Írta: Bíró László püspök
 (Elhangzott a Katolikus Karizmatikus Találkozón, 2000. június 12-én Máriaremetén.) 
Egy személyes élménnyel szeretném kezdeni előadásomat. Egyszer egy görögkatolikus kispap bejött hozzám és azt mondta, milyen kár, hogy elhagytuk a régi ortodox füstölési szokásokat a liturgiában. A pap először mindig megfüstölte a Krisztus ikont az ikonosztázon, mert Ő az Atya képmása, az Atya ikonja. Azután megfüstölte a pap az Isten-anya ikonját, a Szűzanya képét, mert ő sajátos értelemben Isten képmása. Aztán megfüstölte a szenteket, minden egyes szentet az ikonosztázon, mert ők mind kiemelten Isten képmásai.Aztán megfüstölték a papot, mert ő is Isten ikonja. Ezután körüljártak és a templomban minden egyes embert megfüstöltek, mert mindegyikük Isten képmása. A falu bolondját is minden liturgiában megfüstölték, mert ő is Isten képmása.Isten ikonja, Isten képmásai vagyunk. A füstölési szokás foltosan maradt meg a mi liturgiánkban. Mindig megfüstöljük az ünnepi misén a népet egyetlen aktussal. De ebben a füstölésben még őrizzük azt a hitünket, hogy az ember legfőbb méltósága, hogy Isten képmása, Isten ikonja. A mai ember igazából ezt a méltóságát felejti el. Elfelejti azt a nagyszerűségét – az egyik teológus így fogalmaz -, az Isten az ember bensejét alkotta olyan mérhetetlen nagynak, hogy elfér benne az, akit az ég és a föld nem képes befogadni: a Szentháromság dicsősége. Az ember méltósága igazából az, hogy Isten ikonja. És aki feladja ezt a méltóságát, az se tud lemondani önmaga nagyságáról, elkezdi keresni valahol másutt a maga nagyságát, abban, amit birtokol, abban, amit tesz, abban, amit élvez.

1. „Legyen a nagyjubileumi év Szentháromságot dicsérő szakadatlan ének.”

(II. János Pál pápa)

A Szentháromság, az Atya, a Fiú és a Szentlélek a keresztény hit alaptétele. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében keresztelkedtünk meg. A liturgia szinte minden imáját az Atyaistenhez intézi. Az apostoli hitvallás három hitágazatból áll: hiszünk az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. A hitvallás többi szava e három ágazathoz kapcsolódik.

Érthető, hogy II. János Pál pápa a 2000. év nagyjubileumát meghirdető bullájában így ír: „Jézus azáltal, hogy megmutatja az irgalmas és könyörületes« (Jak 5,11) Atyaistent és elküldi a Szentlelket, kinyilvánítja a Szentháromság szeretetének misztériumát. Ezért legyen a Szentév a Szentháromságot dicsérő szakadatlan ének. Szálljon fel tehát az Atyaistenhez a Szentlélekben most és mindörökké az Egyház dicsérő éneke, mert megadta nekünk az üdvösséget Krisztusban.”

A szentatya Szentháromság-dicsőítésre meghívó szava után hadd idézzek egy más kórusból való éneket. Emmanuel Kant szerint: „A Szentháromság dogmája semmit sem jelent a gyakorlat számára. Ha a teológiai könyvekből eltávolítanák azt, ami a Szentháromságról szól, szinte semmi sem változna a keresztények gondolkodásában és életében.” Valóban így lenne?

2. A házasság és a Szentháromság az egyházi megnyilatkozások fényében

Jézus a házasság szentségében lehetővé tette a házasoknak, hogy osztozzanak a dicsőséges szentháromsági életében. A házasság szentségében a férj és a feleség Jézustól ajándékba kapja a szeretet lelkét. Amint a hitvestársak a szentség erejében növekszenek a kölcsönös önátadásban, úgy részesülnek abban az önátadásban is, amely a Szentháromság személyeit összeköti egymással és azzal a szeretettel, amellyel Jézus folyamatosan odaadja magát menyasszonyának, az Egyháznak (Ef 5,23-32).

