Leszállt a Szentlélek. És utána? Egy hete ünnepeltük Pünkösdöt, mégis máris mintha sose lett volna.

Néha úgy érzem, olyan következetesen szokás túllépni Pünkösdön, mintha másnap a Szentlélek távozásának emléknapja lenne… Pedig ennek az eseménynek évről évre arra kellene minket emlékeztetnie, hogy mi is ugyanabban az üdvtörténeti korban élünk, mint az apostolok. Arra kellene bátorítson minket, hogy hittel, nyitott szívvel olvassuk el az Apostolok Cselekedeteit. Már e bibliai könyv címe is árulkodó. Nem az apostolok elmélkedései, nem az apostolok emlékiratai… Amire a Szentlélek indította őket, az a CSELEKVÉS.

Minket is hitből fakadó tettekre sarkall a Szentlélek, ha kinyitjuk a szívünk, ha engedjük munkálkodni az életünkben. Általunk is hatalmas dolgokat vihet végbe Isten, ha hozzátesszük a magunk részét. Péter apostol emberi gyengeségei több evangéliumi részletben is előkerülnek, mégis ez a tanulatlan férfi a Szentlelket befogadva gyönyörű beszédet tart a sokaságnak, akiknek szívéhez ezáltal eljut az Örömhír.

Merjük elhinni, hogy Isten sokkal többre képes, mint azt mi gondolnánk!
Fedezzük fel a saját Pünkösd utáni csodáinkat!

 

Kunszabó Anna

Endre atya ebben június 24-én ünnepli pappá szentelésének 25. évfordulóját. Ezüstmiséjét június 24-én 15 órakor tartja templomunkban.

Erre az alkalomra szeretnénk összeállítani számára egy emlékkönyvet a rákoscsabai hívek gondolataival, imaszándékaival, köszöntésével, az elmúlt 11 év emlékeivel.

Az emlékkönyv szerkesztését Dudásné Fekete Imelda és Hajnal Piroska vállalta el. A kézzel írt bejegyzéseket számítógépbe visszük, az egységes megjelenés érdekében.

Kérünk mindenkit, hogy amennyiben hozzá kíván járulni írásával az emlékkönyvhöz, akkor az elkészült írást e-mail-ben küldje el az alábbi címre:

fekete.imelda@gmail.com

A kézzel írt írásokat a sekrestyében gyűjtjük!

Határidő: június 18-a vasárnap (Úrnapja)!

Az emlékkönyvet és az Endre atyának szánt ajándékot az ezüstmisén nyújtjuk majd át!

Tegyük emlékezetessé ezt a szép jubileumot Endre atya számára!

2017. május 21-én  a 10h-ás ünnepélyes szentmisén dr. Székely János, Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke megbérmált 8 fiatalt és 3 felnőttet. A szentmise fényét emelte Krisztus Király kórusunk éneke.

 

 

Fotók megtekintése itt (kattints erre a linkre!)

Május 16-a Nepomuki Szent János ádozópap és vértanú ünnepe. Idén ünnepélyes keretek között emlékezhettünk meg  templomunk védőszentjéről.A szertartás fényét emelte, hogy Galambossy Endre espereshelyettes, plébánosunk ezüstmisés paptestvéreivel együtt mutatta be a szentáldozatot.

Mivel idén a búcsú hétköznap volt, azt követő vasárnap is ünnepeltünk. Dr Székely János püspök ekkor szolgáltatta ki fiataloknak és felnőtteknek.

 

Fotók megtekintése itt

Egyik nap leültem az irodámba a számítógépem elé dolgozni. Mindig bekapcsolva hagyom, így csak meg kell mozgatnom az egeret, mire bekapcsol a képernyő és a gép munkára kész. Ezen a napon viszont semmi sem történt, amikor megmozgattam az egeret.

Hiába próbáltam újra és újra. Végül felhívtam egy számítógépes szakembert, aki adott néhány ötletet, hogy mit csináljak, de újra nem történt semmi. Akkor azt mondta, hogy húzzam ki a gépet a konnektorból, várjak egy kicsit, hogy az elektromosság és a régi információk kimenjenek, majd dugjam vissza. Pontosan ezt tettem, és a számítógép tökéletesen működött.

Miközben munkához láttam, arra gondoltam, hogy az életünk is ugyanígy túl lehet terhelve, mint a számítógép. Ilyenkor több mindennel próbálkozunk, hogy „újraindítsuk” magunkat, de amire igazából szükségünk van, az egyszerűen az, hogy kikapcsoljunk és elengedjük mindazt, ami túlterhel. Szükségünk van rá, hogy elcsendesedjünk az Úr előtt, és engedjük Neki, hogy „újraindítson” minket.

