„… egy a közbenjáró Isten és emberek között… Jézus.” (1Timóteus 2,5 )

Michael Spencer írja: „Az igazság, hogy Jézus az egyetlen közbenjáró Isten és ember között, földre terített, és azóta is csak ámulok azon, hogy Isten mindent megtett, amire szükség volt üdvösségemért. Kifizette adósságomat, és ő maga lett a szükséges áldozat. A lehető legnagyobb szeretettel szeretett engem. Mindezt ajándékba adta nekem. Semmi mást nem kell tennem érte, csak végre fel kell hagynom azzal, hogy semmibe veszem, és el kell fogadnom. Fuldokló voltam, akinek a megmenekülése azon múlt, hogy hajlandó-e feladni az erőlködést, és bízni valakiben, aki nem csinál belőlem jobb úszót, hanem vállalja, hogy megfullad helyettem. Ez a tapasztalat lerombolta azt az elképzelést, hogy én bármi más is lehetnék, mint ami vagyok: egy összetört, bűnös, sebeket hordozó, romlott, szenvedő ember… Próbálkozásom, hogy valahogy elfogadhatóvá tegyem magam, csak arra volt jó, hogy még kevésbé tudjam elfogadni Jézus értem való közbenjárásának ajándékát. Jézus nem tisztította meg az utat, hogy én győztesen végigmehessek az életen – ő maga lett úttá, amely átvisz minden szennyen, bukáson, kudarcon és katasztrófán, melyek kikerülhetetlen következményei létezésemnek. Azzal, hogy megpróbáltam magam szerethetővé tenni, éppenséggel eltávolodtam az igazi szeretettől. Azzal, hogy megpróbáltam a vallásos élet élharcosa lenni, lemondtam a kegyelemből való életről. Azzal, hogy jó keresztyén akartam lenni, elfordultam az igazságtól, hogy »jó« keresztyének számára nincs evangélium, mert Isten Báránya azokért szegeztetett az oltárra, akik nem jók, akik nem tudják tettetni sem, hogy jók.”

 

forrás

kép