Cikkek archívuma ebben a rovatban: Érdekes cikkek

 

A 2012-es esztendő legelső posztjában, amolyan évkezdő felütésként szeretnék egy fontos gondolatot felvetni – egy olyan idézet alapján, ami óév napján került elém, és nagyon elgondolkodtatott:

“Az egyetlen, ami szükséges a gonosz diadalához az, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”

Világunkban, hazánkban az államhatalom, a média, a gazdasági és a kulturális élet legnagyobb része alapvetően ateista, tehát Istent és a Biblia értékrendjét figyelmen kívül hagyó elvek alapján működik. Vagyis az ember alapvetően magára van utalva, és hiába is várja őt segítség egy nála nagyobb perspektívából, nem kér belőle. Mindenki szeretne boldog lenni és boldogulni, de a velünk együtt élő emberek nagy része ennek eléréséhez olyan utat választ, amelynek nincsen vertikális dimenziója. Amelyből hiányzik valami olyan többlet, amit az ember önmagából nem képes kiizzadni. Mi azonban tudjuk, hogy ez nem jó út! Akkor sem, ha széles, akkor sem, sokan járnak rajta, és akkor sem, ha embertársaink nagy része a látszat alapján nem is keres más utakat. Nem jó hiszen ismerjük mi is, jártunk rajta mi is, és rajtunk sem segített. És nem jó azért sem, mert nekünk már megmutatták, mi már megtaláltuk azt az utat, amelyik viszont érdemes arra, hogy végigjárjuk. Nem lettünk tökéletesek, még különbek sem a többi embernél (ezt sose felejtsük el, mert nincs visszataszítóbb a vakbuzgó ember szellemi gőgjénél!) – de legalább már nem vagyunk egyedül. Rátalálhattunk Istenre – és ezzel együtt rátalálhattunk egy értékes és hasznos élet lehetőségére is. És ettől kezdve van egy erkölcsi kötelességünk! Megmondani az embereknek, hogy nem jó úton haladnak, és megmutatni nekik a helyes ösvényt! Ez a mi erkölcsi felelősségünk és kötelességünk. Ez a mi nagy lehetőségünk, hogy szolgáljuk embertársainkat!

De két dolgot rögtön az elején világosan hozzá kell tennünk ehhez a képhez. Az egyik, hogy bármennyire is szeretnénk, a világot nem tudjuk megváltoztatni. Aki ismeri a Biblia próféciáit, az ismeri az emberiség jövőjét is. Az tudja, hogy egy olyan negatív folyamat részesei vagyunk, amely pusztulásra van ítélve – sajnos az embernek hihetetlen érzéke van önmaga elpusztításához. Viszont nekünk nem is kell a világot megváltoztatnunk, vagyis nem a világot kell megváltoztatnunk, “csak” a benne élő embereket! Amikor a Titanic léket kapott, és világossá lett, hogy menthetetlenül el fog süllyedni, akkor már nincs értelme a lyukakat foltozgatni. Akkor már csak egyetlen cél maradt értelmes: minél több embert megmenteni a biztos halálból. Ez a mi célunk is! A halált és az ítéletet nem tudjuk megállítani, de embereket meg tudunk menteni. Azonban tudnunk kell, hogy az idő rövid. Ezért azzal kell végre foglalkoznunk, ami igazán fontos: a barátaink, szüleink és rokonaink, osztálytársaink és kollégáink, az ismerőseink és ismeretlen embertársaink megmentésével.

Csakhogy – és ez a második dolog – ők egyáltalán nem akarnak „megmentődni”. Ők azt mondják, nincsen semmi baj. Azt mondják, hogy a hajó nem is süllyed, legfeljebb nagyok a hullámok, vagy ha süllyed is, majdcsak betömjük valahogy a léket. Azt mondják, hogy ne riogassuk őket, ne akarjunk beleszólni az életükbe, ne akarjuk rájuk erőltetni azt, amiben hiszünk, mert az a mi magánügyünk, és hagyjuk őket békén. Toleráljuk azt, hogy ők nem kérnek a Bibliából, Jézusból, az egyházból és a megváltásból. Toleráljuk azt, ahogyan élnek, ahogyan beszélnek, amilyen jövőt építenek.

Csakhogy ha ezt megtesszük, akkor mindazok, akik erre kérnek bennünket, egy valamennyire boldog vagy boldogtalan, ideig-óráig tartó sikereket, elkerülhetetlen kudarcokat és megállíthatatlan veszteségeket magával hozó élet után meg fognak halni, és még azután sem lesz nyugtuk, hanem ítéletet és büntetést kapnak. Ha engedünk a kérésüknek, akkor a világ rosszabb lesz, mint amilyennek lennie kellene, akkor kevesebb lesz a jóság, a szeretet, az öröm a világban, mint amennyi lehetne.

