20 TIPP A KARANTÉN ÉS ELSZIGETELŐDÉS IDEJÉN – JOHANNES HARTL

Egy általunk megtervezett struktúra segít abban, hogy egyedül is jól tudjuk átvészelni az otthon töltött napokat. Ha elhagyjuk magunkat, az biztos út az erőtlenséghez és a depresszióhoz. Johannes Hartl, az augsburgi Imádság Házának vezetőjének tippjei segítenek téged abban, hogy a karantén ideje erőforrássá válhasson számodra.

1. Menj időben aludni és kelj fel időben.

2. Kövess egy állandó napirendet.

3. Kezdd a napod egy állandó rutinnal.

4. Sportolj naponta. (Minden mennyiségben elérhetőek fitneszgyakorlatok otthonra is.)

5. Ha lehetséges, tölts legalább 1 órát a természetben.

6. Vegyél elő igényes olvasmányokat és olvass naponta 2 órát.

7. Korlátozd az időt, amikor videót nézel vagy játszol (szerencsejáték, stb.)

8. Mondj le a pornóról.

9. Tervezz Skype időpontokat a barátaiddal, ismerőseiddel. Légy őszinte, ne erős.

10. Tarts rendet és tisztaságot magad körül a lakásban és a ruháid között.

11. Tervezz egy csendes órát (ima, ige meditáció).

12. Olvass naponta egy órát a Szentírásból. Kezdd a Teremtésnél [ Mózes első könyvénél – a szerk.] vagy Máté evangéliumánál.

13. Élj meg EGY napot.

14. Írj össze egy hálalistát. (Naponta legalább 10-12 dolgot, amiért hálás vagy).

15. Ne bízz a saját gondolataidban, amik benned tombolnak.

16. Felelős vagy az érzéseidért.

17. Csinálj/tanulj valami kreatívat.

18. A jelenben van a béke. Hagyd a múltat és a jövőt.

19. A Jóisten elviseli a dühöd, csalódottságod, magányod. Add Neki.

20. Ez az idő egyszer véget ér és azt fogod mondani, hogy nem volt haszontalan.

„A sötétségben jobb fényt gyújtani, mint panaszkodni.” (kínai mondás)

„Ha a poklon mész keresztül, menj tovább.“ (Churchill)

forrás

kép

Káint, miután megölte Ábelt, arról kérdezte az Úr: Hol van a testvéred? Ő így válaszolt: „Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?” Az Úréval együtt a mi válaszunk is: Igen! – a koronavírus idején még jobban, mint máskor!

Igen, a főparancs értelmében, mert ha szereted embertársaidat, mint önmagadat, akkor be kell tartanod azokat az előírásokat, amelyeket az illetékes hatóságok és az egyházi vezetők kiadtak, hogy ne árts neki.

Az eddigi tájékoztatások mellett, amelyeket szinte folyamatosan közzétettünk a rendelkezésünkre álló levelezőlistákon, szükségesnek tartok néhány spirituális szempontot is kiemelni és a leggyakrabban felmerülő kérdésekre választ adni.

Hol van az Isten a járvány idején?

Hol lenne, ha nem itt? A koronavírus és a válságok idején is tudnunk kell, hogy nekünk olyan Istenünk van, aki miközben gondviselő és megmentő, velünk jön a krízisekbe és a szenvedések tengerébe is.

Nem kívülről figyeli a küzdelmünket, szenvtelenül. Itt van a járvány kellős közepén, hogy felismerjük, és rá tudjuk bízni magunkat!

Nagypéntek drámája nem kérdőjelezte meg Isten szeretetét Jézus iránt, hanem megerősítette a hitét, hogy harmadnapra feltámad.

Miért engedi meg Isten ezt a járványt?

Ugyanazért, amiért a keresztények üldözését: hogy tanúságot tegyünk a hitünkről! Isten országa köztünk van, erről kell tanúságot tennünk! Az Ő országának békéjét és örömét nem veszélyezteti a járvány, csak akkor, ha nem hisszük, hogy Isten országa elérkezett, s az ellenfél hangjára figyelünk.

A keresztségünk óta naponta választanunk kell, hogy ellene mondunk-e a sátánnak, a vádlónak, a félelemben, rettegésben tartónak, a pánikot keltőnek, vagy engedünk neki.

Ugyanakkor abban is választanunk kell, hogy rábízzuk-e magunkat a szerető, gondviselő Atyára, igent mondunk-e Jézus Krisztusra, aki velünk van mindennap, és hallgatunk-e a Szentlélekre.

Szenteltvíztartók kiürítése?

Ugyanazok, akik tiltakoznak a rendelkezésekkel szemben és hirdetik, hogy a szenteltvíztartó nem lehet veszély forrása, nem hajlandók belenyúlni és keresztet vetni, amikor azt látják, hogy roma vagy koszos, hajléktalan testvéreink a szemük láttára megmosakodtak benne. Miközben otthon kínosan betartják a higiénia szabályait, és egy kortyot nem innának abból a vízből, amelyre ki van írva, hogy enyhén szennyezett, számon kérik azokat, akik a józan észre hallgatva azt kérik, ne tartsunk szenteltvizet a tartóban, mert fertőzés forrása.

Az Oltáriszentség majd megment?

Sokan közülünk vakon hisznek abban, hogy az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztus minden bajtól megóv bennünket. Amikor kigyullad egy katedrális vagy földrengés van, az ott imádkozók nem várják meg, amíg bent égnek, vagy rájuk omlik a mennyezet, arra hivatkozva, hogy az Oltáriszentségben jelen van Krisztus, és Ő majd megvéd bennünket, hanem az eszükre hallgatva kimenekülnek, és kimentik a szentostyákat is.

