Minden második magyar eutanázia párti???
Egy népszavazási kezdeményezés motiváltsága, egy felmérés értelmezésének manipuláltsága szembesít és figyelmeztet, hogy a halál és pusztulás kultúráját szellemi mérges gázokkal is lehet terjeszteni. Megrendített, hogy ezt a Magyar Nemzet augusztus 23-i 
Látó-Tér oldala terjeszti.
Szellemi mérgezés, emberiség, magyarság elleni bűntett, ha egy statisztikai felmérés eredményét arra használja valaki, hogy népszavazás döntsön, majd később rendelet és törvény a sérült, a szenvedő élet értékességéről vagy értéktelenségéről, s hadd nevezzem nevén: a gyilkosságról.
De hiszen ezek adatok! Ez a realitás, mondhatja valaki. Igen, ez egy jelenségnek a manipulált magyarázata. Talán nem veszi észre a statisztika értelmezője, hogy az idősebbek, a sérültként élők, akiknek életében már több a szenvedés, baj és betegség, nem azt kívánják, hogy megöljék őket? Nem az úgy nevezett kegyes halált, hanem a társadalom, a család, a barátok, támogató, elfogadó magatartását várják? Képmutató az a társadalom, mely látványosan akadálymentesíti a közlekedést, de közben meg akar szabadulni azoktól az embertestvéreitől, akik csak segítséggel tudják venni a mindennapok akadályait. Képmutató magatartás, hogy likvidálni akarjuk a szerintünk már nem emberhez méltó, szenvedő életet. Aminek a látványát mi nem tudjuk, nem akarjuk elviselni, s melyre nem akarjuk pocsékolni jóléti erőforrásainkat.
Mintha manapság csak akkor szólalnának meg a pszichológia szakemberei, vagy akkor kapnának szólásjogot, ha az élet-, az ember-, a családellenes trendek ártalmatlanságát bizonyíthatnák. Milyen manipulatívnak, konzervatívnak, maradinak címkézni azokat, akik védik az életet a természetes foganástól a természetes halálig? Hogyan lehetséges, hogy évek óta TV, rádió „megható” történeteket közöl – a „mégis kinek az élete” stílusában a halálhoz való jogról? S nem híranyag vagy csak elvétve az, amikor a valódi szeretet őrzi meg a beteg ember, az idős ember személyi méltóságát.
38 évet dolgoztam kórházban, betegek mellett, tapasztalatból és meggyőződésből állítom, hogy a beteg, az idős ember számára fontos az a biztonság, hogy engem itt gyógyítani akarnak és nem meggyilkolni. Már évekkel ezelőtt egy belgiumi utam során szembesültem azzal, hogy ott az emberek többsége nem pusztán olyan kártyát hord magánál, ami a vércsoportját adja tudtul, baleset esetére, hanem egy rendelkezést is, hogy őt katolikus kórházba vigyék, ha az utcán rosszul lesz, s ennek oka, hogy nem akarja magát kegyes halállal meggyilkoltatni.
Kinek az érdeke állandóan újramelegíteni a túlnépesedési pánikot – és nem a javak igazságos elosztására szólítani fel az egyeseket és a társadalmat? Nagy betűs hírként közölni a korrupciós ügyeket, és nem gondolni végig, mi a következménye, ha emberi, gazdasági, társadalmi „haszon” valakinek a halála? Ha valaki már materialista értelemben nem „emberi erőforrás”, akkor le kell selejtezni?
Kinek az érdeke a megfogant élet elpusztítása, manipulálása, a lombik bébi program, a szelektív abortuszhoz való jog, lassanként már nem csak a gyermek neme, hanem szemének színe szerint is?
Kinek az érdeke azt sugallni, hogy az intelligensebb, a képzettebb ember eutanázia párti, csak a maradi és kevésbé iskolázott ellenzi azt? Kinek az érdeke úgy állítani be a dolgokat, mintha a fejlett, haladó Nyugaton ez jól lenne szabályozva, és nem az életellenesség gátszakadása következett volna be? Kinek az érdeke, hogy dönthessen életről-halálról, háborúról és fegyveres beavatkozásokról?
Kinek az érdeke, hogy az a tapasztalat, tudás, élet- és világszemlélet, ami első látásra nem hasznos, de amely a betegséget, szenvedést is, mint az élet jelenséget fogja fel, tűnjön el a palettáról?
Kinek az érdeke, hogy arra nevelje a befolyásolható tömeget, hogy az állatot többre értékelje, jobban óvja, tisztelje, mint szenvedő embertársát?
Ki az, aki önző és buta naivsággal nem gondol a közmondásra: Ma nekem, holnap neked!!!
Vajon nem arra lenne szüksége elöregedő és megfogyatkozó népességünknek, hogy minden áron és módon az élet tiszteletére neveljük magunkat és egymást? Hogy azt tanuljuk meg egymástól, hogyan lehet valaki békés és boldog minden élethelyzetben?
Vajon nem arra lenne szükségünk, hogy a média az élet szolgálatába álljon, és ne az erőszakot, brutalitást, gyilkosságokat mutassa, s hogy ne a TV és az internetjátékok képezzék ki gyilkolásra és bosszúra a fiatalokat?
Kellenek a példaképek, hírt kell adni a mindennapok jóságáról, szépségéről, hűségéről. S akkor talán fel tudnánk fedezni azt is, hogy értelme van az élet küzdelmeinek, a sebzett, szenvedő életnek is. Igen, mindegyikünk boldog akar lenni, de ehhez szükséges, hogy elfogadjuk és megéljük, minden élet ajándék és gazdagság, és igen, életem, életünk értelme, hogy tudjuk, örök életünk van, Krisztusban, aki maga az élet útja és igazsága, boldogsága.
Tizenkét év óta rákos vagyok, áttéteim vannak. De hálás vagyok minden napért és percért, amit élhetek, és azért is, hogy tanulgatom méltósággal átölelni a szenvedést. Igen, ehhez szükségem van a testvéreim, a környezetem, az orvosaim bátorítására. Köszönöm, hogy ők értékesnek tartják az életemet, fontosnak a tapasztalatomat, segítségemre vannak a mindennapokban. Emberek.
Sztrilich Ágnes
