A HÉT FŐBŰN/2. A FÖSVÉNYSÉG

Esmérek én egy vént. Ki az: Neve nincsen:/ Régen eladta már aztat is a kincsen; Sőt még bírt is véle, magába tartotta,/ Mert mondani másnak ingyen sajnállotta./ Hol lakik? Ott látszik, ama kapu megett/ Egy ház, melyet náddal önnönmaga szegett./ Van két palotája a Piac-utcába,/ De azt a rácoknak adta árendába; Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,/ S elméjébe mindég a drágaság forog./ Ül pénzes ládáján sovány ábrázattal,/ Tisztelvén a Mammont örök áldozattal.

            Ki ne ismerné föl e sorok íróját a magyar irodalomból, Debrecen híres poeta doctusát és poeta natusát, tanult és született költőjét, Csokonai Vitéz Mihályt (1773-1805), aki a Zsugori uram címet adta a fönt idézett versnek. Vagy ki ne ismerné a francia irodalomból Moliére (molier), azaz Jean-Baptiste Poquelin (1622-73) L’avare, azaz A fösvény című drámáját; esetleg Ady Endre (1877-1919) versét Harc a Nagyúrral címen? Igen, mindegyik tárgya a második főbűn, a fösvénység (gör. filargüria, vagyis pénz/ezüst-szeretet, lat. avaritia).

            A fösvénység vagy zsugoriság a megszerzett véges, mulandó javakhoz való rendetlen ragaszkodás. Jézus a maradandó dolgok megszerzésére buzdít Máté evangéliumában (6,19-21): „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja, és rozsda marja, s ahol betörnek, és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly, és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is.” E ragaszkodás megmutatkozhat a szerzés túlzó vágyában (kapzsiság), és a megszerzett dolgok birtoklásában. A birtoklás túlzottságát jelzi, hogy a fösvény a számára szükséges mértékben sem válik meg javaitól; nem, vagy csak alig költi pénzét, esetleg nagy vagyon birtokában is nyomorog, mint zsugori uram: „Maga e kunyhóba éhezvén kucorog,/ S elméjébe mindég a drágaság forog./ Ül pénzes ládáján sovány ábrázattal” –írja Csokonai Vitéz Mihály, vagy mint Sirák fia könyvében (14,3-6) olvassuk, ostoba is: „Aki magához fösvény, az másnak gyűjtöget, idegen tobzódik majd a javaiban. Kivel tesz jót, aki sajnálja magától is? A saját vagyonában sem leli örömét. Nincs szörnyűbb annál, mint aki magához fösvény, ezáltal nyeri el gazdagsága bérét. (14,9) A kapzsinak sose elég az, amije van, a telhetetlenség kiszárítja lelkét.” A fösvénység a világ javainak túlzott szeretete, a hozzájuk való beteges ragaszkodás. Az ilyen ember mindent összeharácsol magának, mert mindent meg akar szerezni, és nem képes kiengedni semmit a kezei közül, ahogy Ady Endre is írja: „Megöl a disznófejű Nagyúr,/ Éreztem, megöl, ha hagyom./ Vigyorgott rám és ült meredten:/ Az aranyon ült, az aranyon,/ Éreztem, megöl, ha hagyom.” Szinte mindig vakká és érzéketlenné teszi az embert, önzésében nem látja meg a szűkölködőt: „Néha ugyan tesz jót, de csak véletlenül, s végül mégis kimutatja gonoszságát” (Sir 14,7). A pénz csak eszköz a boldoguláshoz, de nem célja annak! Aki bővelkedik, adjon a közösségnek is, mint pl. gróf Széchenyi István is.

            Az Újszövetség kincs- vagy pénz-sóvárságra utal, amikor Jézus imígyen rója meg a farizeusokat: „De ő kijelentette: Ti igaznak mondjátok magatokat az emberek előtt, az Isten azonban belelát szívetekbe. Ami az emberek szemében nagy érték, az az Isten előtt megvetést érdemel.” (Lk 16,15.)

            A fösvénység megnyilvánul a világiaknál a gazdagság, a gazdagodás utáni mértéktelen vágyban, a vagyon ravaszság, csalás általi növelésében, a mások bérének alacsonyan vagy visszatartásában, a talált tárgyak megtartásában, és főleg időseknél a szükséges dolgok megvonásában. Szerzeteseknél a használatra kapott dolgok sajátnak tekintése (elajándékozása, elcserélése), bizonyos dolgok engedély nélküli elfogadása, birtoklása, rejtegetése, a világban hagyott javak utáni sóvárgás, a szegénység, mint teher miatti zúgolódás a kapzsiság jelei.

            A fösvénység a lelkiekben is megmutatkozik: az Istentől kapott tehetség keveslése, panaszkodás a lelki vigasz és békesség elmaradása vagy késése miatt, a lelki könyvek keresése és tanulmányozása a jótettek rovására.

            A kapzsiság elleni küzdelemben is az erényeket kell bevetni. Ilyen először is az adakozás: szeretettel gondolni másokra és jót cselekedni velük. Isten így utasította Izrael népét: „Amidőn földed terményeit aratod, ne arasd le egészen a föld széléig, és ne szedd össze az elhullott kalászokat; szőlődbe se szedd össze az elmaradt fürtöket és a lehullott szemeket: hadd szedjék azokat össze a szegények és a jövevények.” Jézus pedig így tanította követőit: „Adjatok, és kaptok… Mert amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is.” Egy római proverbium, közmondás is ezt sürgeti: Bis dat qui cito dat, azaz: Kétszer ad, ki gyorsan ad. A kapzsiság orvosságai közé tartozik az Istenre hagyatkozás, a kicsinyekre és szegényekre figyelés, az összeszedettségre törekvés, általában a fölösleges dolgok mellőzése. Avilai Nagy Szent Teréz (1515-82) minden kornak Istenben való bővelkedést kínál, mikor azt mondja: „Isten egyedül elég!” Amen.