Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,19–31)

Fiatal papként motorral igyekeztem egy plébános barátomhoz kisegíteni. Közvetlenül egy kanyar után már túl későn vettem észre, hogy az útra finom salak szóródott, melyen pillanatok alatt sikerült elvágódnom. A templomban hidegben töltött órák vártak rám, ezért vastag ruha volt rajtam, de az eséstől még így is mély horzsolt seb keletkezett a térdemen. A biztonság kedvéért pár nap múlva megmutattam egy orvosnak, aki alaposan megnézte, megtapogatta, megcsavargatta a lábamat, majd fanyar humorával közölte: „Hát, nézze, komoly kockázata van, hogy meggyógyul.” Így is lett. A behegedt sebek még jó ideig, talán a halálunkig emlékeztetnek bennünket egy-egy negatív eseményre, de szerencsés esetben nem okoznak többé komoly kellemetlenséget.

A keresztről levett test, melyet a jámbor meggyőződés szerint Mária nagypénteken a karjaiban tartott, ott és akkor már nem érzett fájdalmat, de ez még csak a beletörődés sovány vigaszt nyújtó nyugalmát hozhatta el a Szűzanya számára: Fia már nem szenved. A Mester szavaira még a legnagyobb sötétségben is emlékezni merő és tudó tanítványokban azonban kimondatlanul is fel-felizzhatott az a biztos isteni ígéret, hogy teste nem marad a sírban, hanem feltámad. Húsvétkor Krisztus már győztesként, dicsőségben ragyogó, szellemi testén mutatja meg sebeit a tanítványoknak. Mennyivel másabb ez a szenvedésmentesség, mint a holttesté!

Az irgalmas Isten nem áll bosszút, nem sebez vissza, a rombolásra nem rombolással felel. Tamás hitetlenkedésére sem elmarasztalás a válasz, hanem hitébresztő bátorítás. Megsebzett kezének érintésével Krisztus minden időben gyógyítani akar, mégpedig a teljes embert akarja gyógyítani: szívünket, múltunkat, bukásaink sebeit. A Ferenc pápa által tavaly „beteg világnak” hívott környezetünk is gyógyírre vár. Nem holmi tüneti kezelésre, hanem teljes gyógyulásra. És nem nélkülünk. A természet ebben is sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását (vö. Róm 8,19).

Már Jób is megsejtett valamit a számunkra sokszor felfoghatatlan isteni pedagógiából: „Ha sebet üt rajtad, majd be is kötözi” (Jób 5,18). Az idén éppen száz éve született Pilinszky képével élve: „Szög és olaj lehetne címerem.” Szög, mely megsebez, hogy a keresztfán Isten azonosuljon az ember nyomorával. Olaj, mert a teremtő Lélek újjá is teremt, gyógyít, hiszen a sajgó seb már nem a mennyország világába való.

A gyógyulás garanciája Krisztus, ő már gyógyítóként és gyógyultként is bizonyított. Húsvét öröme éppen azáltal ad reményt, hogy nem euforikusan „mindent eltöröl”, hanem szelíden emlékeztet: a Feltámadott is volt megsebzett! Mégpedig halálosan megsebzett. Az életét adta, hogy nekünk életet adjon. A megdicsőült test is magán hordozza a szögek és a lándzsa durva hegeit. Az apostolok éppen ezeket látva tudják azonosítani őt, sőt Tamás felkiáltása – „Én Uram, én Istenem!” – túlmutat az egyszerű felismerésen: a gyógyult szív hitvallásává emelkedik.

Nagypéntek traumája ezzel is gyógyul. A húsvétkor megmutatott sebek már nem sajognak. Mi több, gyógyítanak. Krisztus „sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1Pt 2,24).

Kovács Zoltán

kép