Kézbe áldoztatás?

Egyesek föl vannak háborodva, s szentségtörőnek tartanak bennünket, püspököket, amikor azt kérjük: ne legyen nyelvre áldoztatás, hanem csak kézbe.

Vajon a mi Urunk, Jézus Krisztus szentségtörést követett el, amikor az első szentmisén, ahol Ő volt a főpap, nem nyelvre áldoztatta meg az apostolokat, hanem kézbe adta nekik a saját testét és vérét?

Akik igazán hisznek, azok nem kaphatják el?

Jézus nem ígért olyat, hogy lesz betegség, amit a keresztények nem kaphatnak meg, mert hisznek őbenne. Az eddigi húszezer fertőzött között bizonyára bőven volt keresztény is.

Keresztények millióit vizsgáztatja a koronavírus!

A Szentírásban Isten legtöbbször azt kéri tőlünk: „Ne féljetek!” A pánik tehát kerülendő. Döntenünk, választanunk kell: pánik és rettegés vagy ébrenlét és bizalom a Gondviselőben? Az Istenbe vetett bizalom, a hit azonban nem vak, hanem értelmes.

Felelősek vagyunk egymásért! Ha süllyed a hajó, nem mondhatjuk, hogy nem vesszük elő a mentőcsónakot, mert Isten megígérte, hogy a hajunk szála sem görbülhet!

Mit tegyünk hát?

Ne féljetek, és ne rémüldözzetek, akkor sem, ha nem juthattok el szentmisére vagy nem áldozhattok! Inkább fedezzétek fel azokat a lehetőségeket, amelyeket maga a Mester kínált fel nekünk, a vele való találkozásra.

Megígérte és megtartotta: ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, ott lesz köztük! Amennyiben odáig jutunk, hogy a kiscsoportos találkozás sem lehetséges, mert karantént rendelnek el, akkor is van lehetőségünk találkozni vele.

Az élet igéjében, a Szentírásban valóságosan jelen van. Ha naponta olvassuk, elmélkedünk róla, és belőle táplálkozunk, az örök életünket vesszük magunkhoz!

A megtört, beteg embertársainkban ugyanaz a Krisztus van jelen, mint a szentostyában. Ő jelentette ki: amit egynek ezek közül teszünk, azt vele tesszük.

A járvány számtalan lehetőséget tartogat a köztünk jelen lévő Krisztussal való találkozásra a betegekben és szenvedőkben is.

Isten mindent a javunkra fordít, csak legyen bátorságunk ezt a helyzetet is a feltámadás, a húsvét felől nézni. A mi igazi reményünk Isten országa és a mennyország! Nincs más távlat. Ezért írja Pál apostol: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” A koronavírus rákérdez a hitünkre, a feltámadásba vetett hitünkre is.

Minden szentmisében elmondjuk: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Amíg el nem jössz. Ez azt jelenti, hogy itt és most. Tehát ebben a mostani helyzetben is hiszünk a feltámadott jelenlétében és a feltámadásban is.

Ebből merítjük a reményt és az erőt, hogy segítsük egymást, amikor krízisben, nehéz helyzetben vagyunk!

Kaposvár, 2020. március 13.

Varga László megyéspüspök

kép

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) a rájuk bízottakért érzett felelősségtől vezérelve a COVID-19 járvány Magyarországra való betörése után, március 5-én rendelkezéseket léptetett életbe. Puskás Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar (PPKE HTK) dogmatikai tanszéke vezetőjének írását adjuk közre.

Különleges az idei nagyböjtünk. Mint minden évben, a hamu jelének magunkra vételével és a figyelmeztető szó – „Emlékezz, ember, por vagy és porrá leszel!” – szívünkbe fogadásával kezdtük a szent negyven napot, de e jel és figyelmeztetés jelentőségének különleges súlyt ad a koronavírus terjedésének fájdalmas tapasztalata. Mintha a járvány maga is felkiáltójellé válna, mely törékenységünkre, emberi létünk sérülékenységére figyelmeztet bennünket. Azzal az alapvető léthelyzettel szembesít, melyről könnyedén megfeledkezünk: nem kontrollálhatjuk és uralhatjuk mindenestől létezésünket, nem mi vagyunk abszolút urai saját életünknek, de a természetnek és a történelemnek sem.

Önkéntelenül is Pascal sorai jutnak eszünkbe: „Nádszál az ember, a természet leggyengébbike (…) Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje” (Gondolatok, 347). A járvány fájdalmas tapasztalata ugyanarra figyelmeztet, amire a hamu egyszerű jele és a böjtkezdő felszólítás is emlékeztet: számoljunk le a mindenhatóság hamis illúziójával, s ajánljuk önmagunkat, szeretteinket, egész életünket és minden embert Isten irgalmas szeretetébe.

Merítsünk bátorságot és erőt az apostol szavaiból: „Akár élünk, akár meghalunk, egyaránt az Úréi vagyunk” (Róm 14,8). Azé az Úré vagyunk, aki szenvedett, meghalt és feltámadt értünk, hogy mindvégig elmenő és örök életet ajándékozó szeretetét bizonyítsa. De mintha az egyre terjedő járvány tapasztalata még egy felkiáltójelet tenne a hamu liturgikus jelének vétele közben elhangzó és Jézus szavait idéző másik nagyböjti felszólítás végére is: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!”.

