Mi a halál? Hová ment, aki soha nem jön vissza?

Mit válaszoljunk erre? Egyáltalán, beszéljünk-e erről, vagy hessegessük el még a gondolatát is? Sajnos a közvélekedés az utóbbit sugallja, hiszen igyekszünk távol tartani magunktól a természetes halállal való szembesülés minden formáját. Szeretteink nem otthon töltik az utolsó óráikat, gyermekeink nem jönnek el a temetésükre, inkább nem beszélünk ezekről a dolgokról, menőbb a Halloween-parti, mint a negatív csengésű halottak napja.  „És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem” – írja Szerb Antal. Lassan tabuvá vált az a tudás, amibe a régi ember belenőtt. Paradox módon mégis ellepi a gyermekvilágot az ölés, a pusztítás gondolatköre, olyannyira, hogy az elmúlással kapcsolatban szinte csak ezzel az agresszív „halálpornóval” találkoznak a gyermekeink. A virtuális játékok ezernyi formáját kínálják fel annak, miként lehet embereken átgázolni, minden utadban állót felrobbantani, lelőni, megsemmisíteni. Polcz Alaine egy hároméves kislány kérdésével érzékelteti ezt a jelenséget: „Anyu, a nagymamát ki lőtte le?”

Felkészületlenül érnek bennünket a gyerekek kérdései, és nemegyszer a saját halálunk körüli dilemmáink is. Jó választ akkor tudunk adni ezekre, ha valamelyest letisztult bennünk az, hogy mit is gondolunk a halálról.

Henri Boulad jezsuita szerzetes véleménye szerint a halál nem probléma, hanem misztérium. A problémának ugyanis létezik ésszerű megoldása. A misztérium ezzel szemben a szív és az intuíció világához tartozik. Akkor tárul fel, ha egész valónkkal hatolunk belé.

Az ember, amióta csak létezik, mindig hitt a halálon túli életben, s a halált kultúrától függetlenül a másik világ kapujának tekintette. Ennek nincs köze semmilyen valláshoz. Azt is evidenciának tartotta, hogy szerettei valami titokzatos módon a haláluk után is jelen vannak az életében. Mi is furcsa kettősséget tapasztalunk ezzel kapcsolatban. Elhunyt szeretteink távol vannak tőlünk, mégis közel érezzük őket magunkhoz. Mintha csak egy másik szobába mentek volna át. Változást e tekintetben csak a két-háromszáz évvel ezelőtt megjelent racionalizmus hozott: hatására megelégedtünk azzal, hogy csupán a „fejünket”, az eszünket használjuk. Ekkor tagadtuk először azt, hogy az ember a halála után tovább él. Pedig „jól csak a szívével lát az ember” (Saint-Exupéry).

Életünk csupa átalakulás, s ezek közül talán a legnagyobb a halál.  Ám minden életváltozásnak sajátja a növekedés, az előző állapot túlhaladása. Így lesz a lárvából pillangó, az elhalt búzaszemből kalász. Bizonyos meghalások nélkül nincs megújulás. A hitünk is csak azt a tapasztalatot erősíti meg, amit a természetben lépten-nyomon látunk.

Ám a halál a legmélyebb ösztönünket, az életösztönt akarja eltörölni. Ezért szorongunk, félünk, rettegünk tőle.  Ez is örök emberi érzésünk marad. Még Jézus emberi valója is beleremegett a halál közelségébe. Jézus vérrel verítékezett. Csoda, hogy nem vagyunk képesek elébe menni a halálnak? Hogy féltjük tőle a gyermekeinket? Az élet Alkotója életre hívott minket, és a halhatatlanság vágyát hordozzuk magunkban.

A kisgyermekek még nem is fogják fel a végességet. Szerintük, aki meghalt, az is visszatér. Csak kisiskoláskorban kezdünk ráeszmélni a valóságra, hogy minden élő átmegy ezen a nagy változáson. Fontos, hogy ebben az életkorban a gyermek megtapasztalja a hétköznapi elmúlást, beszélgethessen a veszteségek fájdalmáról, kérdezhessen a halálról. Fel fogja fedezni, hogy az ember testből és lélekből áll, s a test útjához hozzátartozik a halál. De a lelkünk nem csak a testtel együtt tud létezni. Sőt, keresztényként hozzátehetjük, hogy hisszük a test feltámadását is. A szeretet képes átlépni a testi halál szűk kapuján; csak a szeretet látja a másikat halhatatlannak.

