Három fiatal január 23-án egyikük otthonában találta ki, hogy valamit fel kellene gyújtani. Kétszáz forintból körömlakklemosót vettek, majd a Markusovszky térre mentek, hogy ott egy kukát vagy valami mást felgyújtsanak. A kollégium falának volt támasztva egy szivacs, azt az egyikük lelocsolta a körömlakklemosóval, másikuk pedig meggyújtotta, majd elmenekültek a helyszínről. Egyikük 16, a másik kettő 15 éves. A fiatalokat csütörtökön fogták el, a tettüket “egyfajta heccnek” tekintették, motivációjuk ebből fakadt.

„Áldott menekülés” volt – emlékezett vissza egy teológus a múlt szerdai tűzeset után, amelyben szerkesztőségünk is érintett, hiszen irodánk és stúdiónk szintén a kiégett második emeleten található. Vajon hogyan lehet a pusztulásból Isten szeretetére mutató jel?

Ahogy arról már bizonyára olvasóink is értesültek, múlt szerdán tűz ütött ki a Ráday kollégiumban, ahonnan csodával határos módon mindenki kimenekült, aki akkor az épületben tartózkodott, egy embert kivéve, négy kislány édesapját, aki most nagyon hiányzik mindenhonnan.

Lassan dolgozzuk fel a történteket, akik kötődünk vagy valaha kötődtünk az épülethez, és főleg azok, akik ott tartózkodtak a tragédia napján. Irracionális félelmek, megrendült biztonságérzet, szomorúság és hála kavarog bennünk. Sokunknak segít – ha lehet, közösségben – újra elmesélni az átélteket. A történtek pedig olyan felismeréseket rejtenek, amelyekre valószínűleg semmi más nem képes ráébreszteni, csak az, amikor testi tapasztalattá válnak a nálunk nagyobb erők.

Számomra az első felismerés az volt, hogy ezek közül az erők közül Isten ereje, hatalma és szeretete a legnagyobb. Megrendítő a tűz, ami tíz-tizenöt perc leforgása alatt végighaladt az épületegyüttes több szintjén, és emberéletet is követelt. De az még megrendítőbb, hogy a szeretet erősebb a halálnál. Az emberek szeretete, adományaikban is megnyilvánuló, minden képzeletet felülmúló nagylelkűsége. A néniké, akik a kis nyugdíjukból adakoztak, vagy cipőket, ruhákat hoztak a diákoknak, és a sok önkéntesé, akik empátiával, kétkezi munkával vagy egy bögre forró itallal segítettek. Amikor a diákok kimenekültek az épületből minden nélkül, kint, a fagyos hidegben szembesültek vele, hogy már nem mehetnek vissza, és valószínűleg mindenük odaveszett. Azt az éjszakát már ismerősöknél, barátoknál töltötték.

Isten szeretetének jele az is, amilyen lélekjelenléttel megáldotta a diákokat. Egyikük azt mondta, „áldott menekülés” volt, nem estek pánikba, és többen is bátorságot kaptak, felszaladtak a könyvtárhoz is, hogy oda is bekopogjanak, és segítettek egy bent lakó idős néninek is. Bár sokaknak mindenük odaveszett, amikor visszatértek a szobájukba, a korommal és füsttel teli szobában néhányan működő laptopot találtak, és volt, aki a Bibliájában megtalálta a pénzét, ami meg sem perzselődött. Megrendítő, hogy miközben együttműködtek Istennel, és az emberéletet tartották a legnagyobb értéknek már akkor, amikor nem lehetett tudni, hogy mekkora a baj, Isten nem csak őket mentette meg, de még ezeket az értékeiket is visszaadta. Vagy adja nemsokára az adakozó emberek szeretete révén.

Ezen a képen az én Bibliám látható szerkesztőségünkben. Amikor először mentem fel a másodikra a tűz után, mélyen megrendített a látvány. Elképzeltem, milyen lehet a mi irodánk, milyen lesz látni kiégve. Csak elképzelésem van arról, milyen érzés lehet elveszíteni az otthont vagy azt a helyet, ahol az időd nagy részét töltöd, ahol alkotsz, beszélgetsz, közösségben vagy, alszol – átadva Istennek a kontrollt az életed felett. De minket nem ez a látvány fogadott. Mellettünk, előttünk és fölöttünk minden irányban égett az épület, 1200 fokos hő árasztotta el a tetőteret, de a mi ajtónkon nem törtek be a lángok.
Ez még inkább megrendített. Bár vastag korom és füst lepett el mindent, a személyes tárgyaink és értékes felszerelésünk nagy része épen maradt, helyrehozható.