A megtérés az egész embert átfogó „megfordulás”, a gondolkodásmód, az akarati törekvések irányainak, a vágyak mozgatórugóinak, sőt az érzület világának az átalakítása. Egyszerre intellektuális átalakulás és erkölcsi tisztulás, mellyel soha nem készülünk el teljesen. A mostani járvány mintha egy ilyen átalakulás, megtisztulás sürgető szükségességére is figyelmeztetne. A világ mostani rendje a könyörtelen versengésre, a részleges érdekek érvényesítésére, a félelem és félelemkeltés taktikájára, a legfőbb hatalom és befolyás megszerzésének törekvésére épül. Ez a szembenállás és szembeállítás logikája. A vírusfertőzés tapasztalata alapjaiban kérdőjelezi meg ezt a logikát, s felhív a gondolkodásmód és erkölcsi beállítódás megváltoztatására. A járvány, így vagy úgy, mindenkit érint. A luxushajón utazó gazdag embert éppúgy, mint a kiszolgáló személyzetet, a honpolgárt éppúgy, mint a külföldi turistát, a gyermekeket éppúgy, mint a felnőtt és idős korosztályt, a muszlim vagy keresztény hívőt éppúgy, mint az ateistát. A járvány nem ismer határokat, már minden földrészen megjelent. S a közvetett hatások alól még kevésbé vonhatja ki magát bárki. Általános gazdasági visszaesés, a turizmus radikális csökkenése, sportrendezvények, tudományos konferenciák törlése, oktatás időleges szüneteltetése… s még nem látjuk a folyamat végét.

A baj közös, a megoldás is csak közös lehet. A közös baj ráébreszthet a kíméletlen versengés és szembenállás logikájának tarthatatlanságára, a megtérés szükségességére.

Sürget a gondolkodásmód megváltoztatására, az együttműködésre és a kölcsönös felelősségvállalásra; arra ösztönöz, hogy a puszta gazdasági és politikai érdekek vezérelte cselekvés helyére a maradandó erkölcsi értékek alapján tájékozódó cselekvés lépjen. A közös baj egy új és igazságosabb rend kialakítása felé indíthat el. A kérdés az, hogy készen áll-e az ember a megtérésre.

A hívő ember a nagyböjti üzenetet nyomatékosító jelként értelmezheti a járványt, mely törékenységünkre figyelmeztet, megtérésre ösztönöz, és felelős magatartásra szólít. Ebben a helyzetben a keresztény ember az Úr Jézus irgalmas szeretetébe ajánlja önmagát, övéit és minden embert. Imádkozik a betegekért, orvosaikért, ápolóikért, a betegségben elhunytakért. Imádkozik a fertőzés megszűnéséért és a hatásos gyógyszer mielőbbi kifejlesztéséért. Imádkozik a népek vezetőiért, a megtérésért, a gondolkodásmód átalakulásáért és az erkölcsi tisztulásért. Elkötelezi magát, hogy a baj megelőzésére, elhárítására és orvoslására a saját hivatásának, életállapotának és lehetőségeinek a keretében (orvosként, egészségügyi dolgozóként, papként, szülőként, közösségvezetőként, stb.) minden tőle telhetőt megtesz.

A hívő ember a szentírási kinyilatkoztatás alapján vallja, hogy felelősséggel tartozik önmaga és mások életének és testi egészségének megóvásáért, hiszen ahogy a Katolikus Egyház Katekizmusa tanítja: „Az élet és a testi egészség Isten által ránk bízott drága ajándékok. Értelmesen kell róluk gondoskodnunk, figyelembe véve mások és a közjó szükségleteit” (KEK 2288).

Járványok idején ez a felelősségünk különlegesen nagy. Önmagunk és mások életének, egészségének a megóvása lelkiismeretben arra kötelez bennünket, hogy komolyan vegyük és betartsuk a világi hatóságok által bevezetett óvintézkedéseket, melyek ugyanezt a célt szolgálják. A felebaráti szeretet és önmagunk helyes szeretetének az isteni parancsolata megkívánja a fokozottan körültekintő óvatosságot és a felelős magatartást járványok idején az élet minden színterén: otthon, a munkahelyen, az iskolában, minden közintézményben, a tömegközlekedési eszközökön, de ugyanígy a hívő közösségekben és a templomokban is. Ezért nemcsak észszerű és jól felfogott érdekünk, vagy a világi hatóságokkal való együttműködés kívánalma, hanem a szeretet parancsából fakadó kötelezettség, hogy a rendkívüli helyzetekben, járványok idején, megfelelő és arányos óvintézkedéseket léptessenek életbe az egyház felelős pásztorai, melyekhez a hívő közösség tagjai tartják magukat. Nálunk is ez történt nagyböjt második vasárnapján, amikor más keresztény felekezetek vezetőihez hasonlóan a MKPK bevezetett néhány óvintézkedést, melyek betartására nyomatékosan felszólította a lelkipásztorokat és a hívőket. Ezek közé tartozik többek között a szenteltvíz templomi használatának mellőzése, a nyelvre áldoztatás helyett a kézbe áldoztatás alkalmazása, a kiengesztelődés jeleként a kézfogás helyett a meghajlás jele, gyóntatásnál a megfelelő távolság betartása, illetve gyóntatószékben elválasztó védőfólia használata.

E rendelkezésekkel kapcsolatban a következő teológiai megfontolásokat érdemes szem előtt tartanunk.

