Meglepett ez a zsoltársor annak idején, hiszen a haragomat, dühömet, indulatomat mindig rossznak éltem meg. Én vagyok a rossz, akiben ilyen indulat van!anger

Emlékszem ma is a harag ízére, s a kiváltó eseményekre. Amikor idősebb bátyám beletúrt az „én asztalkám” titkaiba, – s erre odarohantam az öt-fiókos nagy szekrényhez, és az ő fiókját kirántottam, hogy a földön az iskolai füzetek, tinta és festékek összekeveredtek. Na persze utána visítva menekültem előle. De a harag, a tehetetlenségből, kiszolgáltatottságból származó harag adott erőt, hogy amikor a vékonyka Ágit a testvérei bezárták az ablak rácsa és az üveges ablaktábla közé, hogy a térdemmel betörjem az ablakot és vérző térdekkel bár, de kiszabaduljak. De emlékszem olyan keserű haragokra is, amikor az én születésnapi tortámat meg kellett osztanom a testvérekkel. Arra is, amikor vélt és valós igazságtalanságok miatt háborogtam. Például, hogy édesapám engem nem tanított baltát és kést célba dobni, mint a fiúkat. Vagy arra a lángoló indulatra, amit ki tudtak váltani belőlem, amikor burgonyának csúfoltak, mindaddig, amíg egyik unokatestvérem elárulta a titkot: azért csúfolunk, mert lehet ugratni – ne dühöngj, és akkor nem lesz érdekes nekünk.

Az utolsó nagy „harag-tapasztalatom” sorsfordító is lett. A gimnáziumi évek alatt és után az NB I – utánpótlásban, az NB II női kosárlabda csapatban kosaraztam. Jól ment. Hátvéd voltam, szerettem játszani. Az egyik meccsen az edző az eligazításnál azt a feladatot adta, hogy védjem a másik csapat centerét. Az sem baj, ha lefaltolod! Ha lesérül, nem veszélyezteti a győzelmet! Ez megdöbbentett, hiszen a játék hevében szoktam faltolni – azaz ütközni – de szándékosan? úgy, hogy lesérüljön??? Ez nem sportszerű. A játék ment tovább, jól ment, sikerült védeni a centert, s egyszer csak, amikor nem is volt felénk a labda, az ellenfél centere pofon vágott. Abban a pillanatban a haragnak, az indulatnak olyan erői szabadultak el bennem, hogy tudtam, hogy ha most mozdulok, akkor ütök. Így lemeredve álltam a mezőny közepén, nehogy elveszítsem az önkontrolt. Az edző üvöltött velem, lecserélt, én pedig nem csak a pályát, hanem a csapatot is elhagytam, mert ez már nem sport, ez már nem játék. De főként azért, mert megrettentett, hogy milyen erők tudnak fel- és elszabadulni bennem.

Ettől kezdve kértem az Urat, vonja magához, szentelje meg az indulataimat. Kezdtem úgy tekinteni önmagam belső világára, hogy bizony az olyan, mint a vadállatok lakta paradicsomkert, ahol néven kell nevezni a vadállatokat, és meg kell őket szelídíteni. A haragra való képességem tapasztalata indított el talán az önismeret sajátos útján, hogy lassanként felismerjem azt, amiket eddig is megosztottam: életerőink, tarack gyökereink hibák, önzések, ösztönös megnyilvánulások, bűnök forrásaivá válhatnak. De mégis ezek azok az erőforrások, melyek az élet, az életszentség, az önelajándékozás útjai is a számomra, a számunkra.

Ezt erősítette meg, igazolta az Egyház esti imájának zsoltársora, a felhívás: Ám haragudjatok, csak ne vétkezzetek! S Szent Benedek Regulájának a bölcsessége, hogy az esti imában a Miatyánk elmondásában engesztelődjenek ki egymással a testvérek a nap közben esett hibák, viták, indulatok miatt.

Hát lehet haragudni – vétkezés, bűn nélkül? Igen, ott van az Úrról szóló meghökkentő leírás, hogy kötélből ostort fonva kihajtotta az árusokat a templom udvaráról, felforgatta asztalaikat. S minden bizonnyal messze hangon, érzelemmel teli, sőt, indulatos hangon kiáltotta: Ne tegyétek Atyám házát rablóbarlanggá!