Éreztél már úgy, keményen dolgozol, de a munkádnak nincs nagyon eredménye? Vagy esetleg úgy érzed, hogy körbe-körbe jársz, és közben nem jutsz sehová? Elveszítetted a békességedet? Akkor pontosan annak van itt az ideje, hogy kikapcsolj, és belépj Isten jelenlétébe. Talán azt mondod: „Én túl elfoglalt vagyok vagy ehhez!” „Egyszerűen nincs időm!” De gondolj csak bele, Jézus milyen elfoglalt volt! Sehova sem mehetett anélkül, hogy a tömeg ne követte volna. Küldetése volt, amit teljesítenie kellett. Azonban tudta, hogy létfontosságú számára, hogy minden tevékenységétől visszavonulva időt töltsön az Atya jelenlétében. Ha Jézusnak szüksége volt erre, akkor nyilván nekünk is!

Próbálj meg időt találni és kiiktatni mindent, ami elvonja a figyelmedet. Kapcsolj ki a tevékenységeidből, és csendesedj el Isten jelenlétében. Hagyd, hogy megújítson, helyreállítson, feltöltsön erővel, győzelemre vezessen.

„Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld.” (Zsoltárok 46:10)

 

Victoria Osteen

Jézus feltámadt a halálból. Ez az egész történelem legfontosabb eseménye, és az egész keresztény tanítás alapja. Viszont van Jézus feltámadásának egy, a mi életünkre nézve elég komoly következménye, amivel kevesebbet foglalkozunk: mi is fel fogunk támadni!

Az egyetlen dolog, amiben a világon minden ember egyetért, hogy az életünk végén meg kell halnunk. Ez az élet rendje. Az igazi kérdés az – és ez egész biztosan minden emberben újra és újra felmerül, – hogy mi történik velünk a halál után? Bár keresztény hitvallásunkban hétről hétre elmondjuk, hogy „Hisszük a halottak feltámadását”, úgy érzem, nem vesszük ezt eléggé komolyan.Hadd idézzek egy részt Pál apostoltól: „Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nem támadnak fel a halottak? Hiszen ha nem támadnak fel a halottak, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje…” (1Kor 15,12-20)

Pál érezte a fenti kérdés jelentőségét, és engem újra és újra meglep az az indulat, amellyel ezeket a sorokat írta.

Később ezzel folytatja: „Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk.” (1Kor 15, 32b)

Mi mit kezdünk a halottak feltámadásával? Azt hiszem, a legtöbb keresztény csak éli az életét itt a Földön, igyekszik belőle a legtöbbet kihozni – és valahol, nagyon távol, ott lebeg a szeme előtt a feltámadás ígérete. „Minden bizonnyal lesz valami a halál után, de addig is próbáljuk meg ezt a 70-80-90 évet minél kellemesebben eltölteni.” Ez az emberi perspektíva.

Valószínűleg sokkal többet kellene olvasnunk a Szentírást, hogy megértsük és magunkévá tegyük azt a perspektívát, értékrendet, amit Jézus hirdetett. Mert Ő valami egészen mást tanított. Tanításai rendre arról szóltak, hogy úgy éljük az életünket, hogy végig az örök élet, a feltámadás lebegjen a szemünk előtt. Ez legyen az elsődleges motivációnk, a legfontosabb célunk és a legnagyobb értékünk.

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.” (Mt 6,19-20)

Sokkal komolyabban kellene vennünk a feltámadást a mi személyes életünkben is.

Mert a feltámadás legalább annyira komoly és valóságos dolog, mint a halál!

Ahogy a halált sem tudjuk elkerülni, előbb-utóbb szembe kell vele néznünk, ugyanúgy a feltámadással is szembetaláljuk majd magunkat.

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé” (2Kor 5,10a)

Mi ez a 80-90 év az örökkévalósághoz képest? Átérezzük-e ennek a súlyát? Egyáltalán: hiszünk-e eléggé a feltámadásban ahhoz, hogy Isten törvényei szerint éljünk?

„Akkor a teljes földi életünket “be kellene áldoznunk” egy ígéretért??” Röviden: igen!

De Isten nem hagyja ennyiben a dolgot. Ugyanis ha tudunk valóban mellette dönteni, Ő a földi életünket is gyönyörűvé teszi! Szabaddá tesz minket, megtanít szeretni, és jó emberré formál minket. Minél szorosabb kapcsolatban vagyunk Vele, annál nagyobb a békénk, annál boldogabb és derűsebb az életünk. Minden nélküle töltött nap elpocsékolt idő, de minden vele töltött idő áldást hoz!