1. Valójában egyik intézkedés sem érinti a szentségkiszolgáltató cselekmény lényegét, pusztán a megvalósulás gyakorlati módját szabályozza, éppen a szeretet parancsából fakadó felelős elővigyázatosság jegyében. Az egyházi hatóságnak, azaz a püspökök testületének, illetve a pápának mindig is megvolt a joghatósága a szentségkiszolgáltatás konkrét rítusának a szabályozására. Erről nemcsak a liturgiatörténet számos példája tanúskodik, de a tridenti zsinat kifejezetten deklarálta is (DH 1728; 1746).

2. A szentségek lényegének félreértése lenne, ha valaki olyan kegyelmi hatást tulajdonítana szentségi cselekményeknek, amit maga a szentségek alapítója és Ura, Jézus Krisztus nem ígért meg, és nem adott meg nekik. A szentségek olyan érzékelhető jelek, melyek Jézus Krisztus alapítói szándéka szerint Krisztus kegyelmét jelzik, és hatékonyan közvetítik számunkra. Például az Eucharisztia ünneplésének és vételének Krisztus szándéka és az Újszövetség tanúságtétele szerint számos kegyelmi hatása van – egyesülés Krisztussal, isteni élet növekedése bennünk, bocsánatos bűnök eltörlése, egyházi közösség egységének növekedése, örök élet záloga, stb. –, de ezek között nem szerepel a testi betegségektől vagy a fertőzéstől való megóvás ígérete. Ilyen ígéretet nem kaptunk.

Ezért alaptalan és hamis dolog lenne azt várni, hogy az Oltáriszentség magunkhoz vétele önmagában biztosítja a fertőzéstől való megóvást, s emiatt aztán fölösleges vagy egyenesen a hit hiányának jele lenne minden óvintézkedés, mely a felelős és gondoskodó szeretetből fakad.

3. A szentségi cselekményben a természetes/teremtett világból vett anyagot (víz, kenyér, bor, olaj) használunk jel gyanánt, mely Krisztus kegyelmét közvetítő szent jellé, azaz szentséggé a lehívott Szentlélek erejében Krisztus szavainak a hatására lesz, amikor az Egyház Krisztus rendelésének megfelelően végzi a szent cselekményt.

A szentség szent jelként valóban kegyelmet közvetít, de ezzel nem szűnik meg része lenni az anyagi világnak, anyagszerűségében továbbra is alá van vetve a fizikai világ törvényszerűségeinek és természetes változásainak

(pl. a szent olaj megavasodhat, a szenteltvíz párolog, a tabernákulumban őrzött Oltáriszentség anyaga pára hatására átnedvesedhet, ezért aztán rendszeresen cserélni kell). Ha az általános tapasztalat szerint a szentségek természetes anyaga alá van vetve efféle fizikai változásoknak és behatásoknak, akkor nem zárhatjuk ki, hogy olyan fizikai hatás is érheti a szentségek természetes anyagát, mely történetesen egy kórokozóhoz kapcsolódik. Arra megint csak nem kaptunk ígéretet Krisztustól, hogy effajta nem kívánt és káros természetes hatás nem történhet. Ebből aztán két dolog következik. Egyrészt helyénvaló a felelős szeretetből való óvintézkedés, pl. a nyelvre áldoztatás helyett a kézbe áldoztatás alkalmazása a fertőzés veszélyének csökkentésére. Másfelől, bár Isten csodás beavatkozás révén a szentség természetes anyagától távol tarthat káros fizikai behatásokat, vagy a szentség vételéhez külön kegyelmet kapcsolhat (pl. gyógyulás kegyelme, vagy az Oltáriszentség mint kizárólagos fizikai táplálék éveken keresztül), ezt a csodás beavatkozást azonban nem igényelhetjük és nem várhatjuk, hiszen erre nem kaptunk ígéretet tőle. Egy ilyen várakozás megalapozatlan lenne, és súrolná a babonaság (KEK 2111), illetve az istenkísértés (KEK 2119) határát.

4. A fentebb jelzett szempontok ugyanúgy érvényesek a szentelményekre is (pl. szenteltvíz), sőt még inkább, hiszen itt nem Krisztus, hanem az Egyház által létesített szent jelekről van szó, melyek lelki hatást érhetnek el az Egyház imája és a szentelményben részesedő hívő hite révén. Analóg módon gondolkodhatunk a templomainkról is. A templomszentelés révén ezeket az épületeket a közös imádság, az istentisztelet, a liturgikus cselekmények végzésére foglalja le az Egyház, ezáltal a profántól elkülönített szent hellyé válnak, de ez nem jelenti azt, hogy itt ne érvényesülnének a fizikai világ törvényszerűségei. A fertőzés veszélye alól nincs kivéve a templom szent tere sem, illetve a benne összegyülekező közösség. Ezért itt is helye lehet a gondos óvintézkedéseknek.