„A családnak maga a Szentháromság a mintaképe. A Szentháromság már az emberi személy titkában is tükröződik. Az ember is úgy szeretne egy lenni azzal, akit szeret, hogy közben nem veszíti el önmagát. A Szentháromság személyeinek lényege ugyanis az egymásnak mindent átadó szeretet, amelyben nem veszítik el önmagunkat, hanem éppen ez a létük. A házasfelek a férfi és a nő közötti igazi egységet a Fiú által az Atyától beléjük árasztott Szentlélek valósítja meg a házastársak között is.” (A boldogabb családokért, 96. pont)

„Isten, aki az embert szeretetből teremtette, őt szintén szeretetre rendelte, amely minden emberi lény veleszületett és alapvető hivatása. Az ember ugyanis Isten képmására és hasonlatosságára lett teremtve, aki maga a szeretet.” (A katolikus egyház katekizmusa, 1603. pont)

A II. Vatikáni Zsinat szemében a hitvesi szerelem nem valami megtűrt emberi gyengeség, hanem isteni küldetés. „Isten Igéje többször bíztatja a jegyeseket és a házastársakat, hogy jegyességüket tiszta szerelemmel, házasságukat pedig osztatlan szerelemmel éljék és tegyék gazdaggá.” (Gaudium et Spes, 49-52)

„Az ember nem csupán embersége által vált képmássá és hasonlatossá Istenhez, hanem a személyek kapcsolata által is, amelyet a férfi és a nő alkot a kezdet kezdetétől. A képmás feladata hogy visszatükrözze a modellt, hogy róla alkossa meg prototípusát. Az ember nem annyira a magány, hanem sokkal inkább a kapcsolat pillanatában válik Istenhez hasonlóvá… az isteni személyek kifürkészhetetlen kapcsolatának képmásává.” (II. János Pál: Férfi és nő, 45. old.)

3. A Szentháromság életéhez igazodó házasság

A Szentháromság hitéből rengeteg gyakorlati következtetés fakad a házasságra és a családra vonatkozóan. A Szentírás és a Szenthagyomány szerint az egy Isten három személyként éli isteni életét. Az első keresztények vallották, hogy egy az Isten, de ugyanakkor azt is vallották, hogy az Atya is Isten, a Fiú is Isten és a Szentlélek is Isten, és nem azonosak egymással. „Egy az Isten, de nem magányos” -vallotta a poitiers-i püspök, Szent Hilárius.

Hinni a Szentháromságban azt jelenti: hisszük, hogy az egység és a többség egyaránt őseredeti. Maga a lét nem egy monolitikus, statikus tömb, hanem szerető önközlések eseménye. Így az Atya nem előbb létezik és azután lesz Atya, hanem úgy létezik, hogy örökké adja magát.

  • Az Atya: odahajlás, önkiüresítés, önátadás; a kezdeményező szeretet extázisa.
  • A Fiú: hálás befogadás, visszaáramlás és viszontszeretet
  • A Szentlélek: maga a kölcsönös szeretetkapocs az Atya és a Fiú között.

Az Isten kommunikáció, közösség, amelyben a három isteni személy a szeretet hármas kölcsönösségében éli önátadásként isteni életét.

A. Az Atya

a. A kezdeményező szeretet

Amint az Atya a szentháromságos életben maga a forrás, a kezdetek nélküli kezdet, az isteni élet eredet nélküli eredet, a szeretet örök forrása, úgy a házasságra vállalkozónak is az a hivatása, hogy szüntelen a szeretet kezdeményezője legyen családjában. A férfi és a nő, mint Isten képmása, a szeretetre lett teremtve, arra hivatott, hogy szeretetet ajándékozzon, hogy készséggel éljen övéiért.

Az egészséges család csak úgy létezhet; ha olyan személyek alkotják, akik egyenként a szeretet forrásai. Ha egy család tagjai egyenként a szeretet forrásai, akkor mint családi közösség az élet és a szeretet forrásává válnak a társadalom számára is.

Nem tükrözi az Atyát az olyan család, amelynek tagjai nem tisztelik a másik személyi méltóságát, eredeti, megismételhetetlen létét.

Továbbá, egyetlen család sem képes megvalósítani önmagát az uralkodás és az önkény tanítása alapján, tehát autokrata és elnyomó formák által. A Szentháromság hite megakadályozza, hogy a családtagok egyikének uralmát a másik felett legitimizálja.

b. A teremtő szeretet

Az isteni Szeretet teremtű, s a képmására alkotott ember arra hivatott, hogy „együtt-teremtő” legyen, azaz folytatója, befejezője legyen a teremtésnek, nemcsak a teremtésben, a „hajtsátok uralmatok alá a földet” szellemében, hanem legyen folytatója a teremtésnek kapcsolataiban is: Isten, amikor teremt, a jóságot adja a létezőknek: „Isten látta, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó” (Ter 1,31). Így a mi szeretetünk is, ha hiteles, képes mindenben felfedezni és értékelni a pozitívumot. Az ilyen módon megtisztított tekintetünk, pozitív magatartásunk „teremt”, újjáteremt házastársat, gyermeket abban az értelemben, hogy másokat éltet, új életlehetőségeknek ad helyet bennük.

