Kocsis Imre biblikusprofesszor, a PPKE Hittudományi Kara Újszövetségi Szentírástudományi Tanszékének vezetője írását olvashatják.

A bibliaolvasók általában meglepetéssel tapasztalják, hogy Szent János evangélista nem ír az Eucharisztia alapításáról az utolsó vacsoráról szóló elbeszélésében. A meglepetés magától értetődően váltja ki a kérdést: mi lehet ennek az oka? A választ keresve mindenekelőtt érdemes tudatosítanunk magunkban, hogy az ókortól kezdve napjainkig János evangéliumát tekintették és tekintik a legkésőbbinek. Ez azt jelenti, hogy a negyedik evangélium szerzője már ismerte a másik hármat (vagy legalábbis egyet közülük), és abban a meggyőződésben írt, hogy az olvasók számára sok minden köztudott Jézus tevékenységét illetően. János tudatosan arra törekedett, hogy új megközelítésben szóljon Jézus kilétéről és működéséről. Nem kétséges, hogy ismerte az Eucharisztiát, de nem a szereztetését akarta közölni – ezt a többi evangélista már megtette –, hanem a jelentőségét a hívek mindennapi életére vonatkozólag. Az élet kenyeréről szóló beszéd (Jn 6,26–58) végén félreérthetetlen eucharisztikus tanítás fogalmazódik meg: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (Jn 6,55–56).

A sajátos jánosi szemlélet jól megfigyelhető az utolsó vacsoráról szóló részben (Jn 13–17), amely jóval hosszabb, mint a többi evangélista beszámolója. Az igazi újdonságot a búcsúbeszéd (Jn 14–17), valamint a lábmosásról szóló elbeszélés (Jn 13,1–17) jelenti. Figyelmünket irányítsuk most ez utóbbira.

A cselekmény megértéséhez feltétlenül szükséges, hogy a lábmosás ókori gyakorlatáról szóljunk, amely a vendéglátás része volt. A vendég fogadása nemcsak a köszöntésből állt, hanem abból is, hogy egy rabszolga lehajolt hozzá és megmosta a lábát. Az utolsó vacsorai cselekmény sajátossága, hogy maga Jézus vállalkozik arra az aktusra, amely egyébként a rabszolgák feladata volt: leveszi a felsőruháját, egy vászonkendőt köt maga elé, majd sorjában megmossa és megtörli tanítványainak lábát.

Jézus „szolgai” munkája kiváltja Péter méltatlankodását: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha” (Jn 13,8). Ezt a tiltakozást természetes emberi reakciónak tekinthetjük: amit Jézus tesz, az a megszokott emberi elképzelések szerint „méltóságon aluli”. Hasonló megnyilvánulás manapság is előfordul, amikor például Ferenc pápa szegények iránti, túlzottnak tartott magatartását bírálják („Miért kell a pápának a koldusok közé mennie?”).

Nagyon tanulságos Jézus válasza: „Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem” (Jn 13,8). Péter félreérti mestere mondatát: a testi tisztaságra vonatkoztatja, s ezért a fej és a kezek megmosását is kéri. Ám nyilván nem testi mosakodásról van itt szó. Bármennyire fontos is a testi tisztaság, a Jézussal való közösség szempontjából nem igazán releváns. Jézus nem higiéniai, hanem tanítói célzattal végzi a lábmosást. S ez a tanítói célzat nem pusztán a példaadásra irányul (bár az elbeszélés végén ez a szempont is igen hangsúlyos).

A cselekménnyel Jézus saját küldetésének lényegét akarja tudatosítani, amely a másokhoz való odafordulásban, a szolgálatban és az önfeláldozásban áll.

Érdekes, hogy Lukács evangélista éppen az utolsó vacsora összefüggésében őrizte meg Jézus mondását: „Én úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok lennék” (Lk 22,27). Hasonló mondás olvasható Márk evangéliumában: „Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45). A lábmosás aktusában éppen az utóbbi mondásban hangsúlyozott szolgálat jut kifejezésre, amely előreutal az élet váltságul adására. A lábmosás tehát szorosan összefügg Jézus szenvedésével és halálával. Ez a kínszenvedés és halál teszi lehetővé azt a tisztulást, amelyet a lábmosás előre jelez: a bűnöktől való megszabadulást.  

Jézus „szolgai tette” persze nem hagyhatja közömbösen a tanítványokat. Nemcsak a megváltásért való hálaadásra kötelezi őket, hanem arra is, hogy az egymás iránti magatartásukban a mesterük által tanúsított szolgálat lelkülete legyen a meghatározó: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,13–14). Nyilvánvalóan nem mechanikus utánzásról van itt szó, hanem arról, hogy a keresztény testvéreinkkel és a felebarátainkkal való kapcsolatot nem a méltóság tudata, hanem a segítőkészség, sőt az áldozatkészség határozza meg. Jézus felszólítása önvizsgálatra ösztönöz. Hogyan viszonyulok beosztottjaimhoz, a kevésbé művelt, egyszerű emberekhez, a hajléktalanokhoz és a társadalom egyéb kiszolgáltatott személyeihez? Tudatosítom-e, hogy kapcsolataimat nem a mindennapok megszokott mércéinek, hanem az önmagát minden emberért feláldozó Krisztus példájának kell alakítania?

Ha a fentebb leírtakat átgondoljuk, könnyen felismerhetjük, hogy milyen mély üzenetet hordoz a lábmosásról szóló elbeszélés. Szó sincs tehát arról, hogy János evangélista valami lényegeset (az Eucharisztia alapítását) egy mellékes mozzanat miatt elhagyott volna. Mivel mind az Eucharisztia alapítása, mind a lábmosás Krisztus kínszenvedésére és halálára utal előre, ezért a két cselekmény szorosan összetartozik. Mindkettőben Jézus szeretete tárul fel: az a szeretet, amely az élet feláldozásában mutatkozik meg a maga teljességében.

Az Oltáriszentség szerzése és a lábmosás közötti összefüggésnek nagy jelentősége van az Eucharisztia ünneplését illetően is. Az eucharisztikus ünnepen való részvétel, főleg Krisztus testének és vérének szentáldozáskor való vétele megköveteli a Jézussal való kegyelmi közösséget, amely magától értetődően a jézusi lelkülettel való azonosulást is magában foglalja.

Ha embertársaim iránti magatartásomat az önzés, a közömbösség vagy valamiféle felsőbbrendűség-tudat jellemzi, akkor nem vagyok alkalmas az Eucharisztia hiteles ünneplésére.

Hiszen ennek nélkülözhetetlen feltétele a Krisztussal való közösség a „lábmosásban” is: részben úgy, hogy hálaadással fogadom a megváltásból fakadó bűnbocsánatot, részben pedig úgy, hogy minden méltóságtudaton felülemelkedve kész vagyok embertársaim (főleg a gyengék és az elesettek) szolgálatára

Kocsis Imre