Miért lennék a gondolataidon kívül, csak mert szemed nem lát…? Nem vagyok messze, ne gondold. Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.

(Henry Scott Holland)

A belső erőt nyújtó válaszaink kulcsa ebben a kettősségben van. Engedjük, hogy a gyermek átélje: bizony, fájdalmas és nem minden szempontból megmagyarázható a szeretett ember távozása. Sírunk, megrendülünk, vigasztalást keresünk. És mégis átéljük a bizonyosságot, hogy az élet halad tovább. A szeretet, a kapcsolat megmarad. Átalakul. Továbbra is keressük a kapcsolódást elhunyt hozzátartozónkhoz, beszélgessünk a családban a vele közösen átélt élményeinkről, gondozzuk magunkban halottaink emlékét, és legfőképpen azt, ahogyan szerettek és szerettük őket. Ahogyan átadták, amit tudtak, ahogyan másokat szolgáltak. Idézzük fel az önfeledt pillanatokat, amikor örülhettünk egymásnak. Köszönjük meg az együtt töltött napokat, órákat. S eközben újra összekapcsolódhat a lelkünk, csakúgy, mint korábban, és lassanként bennünk is letisztul az életünk értelme, a halál súlya. Kirajzolódik az a tapasztalat, amit a régiek úgy tanultak meg, hogy a szeretteiket a „kapuig” kísérték. Mert „a haldokló mellett lemeztelenednek a dolgok” (Polcz Alaine): csak a szeretetnek, az adásnak, egymás felemelésének van értéke. A koporsón nincs zseb. Az elválás mindig fájdalmas és értelmetlen, de mindenen átragyog az a bensőséges közelség, amit a szeretettel teli kapcsolatban megéltünk. Ez örökre megmarad.

Mit mondjunk tehát a gyermekeinknek minderről? Csakis azt, amire a szívünk mélyén rájöttünk. Éljük át együtt ezt a misztériumot, akár hétköznapi eseményekhez kapcsolódva, és ne csak „fejben” tisztázzuk. Szép ebben a nehéz feladatban, hogy általa nem csupán a halál kikerülhetetlen valóságára készítjük fel őket, hanem a boldogulást az egymás iránti szeretetben kereső, a kapcsolatokban mélyen gyökerező életre, sőt az örök életre is.

Pécsi Rita

November elsején mindenszentek napja van: azokat ünnepeljük, akik földi életüket követően már a mennyországban vannak!

A lehulló falevelek, a hűvös, ködös reggelek és az esős idő jelzi, hogy az ősz megérkezett és a hónapokkal korábban gyönyörűen zöldellő, élettel teli természet mintha meghalt volna a szemünk előtt. Pedig csak visszavonult, elengedte az életéből mindazt ami pótolható, és várja az új tavaszt, amikor ismét életre támad.

Az ilyen elszenderedő időszakban emlékezünk november elsejére, Mindenszentekre. Sajnos a mai társadalomban sok ünnep elveszítette igazi jelentését és más, fogyasztható, eladható címkével árazta fel. Karácsony az ajándékozás, a vásárlás ünnepe, a mindenszentek pedig a szellemvilág megidézése, a cukorkák gyűjtése, és a csontváznak öltözött fiatalok szórakozásának időszaka.

Ha megkérdezzük az utca emberét, hogy november 1-je miről is szól, a válaszadók többsége a temetőlátogatást, a krizantém vásárlást és a gyertyagyújtást említi, a halottakról való megemlékezés került az első helyre. Pedig semmi köze a szentek társaságának a holtak világához.

A liturgia fehér színe jelzi, hogy az örvendezésé a főszerep.

Azokat a szenteket – minden szentet – ünnepeljük, akik eljutottak életük, és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra Isten örök Országába. Ők a fényes bizonyítéka annak, hogy el lehet jutni az örök életre a Krisztus által meghirdetett élettel, és üzenik a küzdő Egyház tagjainak, azaz nekünk, hogy van élet a halál után, ami sokkal szebb, mint amit elképzelni tudunk.