Amikor sikerül úgy szeretni családtagjainkat, ahogy nekik szükségük van a szeretetre, látjuk, hogy kivirágoznak, növekedésnek indulnak, képességeik kibontakoznak. Olyan pozitív vonások törnek felszínre; amelyekre sohasem gondolnánk. „A szeretet az, amely Létet

B. A Fiú

a. A befogadó szeretet

Amint a Fiú tiszta befogadás, elfogadás, úgy az Isten képmására alkotott embernek is szüntelen feladata elfogadni és befogadni a szeretetet. Minden igaz kapcsolatban nemcsak szeretni szükséges, hanem elfogadni is azt, hogy a másik szeret. Gyakran nagyobb szeretet, amikor hagyjuk, hogy szeressenek.

Azonban míg a Fiúban az elfogadás abszolút módon tiszta, a teremtményben birtoklássá és egoizmussá, a szeretet lerombolásává válhat. A Fiú elfogadó szeretete tehát arra hív minket, hogy ne csak „főszereplői” legyünk a szeretetnek, akik mindig adnak anélkül, hogy elfogadnának.

Amikor a család a Fiú mintájára a befogadás helyévé, az elfogadás közösségévé válik a szeretetben, akkor visszatükrözi a Fiút. A Család olyan mértékben tükrözi vissza Isten Fiát, olyan mértékben mondható emberinek, amilyen mértékben elfogadja az utolsókat (betegeket, alkoholistákat, stb..) és bátran visszautasít minden diszkriminációt.

b. A megtestesülő szeretet

Isten annyira szerette ezt a világot, hogy a Fiú teljesen beletestesült az anyagba. Épp ezért a keresztény házastársi lelkiség kizár minden dualisztikus felfogást, mely szerint az anyag, a test, különösen a szexualitás, rossz és bűnös lenne. A szentségi házasságban történő testi egyesülés kifejezi, megvalósítja és beteljesíti két ember egymás iránti szeretetét. A szeretet extázisában két személy legyőzi testi, szellemi korlátait és bensőségesen egységbe kerül egymással. Extázisukban megtapasztalják a teljes testi, szellemi és lelki egységet, s ez a tapasztalat további önátadásra és elfogadásra sürget. Így egységük maradandó  életformává növekszik.

A házastársi egyesülés mélységes titka valamit sejtetni enged a szentháromságos Isten önátadó szeretetének mélységéből, Isten és ember kapcsolatának bensőségéből. Ugyanakkor segít bennünket, hogy megértsük: minden hűtlenség, újabb és újabb partnernek való „önátadás”, minden szexuális kicsapongás hazugság, mert hiányzik belőle az önátadás, az állandó elkötelezettség. Így pedig az egyesülés nem szeretet, hanem önzés.

c. A kiüresítő szeretet, azaz a kenózis.

A keresztségben mindnyájan meghívást kaptunk egy nagyon különleges bensőségre: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket” (Jn 13,34). Azaz, arra hívott meg bennünket Jézus, hogy példáját követve kiüresítsük önmagunkat. Ezt tesszük, amikor egymásra figyelünk, amikor igyekszünk egymást megérteni. Amikor valakire odafigyelünk, két dolog történik:

  • saját életünkből adunk neki és elkezdünk belépni az ő személyes világába
  • Ilyenkor félretesszük saját érdeklődésünket úgy, ahogy Jézus is félretette saját istenségét. Az önkiüresítés által egyszerre szolgáljuk társunkat, de egyesülünk Krisztussal is. Ezáltal kapcsolatunk még mélyebben válik eggyé Krisztussal.

A házasságban való kommunikáció szentségi értelme ez: egyesülök párommal, de Istennel is. A szentségi házasságban élők privilégiuma, hogy egymás iránti szeretetük mélyülése mélyíti Isten iránti szeretetüket is, s ez a szeretet kivetítődik az Egyházra, a társadalmi és a túlvilági közösségre, az üdvtörténet közelebb jut a főpapi imádság szelleméhez: „Hogy egy legyenek, amint mi egy vagyunk” (Jn 17,23).

