A modern bálványimádásról: Ritkán gyónjuk meg, sőt, figyelembe se vesszük

Az emberi szív közepén van egy oltár, és nem bírjuk elviselni, hogy üresen álljon.

Honnan tudhatjuk meg, hogy mik a prioritásaink? Az egyik válasz a következő: Vizsgáljuk meg, mi az, ami az első helyen tart igényt az időnkre, energiánkra és a pénzünkre.

És azt honnan tudhatjuk meg, hogy mik kellene legyenek a prioritásaink? Ez már egy másik, nehezebb és fontosabb kérdés.

Azóta gondolkodom a prioritásokon, amióta a minap láttam egy gyereket – nem volt több, mint 10 éves –, aki abbahagyta, amit éppen csinált, elővett egy kis készletet, és megmérte a vércukorszintjét. Súlyos cukorbetegségben szenved, és ellenőriznie kell magát, hogy egészséges maradjon. Nagyon megdöbbentett, hogy ez a kislány mennyire nyugodtan, fesztelenül és a tények tudomásul vételével abbahagyta azt, ami kedvére volt (a többi gyerekkel játszott), hogy megtegye azt, amiről tudta, hogy szükséges és muszáj megtennie. Jól megtanulta, hogy világosan érzékelje a prioritásokat, olyan mértékben, amennyire meg tudja érteni őket, és úgy láttam, hogy úgy tanították meg neki, hogy idősebb korában még jobban meg tudja majd érteni.

Mi lenne, ha mi is így tanítanánk a gyermekeinket (és önmagunkat is!) Istenről?

Ahogyan a gyermeket figyeltem, azt a következtetést szűrtem le, hogy a valódi prioritások azok, amelyeknél nem engedhetjük meg magunknak, hogy másodlagosként vagy még hátrébb állóként kezeljük őket. Azaz, ha a valódi prioritásokat nem kezeljük ekként, annak szörnyű következményei lesznek – akár tudunk róla, akár nem, akár tetszik, akár nem. A prioritások abból keletkeznek, hogy a valóságot elismerjük-e, vagy figyelmen kívül hagyjuk. Ayn Rand mondta egyszer:

„A valóságot figyelmen kívül lehet hagyni, de a valóság figyelmen kívül hagyásának a következményeit nem lehet elkerülni”.

Ezt a kislányt hatékonyan megtanították arra, hogy ne hagyja figyelmen kívül azt a valóságot, hogy cukorbeteg, és így megfelelően érzékeli a prioritásokat.

Na és mi a helyzet velünk? Miért nincs nekünk, felnőtteknek (akik feltételezhetően érettebbek és minden bizonnyal iskolázottabbak (ha nem is műveltebbek vagyunk, mint ez a gyermek) megfelelő prioritásérzékünk, amikor arról van szó, milyen helye van Istennek az életünkben? Az első parancsolat (Kiv 20,3) a legelső, mert minden más ebből következik: „Senki mást ne tekints Istennek, csak engem.” Más szóval, csak Isten lehet Isten, életünkben csak Isten lehet a legfontosabb. Gyakran csak üres szólamként ismételgetjük ezeket a szavakat, de vajon valóban nekik megfelelően élünk, nekik megfelelően, azaz a valós prioritások mentén igazgatjuk-e életünket?

Az emberi szív közepén van egy oltár. Az emberi szív nem tudja elviselni, hogy ez az oltár üresen álljon. Ha nem az élő Isten áll ezen az oltáron, ha nem őt ismerik el, imádják, szeretik és követik engedelmesen, akkor valami más isten, egy hamis isten, egy halott bálvány kerül fel az oltárra. Ez a bálvány származhat egy pogány panteonból, vagy lehet valamilyen mánia, megszállottság, függőség, valamilyen kapcsolat vagy élvezetfajta. A bálvány egyik esetben sem tud életet adni, és ha kikerül az ellenőrzésünk alól, akkor ebben az életben és a túlvilági életben is halált fog okozni. Voltak olyan idők, amikor a bálványimádás volt a norma. A kereszténység megjelenésével az egy Isten vallása vált uralkodóvá az egyének, kultúrák és nemzetek felett. Ez az idő elmúlt. Az elmúlt néhány évtizedben átléptünk abba a korba, amit – legalábbis Nyugaton – sokan „posztkeresztény korszaknak” hívnak. Tom Gilson, keresztény író, a The Stream vezető szerkesztője óva int minket e kifejezés használatától:

Egy ilyen szót, mint a “posztkeresztény”, eleve nem szántak arra, hogy hosszú ideig fennmaradjon. A nagy kultúrák nem arról ismerszenek meg, hogy régebben mik voltak, hanem arról, hogy most mik. (Ugyan ki nevezi a középkori Európát posztpogánynak?) Néhány évtizeden át még volt értelme a nyugati kultúrát a maga mögött hagyott kereszténység fogalmaival leírni. De most egy új hit teljesen félresöpörte a régit.

Az „új hit”, amiről beszél, az „önimádat”. Bálványt csinálunk önmagunkból és a saját önző vágyainkból. Annyi isten van, ahány ember, és ezek az istenek elkerülhetetlenül összeütközésbe kerülnek egymással. Etienne Gilson filozófus már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztetett: „Amikor az istenek versengenek és civakodnak egymás között, az embereknek meg kell halniuk”. Azzal, hogy megpróbáltuk „elszabadulni” az élő Istentől, a dzsungel világának törvényét „szabadítottuk” magunkra.

Az Egyház világos útmutatást ad arra nézve, hogy mit követel meg tőlünk az első parancsolat, hogy megfelelő prioritásokkal élhessünk. Méltó imádással tartozunk az élő Istennek, tartozunk Istennek azzal, hogy életünket hittel, reménnyel és szeretettel éljük meg. Üljünk le még ma, és állítsunk össze egy listát, amelyben választ adunk a következő kérdésre: „Ha az életem alakítója, támpontja és átalakítója valóban az első parancsolat lenne, miben különbözne attól, ahogyan az elmúlt évben éltem?”.Legyünk őszinték, konkrétak és felelősségteljesek. Osszuk meg ezt a listát az Úrral imádságunkban, és egy barátunkkal is, bizalmas formában. Tanuljuk meg ezt a leckét attól a beteg gyermektől, aki tudja, hogy nem engedheti meg magának, hogy az első dolgokat a második helyre tegye.

Írta: Robert McTeigue atya, SJ
Fordította: Solymosi Judit