Milyen jó, hogy az Úr Jézusról ezt is leírták.  S ugyanakkor azt is láthatom, hogy az Úr nem saját magát félti, nem a kigúnyolástól, nem a megszégyenüléstől, nem attól, hogy elveszik, ami az övé, – ahogyan bennem, bennünk támad a harag. A tanítványok felismerik, hogy róla mondja az Írás: Az Úrért való buzgóság emészti. Igen, a harag, – indulat, képesség, hogy induljak, cselekedjek, eltávolítsam az életerőmet, kincsemet, szívemet, enyéimet fenyegető rosszat. Ugyanakkor ennek az életet mozgásba, indulatba hozó erőnek, még ha szellemi, lelki kincseket is őriz, szüksége van arra, hogy legyenek terelő korlátai, hogy ne szabadulhasson el.

Utólag mosolyogva emlékezünk vissza Ákos bátyámmal, hogy amikor ő a piaristákhoz, én meg a Patronába jártam, időnként otthon kitört a „vallás-háború” a szenvedélyes vita közöttünk, mert más oldalról közelített meg valamit a piarista hittanár, mint az enyém. S ha körülnézünk gyűlölettel sebzett világunkban, azt látjuk, hogy részben nem indulunk felemelni a szavunkat a megtámadott igazért, jóért, szépért, szentért, vagy vallásháború jelleget öltenek a hatalmi kérdések.

De, ha körülnézek, ha figyelem az eseményeket, akkor megrendülten láthatom meg, hogy igen sok keresztény hal meg bátran a hitéért, szenved hátrányokat hitvallásáért, a Biblia birtoklásáért.  Azt ismerem fel bennük, hogy az Úr példájára van erejük, hogy induljanak hitük megvallására, hogy áldozatul adják az életüket. Az istenellenes támadások, a családok széthullása, az Isten képmása ember deformitásai, a nemek összemosása, az emberkereskedelem, a gyerekkatonák és lehetne folytatni a sort, – fontos, hogy életre keltse bennem azt az indulatot, – haragot, ami képessé tesz, hogy felvállaljam a helyzetet, válaszolni akarjak, felelni akarjak a szituációra erővel, hatni tudással. De nem a harag tűzhányós kitörésével, hanem megszelídített, tartós, szelíd erejével, tudatosságával.

Igen, haragszom, hogy a média számára a jó hír nem hír. Tehát napról napra gyűjtögetem az apró örömhíreket, és újra meg újra döntök, hogy még az igazság nevében sem adok tovább rossz hírt.

Igen, haragszom, hogy minden bajért, nehézségért, szegénységért a keresztény elveket valló kormányfőt támadják, és szánok időt arra, hogy elolvassam a vele szóló riportkönyvet, hogy első kézből ismerjem meg a gondolatait, és ne a sárdobálóktól.

Igen, haragszom, és tehetetlenségem elszomorít, amikor tapasztalom a fiatalok gyökértelenségét, a terjedő értékvesztést, közömbösséget, és meg akarok maradni az „értetek, nem ellenetek haragszom” tevékeny magatartásában, élethelyzetemnek, adottságaimnak és lehetőségeimnek megfelelően. Szükségem van a harag életerejére, mert ez megóv a csüggedéstől, megőriz a tevékenységben, arra késztet, hogy találékony erővel megtaláljam az utat és módot a kincs, az érték, az örök értékek továbbadására.

S közben az Úr Krisztusra tekintek, aki az Atya házának, templomának tisztaságáért, hogy az ne váljon rablóbarlanggá, egyszer ostort fogott, mert egészen egy közülünk, s mindent, minden emberi érzést, szenvedélyt, haragot is magára vett. De aztán a szent indulat – készség vitte, mint elnémuló Bárányt az áldozat oltárára. Az Úr Jézusból – a szent hatalom, erő előtört az elfogatásakor, amikor azonosnak mondta magát az Atyával: Én Vagyok! – S ellenségei a porba hulltak. De ezzel csak gyönge övéit mentette. Az Úrnak az embert pusztító Gonoszság iránti izzó haragja a bűnös emberért szelíd, önátadó hatalom; életáldozat, mely rámutatott még a hatalomféltő Pilátus számára is, hogy az Ő országa nem innét való, s bűnbánó hitvallásra tudta indítani a jobb latort, és meg tudta győzni a Golgotán a római századost: Ez valóban Isten Fia volt.

A Szentlélek érlelje bennem, bennünk a szelídség erejévé a harag indulatát, és óvjon meg a tehetetlenségtől, közömbösségtől!

Sztrilich Ágnes

düh

kosárlabdázás

Jézus kiűzi a kereskedőket

 Sztrilich Ágnes