Nem is olyan régen, az a gondolat fordult meg bennem, hogy a legtöbb, amit Istennek adhatunk, az a szívünk, és Ő nem is vágyik ennél többre. Azonban, kicsit tovább gondolva az elméletet, talán van itt még valami, ami igazán értékes számunkra, és amiből oly nehezen tudunk adni, ez pedig az időnk. Senkinek sem kell bemutatni, hogy mennyire rohanó világban élünk, mindenki elfoglalt, soha semmire sincs időnk, nemhogy egymásra alig tudunk időt szakítani, de Isten még inkább hátrébb csúszik a fontossági sorrendben, vagy rosszabb esetben ki is marad belőle. Mindig jönnek a kifogások, hogy „ma sok dolgom van, majd holnap imádkozok”, vagy „ez a hónapom nagyon húzós, majd jövő hónaptól minden nap elolvasok egy Zsoltárt a Bibliából”. Legyen bármiről is szó, sokszor esünk a halogatás hibájába, aminek tipikus következménye, hogy el is marad az ígéreteink betartása, és Isten egyszerűen csak fokozatosan kimarad az életünkből. Aztán persze, amikor a lelki szárazság közepette találjuk magunkat, nem is értjük, hogy történhetett.

Pedig a válasz mindvégig a szemünk előtt volt.

Egyszer régebben valaki azt javasolta nekem, hogy próbáljak meg napi 20 percet Istenre szánni, amikor semmi mást nem csinálok, csak Rá figyelek, mert az majd elősegíti a mélyebb bizalom kialakulását. Tetszett a gondolat, megpróbáltam, de egy idő után kaptam magam, hogy folyamatosan hanyatlani kezdett a dolog. Még 5-10 percet is nehéz rendszeresen, tudatosan Istennek adni a napunkból, nemhogy fél órát, egy órát, órákat, pedig a lelkünk mélyén mégis ott a vágy bennünk, hogy Isten jelenléte felmelegítse a szívünket. Előfordul olyan, hogy napközben megszólítjuk Istent, amikor éppen ott van az indíttatás a lelkünkben arra, hogy beszélgessünk Vele, kicsit elmélkedjünk. Talán ennek nem is vagyunk az adott pillanatban a tudatában, hanem csak úgy „magától jön”, automatikusan, mintha épp levegőt vennénk, tudat alatt felsóhajtunk, hogy Isten oxigénjét szívjuk magunkba. De sokkal nehezebb akkor is hűnek maradni abban, hogy Istennek legalább azt a minimum 5 percet megadjuk, amikor semmi kedvünk sincs hozzá. Reggel minden máson jár az agyunk, csak épp az imán nem, késő este pedig már alig várjuk, hogy végre ágyba bújhassunk, és kialudjuk magunkat, arról nem is beszélve, hogy napközben egész végig pörgünk. Vagy ha éppen nem is pörgünk akkor meg pont azért hanyagoljuk el Istent, mert hirtelen minden más eszünkbe jut és valahogy fontosabbnak tűnik. Vagy egész egyszerűen csak nem vagyunk az imához szükséges hangulatban.Mindig van valami kifogás.

Talán nem is olyan meglepő, de sokszor azt tapasztaljuk, hogy Isten pont akkor kér az időnkből, amikor az a leginkább alkalmatlan számunkra.

Akkor jön egy lelkigyakorlat, zarándoklat, amikor a legtöbb dolog felhalmozódik. De ha csak a hétköznapokra gondolunk, talán előfordul, hogy akkor jön a belső sugallat valami Istennel kapcsolatos időtöltésre, amikor épp sok más teendőnk lenne.

Isten minden egyes másodpercet sokszorosan megáld, amelyet Neki szentelünk. Az Istennek szentelt idő alatt olyan szinten fel tudunk frissülni, hogy Isten erejével és a Szentlélekkel eltelve utána bármi, amibe belefogunk, sokkal kevesebb idő és energia befektetést igényel és hatékonyabb munkát eredményez. Még akkor is, hogyha szűkösebbé vált közben az időkeretünk. Akár úgy döntünk, hogy ellátogatunk a templomba, vagy megállunk egy rövid időre, és fellapozzuk a Szentírást, vagy elmondunk egy imát, esetleg a saját szavainkkal megszólítjuk Istent, vagy meghallgatunk egy vagy több olyan dicsőítő dalt, amely felemeli a lelkünk. Sokféle lehetőség van az Istennel való kapcsolatunk mélyítésére, és csak rajtunk múlik, hogy mennyire használjuk ki.

Ugyanakkor, a másik véglet sem vezet jó útra, ha a kötelességeink alól akarunk kibújni Istenre hivatkozva.

Óriási különbség van aközött, amikor a sok teendő közben vágyunk egy kis felfrissülésre és segítségül hívjuk ehhez Istent; és aközött, amikor a feladatainkat akarjuk elhárítani vagy másra áthárítani, esetleg elmenekülni a kötelességeink elől. Isten nem végzi el helyettünk a feladatainkat, viszont segít abban, hogy felfrissüljünk és utána sokkal intenzívebben és hatékonyabban folytassuk.

Saját magam is megtapasztaltam most a vizsgaidőszak alatt, hogy már zsongott a fejem mindentől és úgy éreztem, nem tudok már többet befogadni, pedig másnap itt van a vizsga és még nem végeztem az anyaggal. Rengeteg dolgom volt még hátra, az időkeretem és az erőm pedig egyre szűkösebb lett. Mégis el mertem indulni az esti szentmisére, ami mindössze fél órás volt, oda-vissza úttal együtt egy órát vett igénybe az egész, de ez az egy óra olyan sokat adott, hogy utána rekordidő alatt mindennel végezni tudtam, pedig ezt korábban el se mertem képzelni.

Isten minden nap kitartóan kopogtat a szívünk ajtaján, de az ajtót nekünk kell kinyitnunk! Te be mered engedni egy kis időre?

Nagy Barbara