A hitvesi szeretet az elsődleges modellje annak a szeretetnek, amelyre minden keresztény hivatott. Benne szemlélhet] ük a szentháromságos Istenbelső életét, de azt is, hogyan tartozhatunk egymásban Krisztus titokzatos testéhez, milyen szép életre hívott meg bennünket.

d. Az értünk meghalt és feltámadt szeretet

A társadalomban téves elképzelések uralkodnak arról, hogy mi a szerelem. Amit ma szerelemnek gondolnak, az az önzésnek egy formája. Az erotika és nem agapé. Néha a házasságokig elhat ez a félreértés. Az ilyen házasságokban a házastársak birtokolják, tárgyként használják, kihasználják egymást. Úgy gondolják: a társ kötelessége, hogy rendelkezésre álljon.

A szentségi házasság kölcsönös hűséget és figyelmet tételez fel. Ez az igény pedig szüntelen meghívás és lehetőség arra, hogy meghaljuk önmagunkat.

A keresztény házasságban naponta meg kell felelni Jézus kívánságának, naponta kell megkeresztelkednünk a Szentlélekben a Ő halálára és feltámadására.

A keresztény házasoknak naponta szükségük van az imára, szükségük van a szentségekre, különösen a bűnbocsánat és az Eucharisztia szentségére. A szentségek azok, amelyek ébren tartják bennünk az osztozkodás iránti önzetlen vágyat.

e. Az átalakító (transzfigurációs) szeretet

Keresztény küldetésünk az egész világra szól, az egész világot át kell járnia Krisztus lelkületének. Így a keresztény házasok felelőssége is ki kell hogy terjedjen az egész társadalom felé. Amikor a hitvestársak kölcsönösen megnyitják magukat Isten szeretete előtt, erőt merítenek, hogy hinni tudjanak Isten átalakító szeretetében. Egyszerre tapasztalják meg, hogyan válnak egyre hasonlóbbá Krisztushoz, de azt is, hogy a széttöredezett világ hogyan újul meg körülöttünk a szerető szolgálat által, hogyan lesz jelenvalóvá világunkban a remény és Jézus gyógyító ereje. A keresztény házasságokban rengeteg energia rejlik, általuk Isten világot formáló ereje válhat jelenvalóvá. A szentségi házasság erő, amely képes hidat verni Isten és a világ között. „Aki Krisztusban van, új teremtmény, a régi elmúlt, íme valami újvalósult meg. Mindez pedig Istentől van, aki Krisztus által kiengesztelt minket önmagával és ránk bízta á kiengesztelés szolgálatát” (2Kor 5,17-18)

A szeretet szeretetet szül. Ahogy növekszik az egymás iránti bensőség, úgy nő ki belőle egyre inkább az Istennel való bensőségesség is. A Szentháromság szeretetében való részvétel folyamán átalakulunk, s kölcsönös szeretetünk kovászként formálja át az egész társadalmat.

f. Az Eucharisztiában közöttünk élő szeretet

A megtestesült Ige, különösen kereszthalálában és feltámadásában, megjeleníti az Atya, a Fiú és a Szentlélek végtelen szeretetét irántunk. Ugyanakkor megjeleníti a Szentháromság önkiüresítő szeretetét, amely legfőképp az Eucharisztiában éri el csúcspontját. Amikor áldozunk, akkor a teljes Istenemberrel találkozunk, aki átemel bennünket a Szentháromság belső életébe.

Az Eucharisztiával való egyesülés erőt ad és ez az erő arra késztet bennünket, hogy egész lényünket megosszuk másokkal, hogy mi magunk váljunk mások számára megtört kenyérré. Erre a tettre a magunk erejéből alig vagyunk képesek.

Ugyanakkor az Eucharisztia legfőbb gyümölcse, hogy egyesít bennünket az Egyházzal, minden megkeresztelt emberrel azáltal, hogy a Szentháromsággal egyesít s az Egyházon belül egyesít családtagjainkkal: házastársunkkal, gyermekeinkkel, rokonainkkal, barátainkkal.

C. A Szentlélek

a. A kölcsönös szeretet Lelke

A Szentháromságban aközött, aki szeret, és aközött, aki szeretett, a Lélek az egység örök köteléke. A kölcsönösség az, amelyben teljesen megvalósul az emberi személy. A Lélek az, aki a Szentháromságban megalapozza kölcsönös szeretetének végtelen nyitottságát is. A keleti teológia azt emeli ki, hogy a Lélek, Istennek ez a szeretete, éppen mert ilyen, nem maradhat önmagában „zárt”, hanem túlmegy, kiárad a teremtésben és a történelemben. Ebben az összefüggésben a Lélek Isten extázisa a teremtmény felé, az isteni közösség kitárulkozása afelé, ami nem isteni.