5. Az óvintézkedések egyházi gyakorlata nem újkeletű, találunk rá példákat a múltban is. Vélhetően a nagy pusztító pestis- és kolerajárványoknak is volt köszönhető, hogy a 14. századtól kezdődően a nyugati egyház gyakorlatából a fertőzésveszély csökkentése miatt fokozatosan kikopott a kehelyből áldoztatás szokása, s maradt az egy szín alatti eucharisztiavétel. Borromeo Szent Károly, Milánó bíboros-érseke az 1576–77-es pestisjárvány idején életének kockáztatásával látogatta és lelkipásztori gondozásban részesítette a pestises betegeket, ugyanakkor számos óvintézkedést vezetett be: nem templomokban, hanem utcákon, a szabad ég alatt tartották a szentmiséket, megfelelő távolságot kellett tartaniuk a híveknek egymástól; a saját házukban karanténba zárt emberek a szentmiséket csak az ablakukból hallgathatták; a pestises betegeket felkereső lelkipásztoroknak megkülönböztető jel gyanánt fehér botot kellett maguk előtt tartani, hogy messziről figyelmeztessék a feléjük közeledőket. Az 1831. évi magyarországi kolerajárvány idején a lelkipásztorok a szószékről hirdették ki a higiéniai szabályokat, ezek közé tartozott a gyakori kézmosás mellett az áldoztatás korlátozása, az úrvacsoravétel megtiltása közös kehelyből, a vasárnapi mise szabad ég alatt tartása, a temetés ünnepélyességének tilalma. A betegségek ismeretének függvényében a bevezetett egyházi óvintézkedések koronként részben változtak ugyan, de az a meggyőződés változatlan maradt, hogy a felelős lelkipásztoroknak nemcsak joga, hanem kötelessége is óvintézkedések foganatosítása vészhelyzetben. Nem a hit hiányából vagy gyengeségéből, hanem a felebaráti szeretet parancsából és a szentségek helyes teológiai értelmezéséből fakadóan.

Magyar Kurír

kép

“Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek: ne balgán, hanem bölcsen.” Ef 5,15

Az egyik oka annak, hogy korábban stresszes, kiégett és beteg voltam az, hogy nem tudtam nemet mondani. Minden szolgálati lehetőséget meg akartam ragadni, ami az utamba került, de ez a lehetetlennel volt egyenlő. Meg kell tanulnunk a Szent Szellem vezetésére hagyatkozni, más emberek (vagy a világ) vágyai és igényei helyett.

Az emberek gyakran mondták nekem, hogy Isten megmutatta nekik, hogy nekem mit kellene tennem. Régen ez nagy nyomást helyezett rám. Azonban, ma már tudom, hogy Isten gyermekeiként azzal az előjoggal rendelkezünk, hogy mi magunk hallhatunk Istentől, és mindegy, hogy mások mit mondanak arról, hogy mit hallottak.

Igent mondasz a száddal, miközben a szíved nemet kiált? Ha így van, akkor végül stresszes leszel, ki fogsz égni, és még az is előfordulhat, hogy megbetegszel. Nem mehet így a végtelenségig, a teher alatt összeroppansz.

Nem számít hány ember elégedett veled, hány ember tetszését nyered el, mindig lesznek olyanok, akik nem lesznek elégedettek veled. Tanuld meg, hogy akkor is élvezheted az életet, ha nem mindenki gondolja, hogy nagyszerű vagy. Ne légy az emberek jóváhagyásának, helyeslésének és elfogadásának a rabja. Te már élvezed Isten elfogadását, jóváhagyását és helyeslését; és ez az, ami igazán számít.

Jó dolog az elkötelezettség, de ha túl sok mindennek kötelezed el magad, az nagyon veszélyes. Ismerd meg és ismerd el a határaidat, és ne habozz nemet mondani, ha tudod, hogy erre van szükség. A nekünk szánt évek teljességét kell megélnünk. Szenvedéllyel és céltudatosan kell élnünk, nem kimerültséggel; ezzel példát mutatva másoknak.

Túl sok mindent vállaltál magadra? Ne felejtsd el, hogy senki más nem fog számot adni az életedről Istennek, csak te.

“..sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el tőle soha.” Lk 10,41-42

forrás

kép

Ugye nagyszerű lenne, ha mindig újra tudnánk kezdeni a dolgokat, ha szükséges. Ahelyett, hogy bent ragadnánk egy nemkívánatos helyzetben, csak azt mondanánk: „Újrakezdés!”, és egyszerűen újrakezdenénk.

Odaégett az ebéd. „Csak nyugalom… újrakezdés!” A gyerekek fáradtan és morcosan ébredtek. „Vissza az ágyba, gyerekek… újrakezdés!” Megfeledkeztél a párod szülinapjáról. „Hoppá. Drágám, nagyon sajnálom… újrakezdés!”

Az újrakezdés egy új kezdetet jelent. Ki ne akarná ezt? Nos, jó hírem van számodra. Istennek szívügye az „újrakezdés”! Nagyon szeret megajándékozni minket egy új kezdettel, egy tiszta lappal. Nem kell a múlt hibáin, bukásain, fogyatékosságain rágódnod. Helyette, örömteli szívvel tekinthetsz fényes jövőd felé Krisztussal. Pál apostol ezt így fogalmazta meg: Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van.(Fil 3,13). Majd a következő versben így folytatja: Akik tehát érettek vagyunk, így gondolkodjunk! (Fil 3,15).

Nem számít, mi történt tegnap, múlt héten, a múlt hónapban, vagy a tavalyi évben, Isten irgalma minden reggel megújul: „Szeret az Úr… nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul” (Jeremiás siralmai 3,22-23). Ez nagyszerű hír!

Hosszú éveken keresztül nagyon kemény voltam magammal szemben, amikor valamit elszúrtam. Ha elveszítettem a türelmem, vagy hirtelen felcsattantam, akkor utána napokig rosszul éreztem magam. Ilyenkor mindig arra gondoltam: „Joyce, te az evangélium hirdetője vagy, hogy viselkedhettél így?” De az Úr megmutatta nekem, hogy arra fókuszálni, ami mögöttem van, eszköz az ellenség kezében, ami által elrabolja az örömömet. Azt is megmutatta, hogy mit kell tennem ha elbukom: megbánom, bocsánatot kérek majd megteszem a legcsodálatosabb dolgot… elengedem!

