„Bátorság helyett félünk…” – Martini bíboros utolsó interjúja
– Milyennek látja az Egyház helyzetét?
– Az Egyház megfáradt a jólétben élő Európában és Amerikában. A kultúránk megöregedett, a templomaink hatalmasak, a kolostoraink üresek, az egyházi bürokrácia felduzzadt, a vallási szertartásaink és a ruháink pompázatosak. Ezek a dolgok tényleg azt fejezik ki, hogy mivé lettünk mára… (…) A jólét ránk nehezedik. Ott tartunk, ahol a gazdag ifjú, aki szomorúan távozott, amikor Jézus hívta őt, hogy legyen a tanítványa. Tudom, hogy nem könnyű mindent elengednünk. De legalább kereshetnénk olyan embereket, akik szabadok, és közelebb vannak az embertársaikhoz. Olyanokat, mint Romero érsek volt és az El Salvador-i vértanú jezsuiták. Hová lettek közülünk a hősök, akiktől ihletet meríthetnénk? Semmilyen indokkal nem korlátozhatjuk őket az intézmény kötelékeivel.
– Ki segíthet ma az Egyházon?
– Karl Rahner atya kedvelte a hamu alatt rejlő parázs hasonlatát. Én a mai Egyházban olyan rengeteg hamut látok a parázs fölött, hogy néha elfog a tehetetlenség érzése. Hogyan lehetne megszabadítani a parazsat a hamutól, hogy ismét fellobbanjon a szeretet lángja? Először is meg kell keresnünk ezt a parazsat. Hol vannak az olyan nemes lelkű emberek, mint az irgalmas szamaritánus? Azok, akiknek olyan hitük van, mint a római századosnak? Akik lelkesek, mint Keresztelő Szent János? Akik bátrak, mint Szent Pál? Akik hűségesek, mint Mária Magdolna? Én azt tanácsolom a pápának és a püspököknek, hogy keressenek tizenkét külsős embert a vezető posztokra. Olyan embereket, akik közel vannak a legszegényebbekhez, akiket fiatalok vesznek körül, akik új tapasztalatokat szereznek. Szükségünk van arra, hogy szembenézzünk olyan emberekkel, akik izzanak és ragyognak, hogy a Lélek mindenhová eljuthasson.
– Milyen eszközöket ajánl az Egyháznak fáradtság ellen?
– Az első a megtérés: az Egyháznak be kell ismernie a saját hibáit, és a gyökeres változás útjára kell lépnie, kezdve a pápán és a püspökökön. A pedofília botrányai arra mozdítanak bennünket, hogy a megtérés útjára lépjünk. A szexualitás kérdése, és minden, aminek köze van a testhez, ezt példázza. Ezek mindenki számára fontos dolgok, néha talán túlságosan is fontosak. Fel kell tennünk a kérdést magunknak, hogy az emberek vajon hallgatnak-e még az Egyház tanácsaira szexuális téren. Vajon az Egyház mértékadó tekintélynek számít-e még ezen a területen, vagy csak a média viccelődéseinek tárgya?
A második: az Isten Igéje. A II. Vatikáni Zsinat visszaadta a Bibliát a katolikusoknak. (…) Csak aki szíve mélyén megérti ezt az Igét, csak az vehet részt az Egyház megújításában, és csak az tud majd a személyes kérdésekre helyes döntéssel választ adni. Az Isten Igéje egyszerű, és olyan szívet keres magának társként, aki meghallgatja Őt. (…) Sem a papság, sem az egyházjog nem léphet az ember szívének helyébe. Az összes külső szabály, a törvények, a dogmák mind azért vannak, hogy tisztábbá tegyék ezt a belső hangot, és segítsék a lelkek megkülönböztetését. Kiknek vannak a szentségek? A szentségek nem fegyelmező eszközök, hanem segítséget jelentenek az embereknek az élet útján járva, a gyengeségek közepette. Elvisszük mi a szentségeket azokhoz, akiknek újult erőre lenne szükségük? Gondolok itt az összes elvált emberre, az újraházasodott párokra, a kibővült családokra. Ezeknek különleges védelemre van szükségük. Az Egyház ragaszkodik a házasság felbonthatatlanságához. Igazi kegyelem, amikor egy házasság, egy család sikeres. (…) Az a mód, ahogy a kibővült családokkal bánunk, meg fogja határozni, hogy hogyan viszonyulnak majd a gyerekeik az Egyházhoz. Egy nőt elhagyja a férje, és talál egy új társat, aki törődik vele és három gyermekével. A második szerelem sikeres. Ha ezt a családot megbélyegezzük, nemcsak az anyát taszítjuk el, hanem a gyerekeit is. Ha a szülők kitaszítottnak érzik magukat az Egyházban, vagy nem érzik a támogatását, az Egyház el fogja veszíteni a jövő nemzedéket. A szentáldozás előtt így imádkozunk: „Uram, nem vagyok méltó…” Tudjuk, hogy nem vagyunk méltók (…) A szeretet kegyelem. A szeretet ajándék. A kérdést, hogy az elváltak áldozhatnak-e, meg kellene fordítani. Hogyan tud az Egyház a szentségek erejével azoknak a segítségére sietni, akik bonyolult családi helyzetbe kerültek?
– Ön személy szerint mit tesz?
– Az Egyház le van maradva kétszáz évvel. Hogy-hogy nem rendül meg? Félünk? Bátorság helyett félünk? Az Egyház alapja akkor is a hit. A hit, a bizalom, bátorság. Én öreg vagyok és beteg, mások segítségétől függök. A körülöttem lévő emberek éreztetik velem a szeretetet. Ez a szeretet erősebb a bizalmatlanság érzésénél, amit néha az európai Egyházzal szemben érzek. Csak a szeretet győzi le a fáradtságot. Isten a Szeretet.
Egy kérdésem van még feléd: Te mit tudsz tenni az Egyházért?
Forrás: A Keresztény Élet 2012. szeptember 9-i számából
2 hozzászólás
Gál Magdi
Meldi, gratula, hogy föltetted a Martini bíboros interjút! Én vallom, – a lehet, hogy már avíttnak hitt – gondolatot, hogy “növeli, ki elfödi a bajt”. Nagyon nagy csönd van az egyházban, csak ha mások sértik a mi érdekeinket, s akkor is, többnyire az anyagiakat, csak akkor szólalnak meg “felülről”. Ez nagyon nagy baj. És nem az szeret jól, aki cinkosságot vállal, hanem az, aki rámutat a lelkiismeretünket terhelő eseményekre, tényekre, ügyekre. És ilyen bizony van számos. MInd az anyagi javak, mind a hatalom nagy kísértés. Áldott, aki nem esik csapdába, de sokkal jobban fognunk kéne egymás kezét!
Fekete Imelda
Én is meglepődtem, hogy bíboros szájából ilyen kemény szavak hangzottak el, és ezt merték is közé tenni. Meldi