Nekem nincs bűnöm

A gyónással szemben felsorakoztatott érvek sorában legtöbbször az első helyen áll ez a kijelentés: ,,Nekem nincs szükségem a gyónásra, mivel nekem nincs bűnöm”. Anélkül, hogy azonnal elutasítanánk ezt az ellenvetést, amelyet az sem vehet egészen komolyan, aki mondja, vizsgáljuk meg, vajon milyen közgondolkodás húzódik meg e kijelentés tartalma mögött!

Egy olyan társadalmi közegben, ahol a ,,kollektív felelősség” fogalma eltorzult, ahol az adminisztráció útvesztőjében elvész az egyéni felelősség, nem csodálkozhatunk azon, hogy az egyén bűntudata is elhomályosul. Márpedig sok hívő ilyen társadalmi közegben nevelődik és él. Neki nincs bűne, bűne csak másnak vagy másoknak van. Ám ez a ,,kivetítés” mégiscsak arra utal, hogy az egyéni bűntudat nem veszett ki egészen az emberekből, hiszen ha a felelősséget másra hárítjuk, akkor ezzel közvetve saját bűntudatunkról is vallunk. A felelősség ugyanis valamiféle egyéni, etikai értelemben vett szabadságot is feltételez. A szabadság és a felelősség pedig olyan erkölcsi kategóriák, melyek az erénnyel és bűnnel vannak kapcsolatban.
Az emberek kollektív tudatalattiját manapság át meg áthatja egy olyan téves bűnfogalom, amelyet helytelenül és illetéktelenül vetítenek ki a keresztény üzenet önértelmezésére. Sokan ugyanis a bűnön valamiféle jogi szabálysértést vagy bűntényt értenek, ami a közösség életét szabályozó törvények megsértését jelenti, mégpedig ,,kívülről” rábizonyítható módon. Nem kétséges, a bűnnek egy ilyen ,,külső”, jogi arculata is létezik, illetve lehetséges, hogy valamiféle ,,belső bűn”, erkölcsi értelemben vett vétek egyben jogi vétség is legyen.
De nem csak az a bűn, ami az állami törvények vagy a viselkedési elvárások (etikettszabályok) megsértését jelenti.

Minden ,,külső bűn” gyökere ugyanis belső eredetű, és ezért erkölcsi színezete is van. Belső megfontolás és elhatározás húzódik meg külső tetteink hátterében, és épp a fontolgatás és döntés tárja fel szabadságunkat és felelősségünket, amiről lelkiismeretünk tanúságot tesz. Hajlamosak vagyunk azonban arra, hogy az így megnyilvánuló szabadságot és felelősséget ne vegyük észre, és hajlamainkra, illetve a körülményekre hivatkozva erkölcsi bűneinket elkendőzzük. Így azután ,,kifelé” úgynevezett jó emberek vagyunk, tisztes állampolgárok, akik nem szerepelnek a rendőrség bűnügyi listáján, s ezért úgy gondoljuk, valóban nincs is mit gyónnunk.
Egy korábbi egyházi nevelés és gyakorlat, mely sokat megőrzött az ószövetségi, farizeusi bűnértelmezésből, szintén felelős lehet azért, hogy az átlagos tájékozottsággal rendelkező hívő úgy gondolja: az Egyház is valamiféle jogi szervezet, amely külső előírásokkal igyekszik híveit fegyelemben tartani. Ebben az összefüggésben bűnös az, aki ezeket az egyházi (isteni) parancsokat megszegi.
De figyeljük csak meg, miképpen érvel tovább az így gondolkodó ember! A mai embernek amúgy is nagyon sok rendszabályhoz kell alkalmazkodnia, ha zavartalanul kíván élni a társadalomban. Mi haszna abból, ha még az egyházi szervezet előírásainak megtartásával is nehezítik életét? Az Egyház tehát ne terhelje az emberek egyébként is nehéz életét ,,tilalomfák” felállításával, és ne zavarja többlet-bűntudattal hívei lelkiismeretét, hanem legyen inkább a mindent ,,megértés”, a szabad szeretet és spontaneitás ,,humánus” közössége.
Az előbbi érvelésből kitűnik, hogy a ,,nekem nincs bűnöm” morális attitűdje mögött nem csupán eltorzult társadalmi tudat és erkölcsi szemlélet húzódik meg, hanem egyszersmind az Egyházról s annak bűn-, bűnbánati felfogásáról vallott téves nézetek is rejtőznek.
Az újszövetségi értelemben vett bűntudat feltétele először is az, hogy valaki abban az értelemben véve vallja magát az Egyház tagjának, amint ezt az Egyház saját önértelmezése szerint hirdeti. Az Egyház Krisztus által alapított közösség, amelyet Jézus Krisztus kiválasztott apostolaira és azok utódaira bízott, hogy általa megszentelje a világot.
Az Egyház tagjai tudatában vannak annak, miszerint nem érdemeik alapján, hanem kegyelemből lettek kiválasztva arra, hogy az Újszövetség választott népeként, Isten népe tagjaiként szolgálják az emberi nem üdvösségét. A keresztségben és bérmálásban azért kapták meg a Szentlelket, hogy az erejüket meghaladó tanúságtételben Isten Lelke erősítse és támogassa őket.
Ezért az Egyház a tagjaitól folytonos megtérést kíván. A megtérés nem más, mint e természetfölötti küldetés tudatosítása és tettekre váltása, akárhányszor az önös érdekek feláldozása árán is. A megtérés során a hívő folyvást ahhoz az elváráshoz ,,igazítja” magát, amely keresztény elkötelezettségéből következik. Az így értelmezett egyháztagság összefüggésében a bűn és bűnbánat is pozitív jelentést kap. Az élő hit és tevékeny szeretet megtanít arra, hogy ne csupán törvényszegést lássunk a bűnben, hanem olyan mulasztást is, amely gondolataink, tetteink és a keresztény hivatásra való elkötelezettségünk feszültségéből származik.
Ha Istenhez való kapcsolatunk nem pusztán racionális vagy ,,dologi” síkon mozog, hanem az élő egyháztagság követelményének megfelelően személyes-egzisztenciális kapcsolat, akkor ebben az összefüggésben az erény-bűn-bűnbánat etikai kategóriái is személyes jelentést kapnak.
A folyvást megtérő keresztény ember a hit által tudja, Isten ,,előbb szeretett minket”, ezért behozhatatlan eladósodási, elkötelezettségi viszonyba ,,keveredett” Istennel Jézus Krisztus érdemeinek következtében. Ugyanakkor a hegyi beszéd erkölcsi tökéletesség normájáról is tud, amely azt hirdeti: ,,Legyünk tökéletesek, amint mennyei Atyánk tökéletes”. Szent Pál apostol figyelmeztetéséről is hallott, miszerint ,,kegyelemből üdvözültetek a hit által, s ez nem a ti érdemetek”.