Ha elbuksz, tedd ugyanezt te is: felejtsd el, ami mögötted van, és teljes erővel igyekezz előre! Isten nagyszerű jövőt tartogat a számodra, de csak akkor fogod megtapasztalni, ha nem hátranézel, hanem előre. És amikor Isten egy új kezdetet ad neked, akkor az mindig jobb, mint ami előtte volt. Nézzük erre néhány példát a Bibliából:

Mózes a kietlen pusztaságban bolyongott, és a benne rejlő potenciális lehetőség parlagon hevert. Majd Isten elhívta, hogy egy egész népet vezessen. Jobb, mint volt!

Ráhábnak, prostituáltként nem volt valami jó hírneve. Majd Isten megmentette őt és abban a kiváltságban részesítette, hogy neve Jézus nemzetségtáblájában szerepel. Jobb, mint volt!

Dávidnak nem nagy jövővel kecsegtető állása volt: birkákat legeltetett. Majd Isten felkente őt Izrael királyává. Jobb, mint volt!

Ruth fiatalon megözvegyült, és nem volt hová mennie. Majd Isten egy vadonatúj, minden képzeletet felülmúló élettel ajándékozta meg. Jobb, mint volt!

Időről-időre, egyik történetben a másik után, Isten új kezdetet kínál az Ő népének, és a legjobbat hozza ki belőle. A körülmények változnak, és a történetek különbözőek, de Isten kegyelme mindig ugyanaz. Ugyanaz Mózes, Ráháb, Dávid, Ruth számára… és ugyanaz számodra is. Az Ő kegyelme nem változik. Ugyanazt a túláradó, felfoghatatlan, leírhatatlan kegyelmet ajánlja fel számodra is.

Ne feledd hát, mindegy, mi történt a múltban, elfelejtheted azt, ami a múltban történt, és teljes erővel igyekezhetsz előre. Isten egy új kezdetet ad neked, ami sokkal jobb lesz, mint gondolnád!

Joyce Meyer

Mi a halál? Hová ment, aki soha nem jön vissza?

Mit válaszoljunk erre? Egyáltalán, beszéljünk-e erről, vagy hessegessük el még a gondolatát is? Sajnos a közvélekedés az utóbbit sugallja, hiszen igyekszünk távol tartani magunktól a természetes halállal való szembesülés minden formáját. Szeretteink nem otthon töltik az utolsó óráikat, gyermekeink nem jönnek el a temetésükre, inkább nem beszélünk ezekről a dolgokról, menőbb a Halloween-parti, mint a negatív csengésű halottak napja.  „És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem” – írja Szerb Antal. Lassan tabuvá vált az a tudás, amibe a régi ember belenőtt. Paradox módon mégis ellepi a gyermekvilágot az ölés, a pusztítás gondolatköre, olyannyira, hogy az elmúlással kapcsolatban szinte csak ezzel az agresszív „halálpornóval” találkoznak a gyermekeink. A virtuális játékok ezernyi formáját kínálják fel annak, miként lehet embereken átgázolni, minden utadban állót felrobbantani, lelőni, megsemmisíteni. Polcz Alaine egy hároméves kislány kérdésével érzékelteti ezt a jelenséget: „Anyu, a nagymamát ki lőtte le?”

Felkészületlenül érnek bennünket a gyerekek kérdései, és nemegyszer a saját halálunk körüli dilemmáink is. Jó választ akkor tudunk adni ezekre, ha valamelyest letisztult bennünk az, hogy mit is gondolunk a halálról.

Henri Boulad jezsuita szerzetes véleménye szerint a halál nem probléma, hanem misztérium. A problémának ugyanis létezik ésszerű megoldása. A misztérium ezzel szemben a szív és az intuíció világához tartozik. Akkor tárul fel, ha egész valónkkal hatolunk belé.

Az ember, amióta csak létezik, mindig hitt a halálon túli életben, s a halált kultúrától függetlenül a másik világ kapujának tekintette. Ennek nincs köze semmilyen valláshoz. Azt is evidenciának tartotta, hogy szerettei valami titokzatos módon a haláluk után is jelen vannak az életében. Mi is furcsa kettősséget tapasztalunk ezzel kapcsolatban. Elhunyt szeretteink távol vannak tőlünk, mégis közel érezzük őket magunkhoz. Mintha csak egy másik szobába mentek volna át. Változást e tekintetben csak a két-háromszáz évvel ezelőtt megjelent racionalizmus hozott: hatására megelégedtünk azzal, hogy csupán a „fejünket”, az eszünket használjuk. Ekkor tagadtuk először azt, hogy az ember a halála után tovább él. Pedig „jól csak a szívével lát az ember” (Saint-Exupéry).

Életünk csupa átalakulás, s ezek közül talán a legnagyobb a halál.  Ám minden életváltozásnak sajátja a növekedés, az előző állapot túlhaladása. Így lesz a lárvából pillangó, az elhalt búzaszemből kalász. Bizonyos meghalások nélkül nincs megújulás. A hitünk is csak azt a tapasztalatot erősíti meg, amit a természetben lépten-nyomon látunk.

Ám a halál a legmélyebb ösztönünket, az életösztönt akarja eltörölni. Ezért szorongunk, félünk, rettegünk tőle.  Ez is örök emberi érzésünk marad. Még Jézus emberi valója is beleremegett a halál közelségébe. Jézus vérrel verítékezett. Csoda, hogy nem vagyunk képesek elébe menni a halálnak? Hogy féltjük tőle a gyermekeinket? Az élet Alkotója életre hívott minket, és a halhatatlanság vágyát hordozzuk magunkban.