A szentek teljesen Istenhez tartoznak, hordják az ő pecsétjét az életükben. A pecsét minden megszületett emberen ott van, csak vannak akik hagyják elhalványodni, elkopni, míg mások őrzik a ragyogását. Akik nap mint nap igent mondtak Isten meghívására, kiválasztására, azok elnyerték a dicsőség koronáját. Ha a napi munka, a társadalmi problémák, a hitünk megingása elbizonytalanít, nézzünk fel rájuk. Nem csak a kanonizált (hivatalosan szentté avatott) szentekre, hanem azokra, akik körülöttünk élnek: névtelen hősök, hit hirdetők, hiteles emberek, akik életre váltják az Igét.

Ilyenkor gondolkodj el azon, kiket említenél szentként a környezetedben: szüleidet, akik felneveltek és elindítottak a nagybetűs életre, a nagyszüleidet, akiktől ellested a hit titkait, egy jó pedagógust, aki éveket adott az életéből, hogy neked jövőd legyen, egy kedves szomszédot, aki meghallgatta gondjaidat, vigasztalt bánat idején?

Ugye milyen sok szentet ismersz? Nem csak a papok, szerzetesek kiváltsága, hogy szentek legyenek, minden megkeresztelt ember hivatott az életszentségre. Akkor mire vársz? Legyél szent! Ragyogjon az arcod, mert Isten pecsétjét hordozod!

Bese Gergő atya

2019. október 13-án a 10 órás szentmisén Dr. Cserháti Ferenc püspök atya 26 fiatalt bérmált meg.

A fiatalok egy éven át jártak hittanra, hogy felkészülten találkozzanak a Szentlélekkel. A hitoktatás mellett szeptemberben rész vettek egy lelki gyakorlaton, amelyet Bartha Angéla szociális testvér vezetett. Angéla több fiatalt is hozott magával, akik  még színesebbé, még mélyebbé  tették a felkészülést. A lelki gyakorlat érdekessége, hogy Mohos Gábor püspök atya elfogadta meghívásunkat. Kérésünkre sokat mesélt a Szentlélekkel való kapcsolatáról. Személyes élményei nagy megerősítést adtak, hogy a  Szentlélek Úristen mindig velünk van, bármikor kérhetjük segítségét, mindig ad kérdést válaszainkra és vezet minket.

Cserháti püspök atya arra  tanított minket prédikációjában, hogy ne csupán szokásból, hanem szívből adjunk hálát. Ezúton köszönjük  Dr. Cserháti Ferenc püspök atyának, hogy olyan mély szeretettel, nagy mosollyal, barátságos szavakkal szolgálta ki a bérmálás szentségét. Hálás szívvel köszönjük Mohos Gábor püspök atyának, hogy tanúságot tett nekünk a Szentlélekről, illetve köszönjük Bartha Angélának és fiataljainak az áldozatos munkájukat.

 

Erre a linkre kattintva megtekinthetők a szentmise képei

Megmenti életed a pusztulástól, kegyelemmel és irgalommal koszorúz. (Zsolt 103,4)

Négy asszony kerül említésre Jézus családfájában ( Mt 1,1-16). Érdekes módon sem Sárát, sem Leát vagy Ráhelt, és még egyetlen pátriárka feleséget sem találunk ebben a sorban. Helyettük viszont ott van Támár, Ráháb, Rut és Betsabé (Úriás felesége). Olyan asszonyok, akiknek az erkölcsi háttere, úgymond, megkérdőjelezhető.

Támár csalással rászedte, majd behálózta apósát, akitől gyermeke született. És mégis az ő vérvonalából, Júda törzséből, származott a Messiás (Ter 38). Ráháb pogány prostituált volt Jerikóból, aki hitre jutott Ábrahám, Izsák és Jákob Istenében (Józs 2,1-21). Ő lett Boáz anyja, aki később Rutot vette feleségül (Rut 4,13).

Rut erkölcsileg kifogásolhatatlan volt. Azonban, moábitaként, pogánynak, azaz tisztátalannak tekintették. Mégis ő lett Dávid nagyanyja (Rut 4,13-17), Dávidé, akit a zsidók a legnagyobb királyuknak tartanak. Betsabé házasságtörést követett el Dáviddal (2 Sám 11,4). Később, ő adott életet Salamon királynak (2 Sám 12,24), akinek a királyi ágából származott Jézus.

Mit akar ezzel Isten üzenni?