Ekkor eszembe jutott az az Ige, amit még a szeptemberi iraki utunk előtt nyomatékosított Isten számomra:
„…ha tűzben jársz, nem égsz meg, a láng nem perzsel meg téged.” (Ézs. 43,1) 
Isten ott megmentett minket a rakétáktól, és rövid időn belül újra beváltotta az ígéretét. Megrettenek Isten hatalmától. Szeretném teljesen átadni neki a szívemet. Megérteni, mi a terve velem. Vágyni megmozdulni azokért, akikért az Ő szíve megtelik szeretettel, kegyelemmel és irgalommal. Mert az Ő legnagyobb értékei mi vagyunk. És értünk semmi sem volt drága neki.

Egy héttel a tűzeset után végre erőt vettem magamon, és megtisztítottam néhány tárgyat, ami a munkához kell. Azon gondolkodtam közben, hogy miközben egyik napról a másikra megsérülhet, elveszhet a régi életünk díszlete, valójában nem ez a meghökkentő, hanem hogy úgy élünk, mintha ezek megtartanának minket.

Természetes, hogy körülvesszük magunkat tárgyakkal, amik a mindennapokhoz szükségesek, és hogy ezekben kifejeződik, kik vagyunk, mivel foglalkozunk. De attól, hogy ezek ott vannak körülöttünk, továbbra sem lehetünk azonosak velük. Nyomok a létezésünkről, de az élet valójában bennünk dobog, lüktet. Az marad meg, és azt menti meg Isten a tűztől (ami egyébként mindenki számára közeleg); vagyis bennünket. A napjaink meg vannak számlálva a földön, sőt, már a Földünk napjai is. A tárgyak, a napi rutin halott díszletek és múló szokások. Megtévesztő kellékei annak a lehetőségnek, amit életnek nevezünk, és ami kiaknázatlan marad, ha nem az éltető Istenhez kötődünk. Ha Ő a forrásunk, akkor viszont értelmet nyer. Akkor is értelmes életet élhetünk, amikor minden rendben van, mert a napjainkat, az éveinket a valódi értékek szabják meg, hiszen azok kerülnek első helyre.

Azon gondolkodom, ha ezen a ponton az én földi életem is véget ért volna, vajon mit hagytam volna magam után. Érződne a hiánya azoknak a dolgoknak, amikkel az időmet töltöttem? Kezdek egyáltalán valamit az életemmel, ami valakinek segít? Mire fordítom az időm, az energiám, a figyelmem?

Ami mulandó, az nem olyan nagy érték, mint ami örök. Mérhetetlenül több, ami örök. Isten arra figyelmeztet, hogy döntsünk arról, mi a fontos nekünk, mert ahol a kincsünk, az értékünk, csakhamar ott lesz a szívünk is. Vagy a mulandó, vagy az örök dolgok sorában.

Amikor a tűz másnapján diákokkal beszélgettem, elmondták, Isten milyen módokon óvta meg az életüket. Volt olyan diák, akit fél órával azelőtt, hogy felcsaptak a lángok, a felesége telefonon felhívott és hazaparancsolt a könyvtárból. Egy lány arról beszélt, hogy egészen addig ágyban fekvő, lázas beteg volt, de aznap mintha a betegséget elvágták volna. Olyan erősnek érezte magát, hogy elment egy esti istentiszteletre. A többiek azon aggódtak, amikor nem találták, hogy talán nem tudott felkelni az ágyból és kimenekülni, pedig ott sem volt már a kollégiumban. Volt, aki hosszas unszolásra aznap este a barátjánál aludt, másvalaki azon a napon költözött át egy másik kollégiumba.

Mindannyian megmenekültek. És hiszem, hogy nemcsak okkal – Isten szeretete miatt –, hanem céllal is. Mostantól szétszórtan fognak lakni más egyetemek kollégiumaiban. Jellé válhatnak a világ számára.

Egyre inkább megerősödik bennem, hogy „egyik ember formálja a másikat” (Példabeszédek 27,17), vagyis a megváltozott emberi szív az, amivel a legnagyobb hatással lehetünk egymásra. Az az, ami változást hoz másoknak is.

Szükség van az imáinkra. Akárhogy is, ami történt, javunkra válhat – ez már csak rajtunk múlik. Az egyházunknak szüksége van megtérésre, újrakezdésre. Azt tudom, hogy az út a másik ember szívéhez nem az odamondáson át vezet, hanem a saját szívemen át, ami alázatos marad Isten felé.

Az utolsó két képen szerkesztőségünk ajtaja és épen maradt ablakaink láthatók.

Jakus Ágnes
a Parókia portál munkatársa

forrás

szándékos gyújtogatás