A kisgyermekek még nem is fogják fel a végességet. Szerintük, aki meghalt, az is visszatér. Csak kisiskoláskorban kezdünk ráeszmélni a valóságra, hogy minden élő átmegy ezen a nagy változáson. Fontos, hogy ebben az életkorban a gyermek megtapasztalja a hétköznapi elmúlást, beszélgethessen a veszteségek fájdalmáról, kérdezhessen a halálról. Fel fogja fedezni, hogy az ember testből és lélekből áll, s a test útjához hozzátartozik a halál. De a lelkünk nem csak a testtel együtt tud létezni. Sőt, keresztényként hozzátehetjük, hogy hisszük a test feltámadását is. A szeretet képes átlépni a testi halál szűk kapuján; csak a szeretet látja a másikat halhatatlannak.

Miért lennék a gondolataidon kívül, csak mert szemed nem lát…? Nem vagyok messze, ne gondold. Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.

(Henry Scott Holland)

A belső erőt nyújtó válaszaink kulcsa ebben a kettősségben van. Engedjük, hogy a gyermek átélje: bizony, fájdalmas és nem minden szempontból megmagyarázható a szeretett ember távozása. Sírunk, megrendülünk, vigasztalást keresünk. És mégis átéljük a bizonyosságot, hogy az élet halad tovább. A szeretet, a kapcsolat megmarad. Átalakul. Továbbra is keressük a kapcsolódást elhunyt hozzátartozónkhoz, beszélgessünk a családban a vele közösen átélt élményeinkről, gondozzuk magunkban halottaink emlékét, és legfőképpen azt, ahogyan szerettek és szerettük őket. Ahogyan átadták, amit tudtak, ahogyan másokat szolgáltak. Idézzük fel az önfeledt pillanatokat, amikor örülhettünk egymásnak. Köszönjük meg az együtt töltött napokat, órákat. S eközben újra összekapcsolódhat a lelkünk, csakúgy, mint korábban, és lassanként bennünk is letisztul az életünk értelme, a halál súlya. Kirajzolódik az a tapasztalat, amit a régiek úgy tanultak meg, hogy a szeretteiket a „kapuig” kísérték. Mert „a haldokló mellett lemeztelenednek a dolgok” (Polcz Alaine): csak a szeretetnek, az adásnak, egymás felemelésének van értéke. A koporsón nincs zseb. Az elválás mindig fájdalmas és értelmetlen, de mindenen átragyog az a bensőséges közelség, amit a szeretettel teli kapcsolatban megéltünk. Ez örökre megmarad.

Mit mondjunk tehát a gyermekeinknek minderről? Csakis azt, amire a szívünk mélyén rájöttünk. Éljük át együtt ezt a misztériumot, akár hétköznapi eseményekhez kapcsolódva, és ne csak „fejben” tisztázzuk. Szép ebben a nehéz feladatban, hogy általa nem csupán a halál kikerülhetetlen valóságára készítjük fel őket, hanem a boldogulást az egymás iránti szeretetben kereső, a kapcsolatokban mélyen gyökerező életre, sőt az örök életre is.

Pécsi Rita

Megmenti életed a pusztulástól, kegyelemmel és irgalommal koszorúz. (Zsolt 103,4)

Négy asszony kerül említésre Jézus családfájában ( Mt 1,1-16). Érdekes módon sem Sárát, sem Leát vagy Ráhelt, és még egyetlen pátriárka feleséget sem találunk ebben a sorban. Helyettük viszont ott van Támár, Ráháb, Rut és Betsabé (Úriás felesége). Olyan asszonyok, akiknek az erkölcsi háttere, úgymond, megkérdőjelezhető.

Támár csalással rászedte, majd behálózta apósát, akitől gyermeke született. És mégis az ő vérvonalából, Júda törzséből, származott a Messiás (Ter 38). Ráháb pogány prostituált volt Jerikóból, aki hitre jutott Ábrahám, Izsák és Jákob Istenében (Józs 2,1-21). Ő lett Boáz anyja, aki később Rutot vette feleségül (Rut 4,13).

Rut erkölcsileg kifogásolhatatlan volt. Azonban, moábitaként, pogánynak, azaz tisztátalannak tekintették. Mégis ő lett Dávid nagyanyja (Rut 4,13-17), Dávidé, akit a zsidók a legnagyobb királyuknak tartanak. Betsabé házasságtörést követett el Dáviddal (2 Sám 11,4). Később, ő adott életet Salamon királynak (2 Sám 12,24), akinek a királyi ágából származott Jézus.

Mit akar ezzel Isten üzenni?

Azt, hogy Ő nagyobb, mint a bűneink – ahol túlárad a bűn, ott túlárad a kegyelem (Róm 5,20). Az ő kegyelme nagyobb, mint a bűneink, így, amikor a világ alkalmatlannak tekint minket, Ő akkor is alkalmassá tud minket tenni, hogy befogadjuk az áldásait. Azt is üzeni, hogy Ő a „sok esély” Istene. Ezeknek az asszonyoknak a történetei azt példázzák, hogy, még ha a saját hibánkból is kerülünk bajba, akkor sem jelenti azt, hogy ezek a hibák végzetesen és visszavonhatatlanul megpecsételik a sorsunkat. Amikor Hozzá fordulunk, akkor Ő megváltoztatja a szituációt, mígnem meglátjuk az Ő dicsőségét, amint megnyugszik rajtunk.