Azt, hogy Ő nagyobb, mint a bűneink – ahol túlárad a bűn, ott túlárad a kegyelem (Róm 5,20). Az ő kegyelme nagyobb, mint a bűneink, így, amikor a világ alkalmatlannak tekint minket, Ő akkor is alkalmassá tud minket tenni, hogy befogadjuk az áldásait. Azt is üzeni, hogy Ő a „sok esély” Istene. Ezeknek az asszonyoknak a történetei azt példázzák, hogy, még ha a saját hibánkból is kerülünk bajba, akkor sem jelenti azt, hogy ezek a hibák végzetesen és visszavonhatatlanul megpecsételik a sorsunkat. Amikor Hozzá fordulunk, akkor Ő megváltoztatja a szituációt, mígnem meglátjuk az Ő dicsőségét, amint megnyugszik rajtunk.

Végül, Isten azt is üzeni, hogy Ő a természetfeletti pozicionálás Istene. Amikor minden földi kapcsolatunk kimerült, ha Hozzá fordulunk, Ő meg fogja találni a módját annak, hogy a rossz helyzetünket áldássá változtassa.

Ne a természetes körülményeidre nézz hát, amik elcsüggesztenek, hanem bízz Abban, Aki megmenti életed a pusztulástól, szerető kedvességgel és kegyelmének, irgalmának gyengédségével koronáz! Bízz Abban, Aki alkalmassá teszi az alkalmatlant!

forrás

kép

Voltál már úgy, hogy valami hatalmas változás előtt álltál és ezt egyszerre érezted izgalmasnak, de ugyanakkor ijesztőnek is? Amikor tudtad, hogy valami nagyszerű dolog előtt állsz, új élmények várnak rád, mégis érezted a gombócot a gyomrodban és a szorongással járó hányingert?

 

Talán te is éreztél már úgy, hogy éveken át küzdöttél valamiért, csalódásokon és nehézségeken keresztül, de amikor hirtelen megnyílt előtted a lehetőség, teljesült a vágyad és értelmet nyertek a küzdelmeid, mégsem a boldogság és a hála volt az első, amit éreztél, hanem a félelem. Hiszen amíg valami távolinak vagy talán lehetetlennek tűnik, addig nem is olyan ijesztő. Viszont amikor kinyílnak a kapuk, könnyen jöhet az elbizonytalanodás, hogy „vajon tényleg ez az utam”?

Bár önmagunk számára is nehezen tudjuk beismerni, de sokszor érezzük azt, hogy félünk a változásoktól, félünk nyitni az új dolgok, új emberek felé. Bevallom őszintén, én is olyan vagyok, hogy mindig is nehezen viseltem a változásokat és valahogy nehezemre esett kilépni a komfortzónámból. De ez akár többünkkel is megeshet, és valójában nincs benne semmi szégyellnivaló, hiszen emberek vagyunk mindannyian, gyengék vagyunk és nem látjuk tisztán előre mindazt, amit Isten eltervezett számunkra. Csupán foszlányokat érzékelünk belőle és megijedünk a bizonytalanságoktól, hiszen nem tudjuk, mi vár ránk a jövőben és könnyebbnek tűnik az eddig megszokott élet, mint az ismeretlen. Vagy legalábbis, kényelmesebbnek. Sőt, az is megeshet, hogy a hitünkben is elbizonytalanodunk, mert ilyenkor valahogy nehezebben megy az Istenre való hagyatkozás.

Jézus is hosszasan készült fel a küldetésére, neki is időre volt szüksége: a Mennyei Atyával töltött időre. Isten nem várja el tőlünk, hogy egyik pillanatról a másikra könnyen elfogadjuk a kezéből azokat a lehetőségeket, amelyeket felkínál számunkra. Isten minket is hosszasan készít fel életünk nagy küldetésére, a hivatásunkra. Ez egy hosszú út és az egész életünk sem elegendő ahhoz, hogy a maximumot kihozzuk belőle. Lesznek buktatók, lesznek mellékutak, lesz olyan, hogy elakadunk és nem tudjuk hogyan tovább. De a jó hír az, hogy maga a Jóisten kísér végig ezen az úton:

 „Nézd, én veled vagyok. Mindenütt oltalmazlak, ahová mégy…” – (Ter 28,15)