A család annyiban fogja tükrözni a Lelket, amennyiben tagjai eggyé válnak a kölcsönösségben és a szabadságban. Ez azt jelenti, hogy egyik családtag ötlete, terve és óhaja sem abszolutizálható. Az egyéni elképzelésnek mindig át kell jutnia az átmenetiség alázatán és a megkülönböztetés fáradságán. Így a szentháromságos minta a család életében egyszerre mutatkozik meg úgy, mint ötleteik ösztönzője és megmérője, mint kritikus óvatosság, ugyanakkor javaslat, impulzus a szabadság felé. Megóv mindattól, ami embertelenné tesz, és segíti a családot, hogy nagyobb legyen a kommunikáció és a részvétel.

Ez nem azt jelenti, hogy a szeretetben nem lehetnek exkluzív, kizárólagos kapcsolatok, amilyen például a jegyesek között van. Amint Saint-Exupéry mondja: „A szeretet nem abban áll, hogy egymás szemébe nézünk, hanem mind a ketten ugyanabba az irányba.” A lét egy törvényéről van szó, ami csak látszólag paradox (pontosabban szentháromságos): a nyitott kölcsönösség egyben a két személy közötti szeretet védelme és megmentése is.

b. A teremtő Lélek

Ahogy az egyház, úgy a házasság is felülről jövő közösség. A férfi és a nő eggyé levése a házasság szentségében a Szentlélek műve. „A Szentlélek, akit az Úr kiáraszt, új szívet ajándékoz és alkalmassá teszi a férfit és a nőt arra, hogy úgy szeressék egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket” (Familiaris Consortio, 107.). Tehát a Szentlélek nem lehet csak érintőlegesen jelen a házasság szentségében.

A házasság új teremtés: „A kettő egy lesz.” A házasság pünkösdi pillanata az új teremtést létrehozó Szentlélek eljövetele. A kánai menyegző elbeszélését nem azért idézzük olyan sokszor, mert megfog bennünket a kedves jelenet, Jézus hogyan segíti meg a bajba jutott házaspárt, hanem mert az átváltoztató Krisztus van itt jelen, aki a vizet borrá változtatja. Ahol átváltoztatásról van szó, ott mindig jelen van a Szentlélek. A házasság szentségében a teremtő Lélek a házastársak testi egységét még teljesebb horizontba helyezi, az eroszt agapévá változtatja úgy, hogy a kettő semmiképpen sem lesz ellentétes egymással, hanem egymásra épül, együtt bontakozik. A teremtő Lélek elmélyíti a szeretetet.

c. Az életadó Lélek

„Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék. Aki hisz bennem, annak szívéből az Írás szava szerint élő vizek forrásai fakadnak. Ezt a Lélek mondta, amelyben a Benne hívőknek részesedniük kell” (Jn 7,37-38).

„Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és Éltetőnkben”

A Lélek éltető, elevenítő. A házasság szentségében az éltető léleknek különleges módon is működési tere van, hisz az két ember életközössége, amely új élet forrásává válik. Az életadó Lélek ajándéka az eleven házastársi kapcsolat is. Ennek előfeltétele a készség, hogy kilépjünk önmagunkból, hogy a másikkal, a másikban találjuk meg önmagunkat, hogy önmagunk boldogságát egymás boldogításában keressük.

Az életadó Lélek az, amely képesség teszi a szülőket arra, hogy lelki értelemben apává és anyává legyenek, túl a biológiai élet fakasztásán. A gyermekeknek joguk van arra, hogy szüleik segítségével megtapasztalják Istent, hogy találkozzanak Krisztus igazságaival, hogy megtanulhassanak imádkozni. Vianne-i Szent János szerint: „Korunk legnagyobb jogtalansága, hogy a gyermekeket nem tanítja meg imádkozni.” Amire az éltető Lélek lehelete ráfúj, legyen az akár a kiszikkadt puszta, újra virágozni fog. Fontos, hogy ne álljunk a Lélek útjába. „A Lelket ki ne oltsátok” (Tessz 5,19).

Cikk második része itt

Forrás: http://www.karizmatikus.hu/hitvedelem/tanitas-atyak-tanito-testverek/347-a-csalad-mint-a-szentharomsag-ikonja-1