Sajnos a mai kereszténység legnagyobb része passzív és defenzív: berendezkedett a védekezésre, arra, hogy egy sajátos szubkultúrába, egy lelki-szellemi gettóba bezárkózva megpróbálja megvédeni az emlékeit és a hagyományait. A Sátán azt mondta nekünk, fogjuk be a szánkat, húzzuk meg magunkat azon a kicsi területen, amit nekünk elkülönített, foglaljuk le magunkat a mi saját pitiáner teológiai vagy kegyességi problémáinkkal, játsszuk a játékainkat és játszmáinkat, és hagyjunk békén mindenkit mást. És mi szót fogadtunk a Sátánnak! Miközben Isten Igéjére hivatkozunk, aközben a Sátánnak fogadunk szót. Csak a vak nem látja ezt, és a gyáva nem meri beismerni! Ezen kellene változtatni! Ha akarunk egyáltalán változást! Mert ahogyan a politikában, úgy a szellemi életben is meg lehet venni a szavazatainkat látszattal és láttatással, az igazság megmásításával, az érvényesülés és a boldogulás ígéreteivel, azzal, hogy a többség úgysem a mi oldalunkon áll, és hogy nincs semmi ok arra, hogy harcoljunk. Mi azonban tudjuk, hogy hiába akarja a Sátán elhitetni azt, hogy nem is létezik, és nincs is mi ellen harcolnunk, nekünk akkor is harcolnunk kell! Mert nem csak az ország politikai vagy gazdasági állapota, hanem az ország szellemi és erkölcsi állapota is változást kíván! (És az előbbi ez utóbbi nélkül úgysem történhet meg!) És ez a változás rajtunk is múlik! Szerencsére nem csak rajtunk, de rajtunk is múlik!

A változáshoz azonban fel kell vállalni egy nagyon nehéz feladatot: fel kell vállalnunk a konfrontációt az igazság mellett és a hazugságok ellenében. Ha ezt megértjük, akkor meg kell értenünk egy nagyon lényeges dolgot is, ami ebből fakad: mégpedig azt, hogy konfrontálódni csak az tud illetve fog, akinek egyrészt vannak elvei, amelyekhez ragaszkodik, másrészt pedig nem közömbös a többi ember sorsa iránt. Viszont tisztában kell lennünk azzal, hogy korunkban az elvtelenség a trendi. Ma a toleranciát elvárjuk, kötelezővé tesszük a magunk irányába, de mi oly nehezen adjuk meg másoknak. Ma azt mondják, ha nincsenek elveid, akkor nem fogsz konfliktusokba kerülni, akkor nem szükséges az elkötelezettséggel járó áldozat, elkerülhetünk egy csomó fájdalmat és kudarcot, ha nem bízunk semmiben és nem tesszük le a voksunkat senki és semmi mellett úgy igazán, akkor nem is fogunk csalódni sem.

Nekünk azonban vannak elveink. Kell, hogy legyenek! És ezeknek az elveknek tettekre kellene sarkalniuk minket. Nemes, tisztességes, építő tettekre. Ha ezt a két dolgot sikerül végre a helyére tennünk az életünkben,  az életünket vezérlő alapelveket és a többi emberhez való helyes viszonyulásunkat, akkor sok minden változhatna bennünk is, körülöttünk is.

Ne felejtsük ezt az üzenetet:

“Az egyetlen, ami szükséges a gonosz diadalához az, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit.”

Legyen 2012 az az év, amikor mi keresztények igenis sokat teszünk embertársainkért, nemzetünkért, világunkért.

Ehhez kívánok erőt, kitartást, és ebben kívánok örömöt, felüdülést!

UI: Az idézet Edmund Burke-től származik.

Forrás: Apcsel29

Egy vidéki farmon élt két testvér egymás szomszédságában. Egy napon egy jelentéktelen félreértés kapcsán összevesztek. Eddig kölcsön adták egymásnak szerszámaikat, ameddig az egyik távol volt, a másik vigyázott a farmra, megbeszélték a problémáikat, de most egy csapásra minden megváltozott. Hiába a negyven éves szomszédság, most végül odáig fajult a dolog, hogy nem is álltak szóba egymással.

Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta küldeni, de végül amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére.

Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta: “Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?” Erre mindketten nagyon elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek. Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak neki valami munkát.
Erre a Mester így felelt: “Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!”

L. Ritók Nóra küldte nekünk. Hogy ki ő? Katt ide