Isten egy nagyszerű tervet alkotott az életedről, mindannyiunk életéről. A döntés már csak rajtad áll, hogy elfogadod-e a kezéből, megragadod-e a lehetőségeket, vagy utat engedsz a félelmeidnek és hagyod, hogy legyőzzenek. Igen, tényleg nehéz dolog kilépni a komfortzónádból, de ha végig gondolod magadban, hogy mindvégig fogja a kezed és terelget ezen az úton, akkor már nem is tűnik olyan vészesnek:

„Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.” – (2Kor 12,9)

Ha el is bizonytalanodsz, gondold végig, hogy milyen jeleket kaptál Istentől: esetleg barátokon, családtagokon, keresztszülőkön, lelkivezetőn, közösségi tagokon keresztül vagy egyenesen a Jóistentől belső hang vagy egy erős megérzés formájában. Ha már sikerült elindulnod ezen az úton, és csak éppen megakadtál valahol, akkor azt is gondold végig, hogy egészen idáig mennyi mindenen átsegített Isten, ami elvezetett idáig! Ha kell, írj listát magadnak ezekről a megerősítésekről, hogy mindig emlékezni tudj rájuk, amikor elbizonytalanodsz!

Jézus sosem mondta, hogy zökkenőmentes lesz az életed. Lesznek nehézségek, bárhová is mész, de sosem engedi, hogy nagyobb terhet kapj annál, mint amekkorát elbírsz. Lehet, hogy foggal-körömmel kell küzdened, de ha Belőle meríted az erőt hozzá, akkor minden lehetségessé válik számodra!

Az igazi szabadság abban áll, hogy merd őszintén, szívből kimondani az IGENt Istennek. Onnantól kezdve nem kell félned, hogy rossz úton jársz! Viszont, ha hagyod, hogy a félelmeid visszatartsanak, akkor talán olyan lehetőségeket szalasztasz el, amelyeket később megbánnál!

Engedd, hogy Isten eltiporja a félelmeidet!

Nagy Barbara

Szeretetétől indíttatva előre elhatározta, hogy Jézus Krisztus által a saját gyermekeivé fogad bennünket. Igen, ezt akarta, mert így tetszett neki.” (Ef 1,5)

Miért szeret minket, tökéletlen embereket, Isten? Mert így akarja – így tetszik neki. Természetéből fakad, hogy szeret minket, hibáink ellenére.

Isten jóval győzi le a rosszat (Róm 12,21). Ezt úgy teszi, hogy ránk árasztja korlátlan kegyelmét, és amikor elbukunk, a kegyelme mindig nagyobb lesz, mint a bűnünk. És ahogy lehetetlen Istennek, hogy ne szeressen, ugyanúgy lehetetlen számunkra is, hogy olyat tegyünk, ami visszatartja Őt attól, hogy szeressen minket.

Isten azért szeret, mert ez az Ő természete. Ő a szeretet (1 Jn 4,8). Lehet, hogy nem szeret mindig mindent, amit teszünk, de minket szeret. Isten szeretete az az erő, ami megbocsátja a bűneinket, meggyógyítja az érzelmi sebeinket, helyreállítja az összetört szívünket (Zsoltárok 147,3)

Isten szeretete feltétel nélküli! Rajta áll és nem rajtunk! Amikor ráébredünk, hogy Isten szeret minket annak ellenére, hogy mit tettünk vagy nem tettünk, akkor óriási áttörést tapasztalunk meg az életünkben. Abbahagyhatunk minden próbálkozást, amellyel az Ő szeretetét próbáljuk megnyerni, és egyszerűen elfogadhatjuk és élvezhetjük azt.

 

Istenem, a szereteted felém egyszerűen hihetetlen! Köszönöm, hogy a szereteted a Te jóságodon és nem az én cselekedeteimen alapul. Segíts, hogy képes legyek befogadni az irántam való szeretetedet. Ámen. 

 

forrás

kép

Ha anyát temetünk, a fiak nehéz könnyekkel sírnak. Mi minden járhat a fejükben! Néha feljajdul egy-egy: „Ne, még ne tegyék le! Várjatok!”