Ha valaki a hit által a megtérés következményeként megtapasztalta Isten feléje irányuló megelőző szeretetét, akkor úgy érzi, Istennel való viszonyában egész életen keresztül mindig marad ,,behozni-valója”.
Az isteni szeretet közeledésére szeretettel kíván válaszolni, és érzi, hogy a ,,szeretetnek mindig van még egy kis jövője”. Sohasem mondhatjuk el ugyanis magunkról, hogy már tökéletesek vagyunk a szeretetben. A keresztény ember tehát túljutott már a törvényszegés alacsonyabb szintű bűnértelmezésén, és eljutott ahhoz a bűnfelfogáshoz, ami a bűnben ,,hiányt”, valamely gyakorolandó erény hiányát látja meg. Ebben az összefüggésben a bűn nem más, mint annak a szeretetnek –különféle fokon és intenzitásban való — hiánya, amelyet az Isten elvár tőlünk, és amelynek gyakorlásához Szentlelkének segítségét megígérte és megadta.
A helyes keresztény bűntudat pedig nem valamiféle tudatalatti szorongást kiváltó lelki gúzsba-kötöttség, hanem életre ösztönző és az erényes életre lendületet biztosító lelki beállítottság: annak tudatosítása, hogy mily csodálatosak Isten elgondolásai felőlünk, s mi ennek a bizalomnak mily kevéssé tettünk még eleget.
A szentek életéből tudjuk, ők is gyóntak (és gyónnak). Az ő bűntudatuk ilyen. Ők nem méricskélnek ,,bocsánatos” és ,,halálos”, ,,súlyos” és ,,kevésbé súlyos” bűnöket. Nem mondogatják: ,,Halálos bűnt egy hívő ember úgysem tud elkövetni”, a bocsánatos bűnöket pedig úgymond ,,nem kell meggyónni”, ezért tehát sohasem kell gyónni, hanem ,,elég áldozni”.
Ők valóban átérzik: az Úr Jézus azért bízta rá az apostolokra és utódaikra a bűnbocsánat hatalmát, mert a jelen üdvrendben is botladozó emberek maradunk, s megváltottságunk ellenére is képesek vagyunk szabad akaratunkat helytelenül gyakorolni, és így elveszíteni keresztségi ártatlanságunkat. Szükségünk van tehát — s ezt is az Úr Jézus (s nem ,,csupán” az Egyház) tanítja — a bűnbánat szentségének erejére, ahol megkapjuk a Szentlelket, aki megerősít, hogy képesek legyünk Istennel szemben szeretet-adósságunk törlesztésére.
Megvilágosítja továbbá elménket, hogy helyes önismeretünk legyen, s így bűnbánatunk ne merüljön ki az önigazolások rendszerének szövögetésében, a sanyarú körülményekre, a megváltoztathatatlan ,,természetünkre” és az úgynevezett rossz emberekre való folytonos hivatkozásban, hanem merjük igazán felnőtt, Krisztusban ,,nagykorú”, felelősséget vállaló emberként megvallani bűnösségünket. És nem csak ,,magunkban”, az ,,Isten színe előtt”, hanem úgy is, mint az Egyház tagjai, akik vétkeinkkel a ,,szentek egyházát” járattuk le Isten és emberek előtt. Ezért a folyvást megtérő, élő egyháztag tudja, bűnei nemcsak Istenre, hanem az Egyházra is tartoznak, amelynek képviselője a bűnbánat szentségének kiszolgáltatásánál a püspök, illetve a pap.

Bolberitz Pál

Forrás: vizforrasmagazin.hu