„Ekkor így szólt Péter: Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy mindaz (…) a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig örök életet.” (Lk 18,28-30)

Pál ebben a valóságban élt, az egész élete előre, Jézusra és az örök életre mutatott. Meg is lett az áldása:

„Mert nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. (…) vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél” (Fil 1,21-24 részletek)

Ne csapjuk be magunkat. Éljük mi is az életünket az igazság szerint! Ne csak a földi életünk perspektívájában gondolkodjunk, hanem bármit teszünk, bármit mondunk vagy gondolunk, az örök élet perspektívájában tegyük. Járjuk az utunkat Jézussal, hagyjuk, hogy Ő vezessen és formáljon. Ő az út, az igazság és az élet! Így a halál hazatérés lesz a mi szerető Atyánkhoz.

Herényi Márk Barnabás

Jézus bevonul Jeruzsálembe, a tömeg ünnepli. Ismerjük a történetet, előre látjuk a sokaságot, ahogy pár nap múlva keresztre küldi Őt. Ennél azonban többet jelenthet számunkra Virágvasárnap. Az igében egy olyan gesztusról is olvashatunk a bevonulással kapcsolatban, ami ma is kérdések, kihívás elé állít minket. Mi a helyzet a ruhánkkal?

 

A szamarat elvitték Jézushoz. Ráterítették ruháikat, Ő pedig felült rá. Sokan az útra terítették ruhájukat, mások meg lombokat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. Akik előtte mentek, és akik követték, így kiáltoztak: Hozsanna! Áldott, aki az Úr nevében jön! (Mk 11, 7 – 9)

Kétszer is szerepel ebben a rövid szakaszban, hogy saját ruháikat terítették le Jézus tiszteletére. Ez a mozzanat arra ösztönzött, hogy végiggondoljam, mit jelent ma számunkra a ruha, amit viselünk. Én is le tudnám teríteni Jézus elé? Szükséges ez egyáltalán? A kérdések mögött komoly kihívás is rejtőzhet. Ha valóban fontos tettről beszélünk, meg kell valósítanom a saját életemben!

A fügefalevél óta a ruházat jelentése, funkciója gyökeresen megváltozott. Ezt biztosan mind érzékeljük. Ma könnyen jelezhet társadalmi, anyagi helyzetet, így mindenki számára nyilvánvalóan megkülönböztethető egy fénykép alapján is egy hajléktalan és az angol királynő. Munkánkat, hivatásunkat is az ahhoz megfelelő öltözetben végezzük, ezt kényelmi okokból, praktikus szempontokat figyelembe véve viseljük, de a szokások is szerepet játszanak benne.

A különböző szabadidős tevékenységekhez is megfelelő öltözetet választunk, arról nem is beszélve, milyen kifejező lehet egy eseményen a megjelenésünk. Az alkalomhoz való hozzáállásunkat is jellemzi, mennyire öltözünk ki. A hófehér menyasszonyi ruha szimbolikája érzékelteti talán legszebben, mit is jelképezhet életünk fordulópontjain a viselt öltözék.

Ami pedig ezeken túlmenően bizonyos, hogy ruházatunk az önkifejezés eszköze. Ezzel kommunikálhatjuk a világ felé, kik is vagyunk. Még az idegenek is elárulunk magunkról valamit a megjelenésünkkel – bár tudjuk, a külsőről nem szabad azonnal ítélni, mégis reflexként azonosítjuk egymást bizonyos jelzések alapján.

Mindezeket a jelentéseket látva már világosabb lehet, mit is jelent a ruhánkat teríteni Jézus lába elé. Tiszteletünk jeleként elé hozni egzisztenciális helyzetünket, munkánkat, hivatásunkat, szabadidőnk kedvelt tevékenységeit, a jeles alkalmakat, életünk fordulópontjait, illetve önkifejezésünk eszközén keresztül önképünket, identitásunkat. Ruháink leterítése hatalmas lehetőség, hogy Krisztus áldozatának és feltámadásának ünnepét személyes hitünk szintjén is megéljük. Hívjuk meg, hogy vonuljon be a lelkünk városába, tárjuk szélesre a kapukat, helyezzük elé életünket, önmagunkat!

Ragadjuk meg ezt a lehetőséget! Éljük át ma Jézus bevonulását!

