Boldog XXIII. János pápa – október 11.
Az egyházon belüli aggiornamento (korszerűsítés, modernizálás, a kor követelményeihez történő igazítás) meghirdetője, a hívek által jó pápaként emlegetett egyházfő 1881. november 25-én Angelo Giuseppe Roncalli néven látta meg a napvilágot egy Sotto il Monte nevű faluban, Bergamo tartományban. A szegény paraszt család 13 gyermeke közül ő volt a negyedik. Az eszes parasztfiú egy falusi osztatlan iskolában kezdte tanulmányait, majd innen került Bergamóba a papi szemináriumba (1892-1900). Tehetségére felfigyeltek elöljárói is, és a Római Pápai Szemináriumba küldték, pappá szentelését követően (1904, ugyanebben az évben kapta meg teológiai doktorátusát is) a bergamói püspök titkáraként szolgált (1914-ig) és patrológiát, apologetikát és egyháztörténelmet is tanított a szemináriumban. Az első világháborúban szanitécként, majd tábori lelkészként szolgált.
A háborút követően visszatért a bergamói szemináriumba, lelki vezetőként. 1921-ben szentelték püspökké, majd kinevezték pápai prelátussá. X. Pius pápa Bulgária vizitátorává (címzetes érsekké) nevezte ki, ezzel megkezdődött Roncalli püspök diplomáciai szolgálata. 1934-ben Törökország és Görögország apostoli vikáriusa lett. Balkáni szolgálata során óriási diplomáciai tapasztalatra tett szert, és talán éppen itt vált megértővé és toleránssá a más vallású emberek és az „elszakadt keresztények” iránt. 1944. december 22-én igen fontos és kényes feladatot kapott, a Szentszék őt nevezte ki párizsi apostoli nunciusnak. Roncalli nuncius óriási erőfeszítéseket tett a német hadifoglyok sorsának rendezése és a háború utáni tisztogatások civil áldozatainak érdekében. A francia belpolitikába való beavatkozásnak még a látszatát is kerülte, mégis sikerrel oldotta meg a De Gaulle elnök és a Szentszék között kialakuló konfliktust. (A francia állam a Becsületrend Nagykeresztjével tüntette ki.) Erőfeszítéseit a pápa is elismerte, 1952-ben odaítélte Roncallinak a bíborosi méltóságot és kinevezte Velence pátriárkájává (1953-ban foglalta el székét). Velencében – melynek környékéről ő is származott – a hívek szeretete vette körül, plébániáit személyesen vizitálta, híveinek valóban lelki atyja volt, és csak lelkipásztori hivatásának élt.
A XII. Pius pápa halála után összeülő konklávé két legmarkánsabb irányzata Roncalli bíboros személyében látszott megtalálni azt a személyt, akinek pápává választásában meg tudtak egyezni. A 77 éves bíborost, Szent Péter 260. utódját legtöbben „átmeneti” pápának tekintették. A XXIII. János nevet vette fel, egyes vélekedések szerint édesapja iránti tiszteletből, mások szerint azért, hogy XXII. János pápára utalva visszautasítsa az „átmenetiségével” kapcsolatos reményeket.
Alig öt esztendeig tartó szolgálata idején hihetetlenül népszerű volt a hívek körében: mesterkéletlenség, a hívek felé való őszinte odafordulás, nyíltság, lebilincselő közvetlenség, humor, megértő emberszeretet jellemezte. Szeretett váratlanul megjelenni a hívek között, improvizálva, külön felkészülés nélkül mondott beszédei mindig őszinteséget tükröztek. Bár ő maga kedvelte az ünnepélyességet és a liturgia pompáját több évszázados ceremóniát megszüntetett.
Pápasága éveiben látványosan megemelte a bíborosok létszámát, párbeszédet kezdeményezett a keleti blokk kommunista vezetőivel, a keresztény egységet demonstrálva fogadta az anglikán érseket és az orthodox pátriárkát. Nyolc enciklikát bocsátott ki, ezek közül a szociális problémákkal foglalkozó Mater et Magistra (1961), valamint a Pacem in Terris (1963) a legjelentősebb. Ez utóbbiban az igazságon, az igazságosságon, a szereteten és a szabadságon nyugvó nemzetek közötti béke fontosságát fejti ki. Ily módon tehát a Pacem in Terris a világbéke Magna Chartájának tekinthető. A Mater et Magistra körlevél bemutatja, hogy az egyház tanítása alkalmas arra, hogy minden ember számára biztosítsa az emberhez méltó életet. A Grata recordatio (1959) körlevélben a Szűzanya tiszteletére és a rózsafüzér imádkozására buzdított.
Boldog XXIII. János pápa nevének említésekor a keresztény embernek a II. vatikáni zsinat összehívása jut először eszébe. A zsinatot a pápa 1961. december 25-én hívta össze, megkezdésének időpontját 1962. október 11-én jelölte meg. A zsinat megkezdése előtt a pápa Loretóba és Assisibe zarándokolt, hogy a Szűzanya és Assisi Szent Ferenc közbenjárásáért imádkozzék. Megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a zsinat összehívására isteni indítás hatására szánta el magát. A zsinat feladatát az egyház belső életének a modern kori viszonyok és igények szerint történő megújításában jelölte meg. Részletesebben is kitűzte a főbb feladatokat: az isteni kinyilatkoztatást közelebb kell hozni a ma emberéhez, nem a tévedések elítélésére, hanem az egyház tanításának világos, érthető kifejtésére kell helyezni a hangsúlyt, és az igazság szellemében elő kell mozdítani az egyház Krisztustól óhajtott egységét.
A zsinat befejezését a „jó pápa” nem érhette meg. Röviddel az első ülésszak befejezése után, 1963, június 3-án adta vissza lelkét Teremtőjének. II. János Pál pápa avatta boldoggá 2000. október 23-án. Különleges módon nem mennyei születésnapján, nem is boldoggá avatásának napján, hanem az általa összehívott II. vatikáni zsinat megnyitásának napján, október 11-én ünnepeljük.
Ebben az évben, október 11-én a II. vatikáni zsinat megnyitásának 50. évfordulójára is emlékezünk. Ezen a napon kezdődik egyházunkban a XVI. Benedek pápa által meghirdetett “hit éve”.
Hajnal Piroska (Forrás: itt, Gergely Jenő: A pápaság története, Szánthó Konrád: A katolikus egyház története.)