Végül, Isten azt is üzeni, hogy Ő a természetfeletti pozicionálás Istene. Amikor minden földi kapcsolatunk kimerült, ha Hozzá fordulunk, Ő meg fogja találni a módját annak, hogy a rossz helyzetünket áldássá változtassa.

Ne a természetes körülményeidre nézz hát, amik elcsüggesztenek, hanem bízz Abban, Aki megmenti életed a pusztulástól, szerető kedvességgel és kegyelmének, irgalmának gyengédségével koronáz! Bízz Abban, Aki alkalmassá teszi az alkalmatlant!

forrás

kép

Voltál már úgy, hogy valami hatalmas változás előtt álltál és ezt egyszerre érezted izgalmasnak, de ugyanakkor ijesztőnek is? Amikor tudtad, hogy valami nagyszerű dolog előtt állsz, új élmények várnak rád, mégis érezted a gombócot a gyomrodban és a szorongással járó hányingert?

 

Talán te is éreztél már úgy, hogy éveken át küzdöttél valamiért, csalódásokon és nehézségeken keresztül, de amikor hirtelen megnyílt előtted a lehetőség, teljesült a vágyad és értelmet nyertek a küzdelmeid, mégsem a boldogság és a hála volt az első, amit éreztél, hanem a félelem. Hiszen amíg valami távolinak vagy talán lehetetlennek tűnik, addig nem is olyan ijesztő. Viszont amikor kinyílnak a kapuk, könnyen jöhet az elbizonytalanodás, hogy „vajon tényleg ez az utam”?

Bár önmagunk számára is nehezen tudjuk beismerni, de sokszor érezzük azt, hogy félünk a változásoktól, félünk nyitni az új dolgok, új emberek felé. Bevallom őszintén, én is olyan vagyok, hogy mindig is nehezen viseltem a változásokat és valahogy nehezemre esett kilépni a komfortzónámból. De ez akár többünkkel is megeshet, és valójában nincs benne semmi szégyellnivaló, hiszen emberek vagyunk mindannyian, gyengék vagyunk és nem látjuk tisztán előre mindazt, amit Isten eltervezett számunkra. Csupán foszlányokat érzékelünk belőle és megijedünk a bizonytalanságoktól, hiszen nem tudjuk, mi vár ránk a jövőben és könnyebbnek tűnik az eddig megszokott élet, mint az ismeretlen. Vagy legalábbis, kényelmesebbnek. Sőt, az is megeshet, hogy a hitünkben is elbizonytalanodunk, mert ilyenkor valahogy nehezebben megy az Istenre való hagyatkozás.

Jézus is hosszasan készült fel a küldetésére, neki is időre volt szüksége: a Mennyei Atyával töltött időre. Isten nem várja el tőlünk, hogy egyik pillanatról a másikra könnyen elfogadjuk a kezéből azokat a lehetőségeket, amelyeket felkínál számunkra. Isten minket is hosszasan készít fel életünk nagy küldetésére, a hivatásunkra. Ez egy hosszú út és az egész életünk sem elegendő ahhoz, hogy a maximumot kihozzuk belőle. Lesznek buktatók, lesznek mellékutak, lesz olyan, hogy elakadunk és nem tudjuk hogyan tovább. De a jó hír az, hogy maga a Jóisten kísér végig ezen az úton:

 „Nézd, én veled vagyok. Mindenütt oltalmazlak, ahová mégy…” – (Ter 28,15)

Isten egy nagyszerű tervet alkotott az életedről, mindannyiunk életéről. A döntés már csak rajtad áll, hogy elfogadod-e a kezéből, megragadod-e a lehetőségeket, vagy utat engedsz a félelmeidnek és hagyod, hogy legyőzzenek. Igen, tényleg nehéz dolog kilépni a komfortzónádból, de ha végig gondolod magadban, hogy mindvégig fogja a kezed és terelget ezen az úton, akkor már nem is tűnik olyan vészesnek:

„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” – (2Kor 12,9)

Ha el is bizonytalanodsz, gondold végig, hogy milyen jeleket kaptál Istentől: esetleg barátokon, családtagokon, keresztszülőkön, lelkivezetőn, közösségi tagokon keresztül vagy egyenesen a Jóistentől belső hang vagy egy erős megérzés formájában. Ha már sikerült elindulnod ezen az úton, és csak éppen megakadtál valahol, akkor azt is gondold végig, hogy egészen idáig mennyi mindenen átsegített Isten, ami elvezetett idáig! Ha kell, írj listát magadnak ezekről a megerősítésekről, hogy mindig emlékezni tudj rájuk, amikor elbizonytalanodsz!

Jézus sosem mondta, hogy zökkenőmentes lesz az életed. Lesznek nehézségek, bárhová is mész, de sosem engedi, hogy nagyobb terhet kapj annál, mint amekkorát elbírsz. Lehet, hogy foggal-körömmel kell küzdened, de ha Belőle meríted az erőt hozzá, akkor minden lehetségessé válik számodra!

Az igazi szabadság abban áll, hogy merd őszintén, szívből kimondani az IGENt Istennek. Onnantól kezdve nem kell félned, hogy rossz úton jársz! Viszont, ha hagyod, hogy a félelmeid visszatartsanak, akkor talán olyan lehetőségeket szalasztasz el, amelyeket később megbánnál!

Engedd, hogy Isten eltiporja a félelmeidet!

Nagy Barbara