmondó, hogy még azok is a Messiásra vonatkoztatták, akik akkor a közvetlen trónörökösre, Ezekiásra gondoltak. De az Emmánuel végső értelmét Krisztus születésekor, most karácsonykor értjük meg. Velünk az Isten. Isten földre születését, emberré testesülésének titkát ünnepeljük. A Boldogságos Szűzanya a Szűz, aki Fiút fogan a Szentlélektől, és Földre szüli Isten fiát. Micsoda mélységes titok. Az I. világháborúban a porosz bakák derékövét Velünk az Isten feliratú csat díszítette. Isten addig is velünk volt, a világ „őáltala lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett” – de csodálatos és hallatlan kalandot vállalt, amikor karácsony éjjelén emberként közénk született. Úgy várjuk a születés ünnepét, hogy közben tudjuk, érezzük: velünk az Isten.
2. Ő test szerint Dávid nemzetségéből született, a szentség lelke szerint a halálból való feltámadásával Isten Fiának bizonyult.
(Róm 1,1–7)
Enélkül a hitigazság nélkül a karácsony giccs. Alkalom arra, hogy a télapó-tanfolyamok szervezői és a kereskedők megszedjék magukat, hogy aztán pár nap múlva az ajándéknak szánt sok felesleges holmit eldobjuk, a gyökértelenné vált karácsonyfát jobb esetben elégessük.
A közénk megszületett betlehemi istengyermek, a második isteni személy, Jézus Krisztus, a mi Megváltónk, aki halálával és feltámadásával legyőzte a halált és örök életet szerzett nekünk. Bölcső és koporsó, a szabadító Isten, aki a szenvedésben is velem van. Az Emmánuel születésének ünnepe ez. Ahogy Kiss Ulrich jezsuita fogalmaz: „Nem fordítási hiba, hogy Velünk az Isten és Isten a szabadító, egy és ugyanaz a név, egy és ugyanaz a személy. Meg kell szabadulnunk a bűntől, hogy láthassuk Istent. És látnunk kell Istent a szenvedő emberben, hogy felismerjük, benne van velünk az Isten.” Adventben erre is készülünk.
3. Jézus születésének története Máté szerint. (Mt 1,18–24)
Máriában szentséggé lesz az anyaság és a szüzesség. És emiatt nem szorul háttérbe karrierje, emancipációja, önmegvalósító női kiteljesedése. Mint ahogy József a csendes, biztonságot adó, imádságos hátteret biztosító családfő. Mert igaz ember. Az ő igaz voltát Isten garantálja. Nem az számít igaznak, akinek nincs bűnügyi priusza, akit mások annak tartanak, aki nem károsította meg az államot, és még csak az sem, aki amúgy törvénytisztelő, fair play életet él. Ennél több kell ahhoz, hogy igaz ember legyen valaki. Isten előtt áttetszőnek lenni, ráhagyatkozni, és belőle élni, a családdal együtt. Az ilyen apának van tekintélye gyermekei előtt, az ilyen férj nem kihasználja feleségét, és az ilyen férfira bátran támaszkodhat a tágabb közösség is: szolidaritásban, közös munkában, együttgondolkodásban társra lelnek benne. Jézus neve maga is üdvösség, hiszen ő szabadított meg bűneinktől, hiszen ő maga Isten. A jászolban pihegő törékeny kisded a világ Megváltója, akire a nemzetek vártak. Én várom-e? Várok-e rá? Mitől karácsony ez az ünnep, ha nem miatta?