Van egy Fiú, aki meg tudta akadályozni, hogy édesanyját letegyék. Nem letették, hanem fölvették. Ezt ünnepeljük ma, Nagyboldogasszony ünnepét, Mária mennybevételét. Mintha egyfajta viszonzás volna, amit Mária kap Fiától azért, amit földi életében ő nyújtott neki. Az örvendetes rózsafüzér titkaiban imádkozzuk át az eseményt, ami a második isteni személy megtestesülésének és világra jöttének körülményeit taglalja: méhébe fogadja, hordozza, világra hozza, bemutatja az Úrnak, megtalálja a templomban. Olyan sor ez, amin a magzati létből indulva az ifjúvá válás lépéseit nemcsak megfigyelhetjük, hanem magunk is tanulhatjuk. Az Ige testté lőn – mondjuk az imádságban, ugyanakkor pedig valljuk, hogy a test megdicsőülésében, a feltámadás eseményében visszafordul mindez. A test leveti a romlandóságot, és felölti a romolhatatlanságot. Mária mennybevétele így azt jelenti, hogy nemcsak ő fogadta be a mennyet, hanem a menny is befogadta őt. 

Van a férfiemberben olyan érzés, ami őt az anyjához köti, és gyakran a feleségét is úgy választja meg, hogy tulajdonságaiban hasonlítson a Mamára. A cölibátusban élő latin papság éppen ezért Máriában az örök női ideált látja, úgy is, mint anya, és úgy is, mint társ. Érdemes volna visszamenni a teljes soron a Római Katolikus Egyház Mária-tiszteletének értelmezésében: nem lehetne tagadni, hogy a Boldogságos Szűz Mária, Jézus Krisztus édesanyja minden pap számára azért vonzó, mert magától az Úrtól örökölte ezt az attitűdöt. Akinek módja van megfigyelni, azt is észreveheti, hogy a cölibátusban élő papok akkor lesznek teljes mélységében Mária-tisztelőkké, amikor saját édesanyjuk már nem él. Ezt persze az anyák tudják, és mivel minden nő, aki anya, azt is tudja, hogy fiát csak akkor tarthatja meg, ha lemond róla, így szívesen statisztálnak fiuk Mária-tisztelete mellett azért is, hogy el ne veszítsék gyermeküket.

És mindez ott kezdődik, amiről a mai evangélium beszél. Két kismama találkozásánál, akik (már-még) ott hordozzák méhükben magzatukat. Mindketten megszenvednek érte. Egyikük azért, mert már idős, másikuk azért, mert túlzottan fiatal ahhoz, ami történik. Mária és Erzsébet találkozásában kezdődik el az, ami a történelem során a papi édesanyák és Szűz Mária között feszül. Mindegyikük azt érzi, hogy a lelkétől lelkezett gyönyörű magzat senki másé nem lehet, csak övé. Arany Toldijának 12. énekében a 17. strófa szól erről, amikor Miklós legyőzi a cseh vitézt, és a nagy üdvrivalgás és éljenzés közben egyszer csak megjelenik Miklós édesanyja:

„Végre a nagy öröm, mely szivöket nyomta,
Mint a terhes fölleg, mérgét kiontotta,
Szemökből a zápor bőségesen hullott,
Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott:
„Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom,
Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom;
Be szép vagy! be nagyon illel leventének!
Isten sem teremtett tégedet egyébnek.”

Így tekintve a mai ünnepet, az visszahoz valamit a féltő anya–gyermek kapcsolatból. Tekintsük úgy Mária mennybevételét, mint választ a mostoha létre, amely még a legbensőségesebb kapcsolatot is kikezdi.

Magyar Kurír

kép

 LACKFI JÁNOS KIBONTJA, MIT IS JELENT

Mit jelent a szeretet? Lehet, hogy benned is felmerült már a kérdés. Erre ad választ Pál apostol Szeretethimnusza, és ennek mintájára – modernizált változatban – Lackfi János, József Attila-díjas költő és író is.

A szeretet nem piszkál, nem listáz,
nem mószerol, nem pletykál, nem sumákol,
nem hergeli magát, nem hergeli a másikat,
nem relativizál, nem bagatellizál, nem hitetlenkedik,
nem gázol át a másik érzésein, nem követel, nem vár el,
nem emlékszik pontosan minden bántásra,
nem emlékszik pontatlanul se a bántásokra,
egyetlen bántásra sem emlékszik,
elfelejtette mindet, de nem bambaságból,
nem valóságtagadásból és nem menekülésből,
hanem felmérte, hogy bántások,
hogy süllyesztőbe valók, megsiratta,
és eltemette szépen mindet.
A szeretet átkot áldással viszonoz,
nincs olyan erős vegyszer vagy atomtámadás,
amely megszüntethetné.

Lackfi János

kép