Kunszabó Anna

ruhák

Nem olyan rég vagyok pap, ezért még emlékszem arra a misztikus félelemre, ami körbelengi a gyónást, tudod, ami azt a bizonyos gyomorgörcsöt okozza, mielőtt belépsz a gyóntatószékbe. Ilyesmi kérdések kavarognak benned: Mit fog gondolni rólam? Hogyan fog rám nézni ezek után? Hogy mondjam el neki a legcikibb dolgokat, hogy lehetőleg ne figyeljen fel rá, vagy ne kérdezzen bele? Lehet, hogy mégis inkább a szomszéd kerületbe/városba/országba/bolygóra kellett volna átmennem egy teljesen ismeretlen paphoz? Átkerülve a rács túloldalára, már csak mosolygok ezeken a félelmeken. Azt is elmondom, hogy miért: 3+1 oka van!

1) Még csak két éve gyóntatok, de azt hiszem kijelenthetem, hogy nem tudsz meglepni. Több okból is. Egyrészt egyáltalán nem véletlen, hogy Isten épp ezt a 10 parancsolatot adta az emberiségnek, nagyon gyanús, hogy pontosan ismeri az emberi lelket (nem meglepő, hiszen ő teremtette), így amivel küzdesz – bár te magad egyedi és csodálatos teremtménye vagy Istennek! – valószínűleg egy jól ismert probléma, tehát hallottam már, nem egyszer. Másrészt ne felejtsd el, hogy én is ember vagyok, és nem azért ülök a rács túloldalán, mert soha nem követtem el bűnt hanem épp ellenkezőleg: azért tudok a segítségedre lenni, mert valószínűleg nagyon hasonló dolgokkal szembesülünk az életünkben. (Képzeld, én is eljárok gyónni.)

2) Fontos tudnod, hogy nem úgy nézek rád, mint egy utolsó bűnösre, aki nem érdemli meg, hogy éljen, hanem mint barátomra, aki megbotlott. Valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, mint például amikor profi sportoló akarsz lenni, de amikor elkezded az edzéseket, még sokszor elvéted a mozdulatot, bénázol, és néha lesérülsz. A szentté válás útján is ez történik. Az erényeket csak gyakorlással lehet elsajátítani. A gyakorlás pedig azt jelenti, hogy ha hibázok, kijavítom. Tudnod kell, hogy nem vagy egyenlő a bűneiddel, mi több nyilván azért vagy itt, mert te sem tartod jó dolognak amiket tettél, és nem akarod többet elkövetni őket. Amikor eljössz gyónni, én nem egy bűnözőt látok, hanem egy bátor embert, aki nem adja fel. Ahogy egyik paptestvérem megfogalmazta:

“A gyónás nem a bűneink felhánytorgatása, hanem megszabadulás attól, ami egyáltalán nem vall ránk.”

3) Amúgy meg elfelejtem. Hiszed vagy nem, tényleg. És nem csak akkor, ha rács van közöttünk, és nem csak akkor, amikor negyvenen gyónnak egymás után. Egyszer elhívtak egy lelkigyakorlatra, hogy az össz-vissz nyolc résztvevőt gyóntassam meg. Nem volt több negyven percnél az egész, majd ahogy jöttem ki a gyóntatószobából, az egyikük jött velem szemben, és boldogan újságolta, hogy amiről beszéltünk, máris megoldódott, én pedig néztem rá bután, hogy miről is beszél. Persze biztosítottam, hogy együtt örülök vele. Nem tudom, hogy a kegyelem, vagy a pszichológia, vagy a kettő együtt, vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy amint kilépsz a gyóntatószékből, én már a következő emberre koncentrálok, de egyszerűen elfelejtem hogy miről beszéltünk. (Mindemellett természetesen nem is töröm magam, hogy megjegyezzem, hiszen a gyónásban az a legjobb, hogy még Isten is elfelejti, amit elmondtál. Ez a bűnbocsánat lényege!)

+1) A gonosz az, akinek igazán van oka félni.

És fél is veszettül. Ugyanis a gyónás egy “mini” ördögűzés, megtöri a Sátán befolyását az életeden, azokon a területeken, amiket a gyónásban Isten elé társz. Talán te is érezted már, hogy megkönnyebbülsz a gyóntatószékből kilépve, és utána erősebb vagy a kísértésekkel szemben. Igen, mert a gyónás megszabadít. Épp ezért nagyon veszélyes bármit is elhallgatni, mert az elhallgatott bűnhöz kapcsolódó kötelék megmarad. És ha csak egyetlen lánc is marad rajtad, akkor nem vagy szabad.

Úgyhogy bátran menj el gyónni, és legyél büszke magadra, hogy harcolsz a bűneid ellen, mert Isten büszke rád! (És én is, ha ez számít valamit…)

Hodász András