Ne álljunk ellen, amikor az Úr eljön, hogy megváltoztassa életünket!
November 27-én, advent első vasárnapján a Szentatya az anyagi dolgokon való felülemelkedés szükségességéről, a valóság mélyebb dimenziójának meglátásáról elmélkedett a déli Mária-imádság elmondása előtt.
Ma az egyházban új liturgikus év kezdődik, vagyis Isten népe hitben járt útjának egy új szakasza. És mint mindig, az adventtel kezdjük. A mai evangélium (vö. Mt 24,37–44) az adventi idő egyik legszuggesztívebb témájába vezet be minket, ez pedig az Úr látogatása az emberiségnél. Az első látogatásra – mindnyájan tudjuk – Isten Fiának megtestesülésével, Jézusnak a betlehemi barlangban való megszületésével került sor. A második látogatás a jelenben zajlik: az Úr szüntelenül látogat minket, nap mint nap, mellettünk halad vigaszt adó jelenlétével. Végül lesz majd egy harmadik, utolsó látogatás is, amelyet megvallunk, valahányszor elmondjuk a hitvallást: „Újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat.” Az Úr ma erről az utolsó, az idők végén bekövetkező látogatásáról beszél nekünk, elmondja, hová tart életünk.
Isten szava kiemeli a dolgok megszokott menete, a mindennapi rutin és az Úr váratlan eljövetele közötti ellentétet. Azt mondja Jézus: „A vízözön előtti napokban az emberek ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amikor Noé beszállt a bárkába. Semmit sem sejtettek mindaddig, míg be nem következett a katasztrófa, s a víz el nem sodorta mindannyiukat” (Mt 24,38–39). Ezt mondta Jézus. Mindig megrendítő azokra az órákra gondolni, amelyek egy nagy szerencsétlenséget megelőznek: mindenki nyugodt, a megszokott dolgokat csinálja, és nem tudja, hogy élete nemsokára teljesen felfordul.
Az evangélium nyilvánvalóan nem félelmet akar kelteni bennünk, hanem látásunkat egy további, szélesebb dimenzióra kívánja megnyitni, amely egyfelől viszonylagossá, másfelől értékessé, döntő fontosságúvá teszi a hétköznapi dolgokat. A „látogatásunkra jövő Isten”-nel való kapcsolat minden tettünknek, minden dolognak más fényt, más megvilágítást, szimbolikus értelmet ad.
Ebben a perspektívában a józanságra is meghívást kapunk, arra, hogy ne e világ dolgai, ne az anyagi valóságok uralják életünket, hanem inkább mi uralkodjunk felettük. Ha ellenben hagyjuk, hogy azok határozzanak meg minket és azok kerekedjenek fölénk, nem tudjuk észrevenni, hogy van valami sokkal fontosabb: végső találkozásunk az Úrral. Ez az igazán fontos: ez a találkozás! Ez kell, hogy legyen a mindennapi dolgok távlata! Ebben a távlatban kell néznünk őket: az Úrral való találkozás távlatában, aki értünk jön. Abban a pillanatban, ahogyan az evangélium mondja, „ketten lesznek kint a mezőn, egyiket felveszik, másikat otthagyják” (Mt 24,40). A virrasztásra szól ez a meghívás. Mivel nem tudjuk, mikor jön ő, mindig készen kell állnunk az indulásra.
Advent időszakában az a feladatunk, hogy kitágítsuk szívünk horizontját, engedjük, hogy meglepjen minket az élet, mely mindennap újdonságokat tartogat számunkra. Hogy ezt meg tudjuk tenni, meg kell tanulnunk, hogy ne függjünk megszokott bizonyosságainktól, kialakult sémáinktól, mert az Úr abban az órában jön, amikor nem is gondoljuk. Eljön, hogy egy szebb és nagyobb dimenzióba vezessen bennünket.
Mária, az advent szüze, segítsen minket, hogy ne tartsuk magunkat életünk birtokosának, ne álljunk ellen, amikor az Úr eljön, hogy megváltoztassa azt, hanem készségesen engedjük, hogy ő meglátogasson minket, aki szívesen várt vendégünk, még ha felborítja is terveinket.
