A mai napnak, a negyedik és egyben utolsó adventi vasárnapnak a liturgiáját a közelség témája jellemzi, Istennek az emberiséghez való közelségének témája. Az evangéliumi szakasz (vö. Mt 1,18–24) két személyre irányítja figyelmünket, két olyan személyre, akik mindenki másnál jobban bevonódtak ebbe a szeretetmisztériumba: Szűz Mária és férje, József. Szeretetmisztériumról, Istennek az emberiséghez való közelségének misztériumáról van szó.

Máriát annak a jövendölésnek a fényében mutatja be, amely így szól: „Íme, a szűz fogan és fiút szül” (Mt 1,23). Máté evangélista felismeri, hogy ez Máriában ment végbe, aki a Szentlélek működése révén foganta Jézust (vö. Mt 1,18). Isten Fia „jön” az ő méhébe, hogy emberré váljon, ő pedig befogadja. Isten ekképpen – egyedülálló módon – jött közel az emberi lényhez azáltal, hogy testet vett magának egy asszonytól: Isten közel jött hozzánk, és testet vett egy asszonytól. Hozzánk is – másképpen – közeledik Isten az ő kegyelmével, hogy belépjen életünkbe, és felkínálja nekünk ajándékul az ő Fiát. És mi mit teszünk? Befogadjuk-e, engedjük-e, hogy közeledjen, vagy elutasítjuk, elzavarjuk? Ahogyan Mária szabadon felajánlotta önmagát a történelem Urának, és megengedte neki, hogy megváltoztassa az emberiség sorsát, úgy mi is, azáltal, hogy befogadjuk Jézust, és iparkodunk napról napra követni őt, együttműködhetünk az ő rólunk és a világról alkotott üdvözítő tervében. Mária tehát követendő példaként jelenik meg előttünk, de támaszként is, akire számíthatunk istenkeresésünkben, Istenhez való közeledésünkben, annak megengedésében, hogy ő közeledjen hozzánk, azon igyekezetünkben, hogy a szeretet civilizációját építésük.

A mai evangélium másik főszereplője Szent József. Az evangélista világosan bemutatja, hogy József magától nem tudna magyarázatot adni a szeme előtt zajló történésre, vagyis Mária áldott állapotára. És Isten épp akkor, a kétely – és a szorongás – pillanatában közel jön – őhozzá is – az egyik hírnökével, és József felvilágosítást kap az anyaság hogyanjáról: „a benne fogant gyermek a Szentlélektől van” (Mt 1,20). Így, szemközt ezzel a rendkívüli eseménnyel, mely biztosan sok kérdést vetett fel benne, teljesen rábízza magát a hozzá közeledő Istenre, és követve az ő kérését, nem tagadja meg jegyesét, hanem magához veszi, feleségül veszi Máriát. Mária befogadásával József tudatosan és szeretettel azt fogadja be, aki Máriában megfogant Isten csodálatos közreműködésével, akinek semmi sem lehetetlen. József, ez az alázatos és igaz férfi (vö. Mt 1,19), azt tanítja nekünk, hogy mindig bízzunk Istenben, aki közel jön hozzánk: amikor Isten közeledik hozzánk, bíznunk kell benne. József azt tanítja nekünk, hogy tudatos engedelmességgel hagyjuk, hogy ő vezessen minket.

Ez a két alak, Mária és József, akik elsőként fogadták be Jézust a hit által, bevezetnek minket a karácsony titkába. Mária segít, hogy rendelkezésre állással fogadjuk Isten Fiát a mi konkrét életünkbe, a mi testünkbe. József arra sarkall minket, hogy mindig Isten akaratát keressük, és azt teljes bizalommal kövessük. Ők mindketten hagyták, hogy Isten közeledjen hozzájuk.

„Íme, a szűz fogan és fiút szül, akit Emmánuelnek fognak nevezni, és ez azt jelenti: »Velünk lévő Isten«” (Mt 1,23). Ezt mondja az angyal: „Emmánuelnek fogják nevezni, ami azt jelenti: velünk lévő Isten,” vagyis hozzánk közeli Isten. És a közeledő Isten előtt – az Úr előtt – kinyitom-e az ajtót: amikor egy belső indíttatást érzek, amikor hallom, hogy ő valami többet kér tőlem másokért, amikor arra hív, hogy imádkozzam? Velünk lévő Isten, közeledő Isten! Ez a karácsonykor beteljesedő reményüzenet teljesítse be az Istenre való várakozást mindannyiunkban, az egész egyházban, és abban a sok-sok kicsinyben, akiket a világ megvet, Isten azonban szeret, és akikhez Isten közel jön.

Jövő vasárnap karácsony lesz. Ezen a héten – biztatlak titeket – szánjunk időt arra, hogy egy kicsit megálljunk, elcsendesedjünk, és magunk elé képzeljük Máriát és Szent Józsefet, amint Betlehembe tartanak. Képzeljük el, ahogyan mennek: nézzük a haladásukat, a fáradozásukat, de az örömüket, az izgatottságukat is, továbbá a szorongásukat, hogy találnak-e szállást, az aggódásukat… és így tovább. Ebben sokat segít a felállított betlehem. Próbáljunk belépni az igazi karácsonyba, Jézus születésének ünnepébe, amely közeledik hozzánk – „velünk lévő Isten”, közel lévő Isten –, hogy megkapjuk ennek az ünnepnek a kegyelmét, a közelség, a szeretet, az alázat és a gyengédség kegyelmét.

 

forrás

kép

„Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói…” (Jakab 1,22)

Miért mondja a Biblia azt, hogy legyünk az igének cselekvői, ne csupán hallgatói? Mert, ha csupán hallgatjuk, de nem tesszük, akkor unalmassá válik – minden esetben. Eljuthatsz odáig, hogy már annyi igehirdetést és tanítást hallottál, hogy azt mondod magadban: „Ó ne, már megint egy prédikáció!” A baj nem az Igével van, a gond az, hogy te túltöltődtél és lelkileg érzéketlenné váltál. Azért unatkozol, mert nem ülteted át a gyakorlatba, és nem aratod gyümölcseit annak, amit hallottál. Jézus azt mondta: „Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha így cselekesztek” (Jn 13,17). Ha egyszer elkezded megtenni, amit mondtak neked, nem lesz időd unatkozni. Azok, akik csupán hallgatói az Igének, olyanok, mint azok a diákok, akik az osztályban ülve csak hallgatják a tanárt, de nem felelnek, nem írnak dolgozatot, nem kapnak jegyeket. Ezeket az embereket nem érdekli a tanulás, nem akarnak átmenni a vizsgákon, nem akarnak diplomát szerezni, nem akarnak valami nagy dolgot véghezvinni az életben. Csak azért ülnek ott az előadásokon, mert gondolatébresztőnek találják azt, és jól érzik magukat a tömegben. Gyakran követik kedvenc tanítójukat egyik városból a másikba; szeretik az új előadókat, és amikor a tanítás véget ér, ott maradnak enni-inni, nevetni és beszélgetni. Általában csak intelligensnek akarnak tűnni mások szemében. Ne hagyd, hogy veled is ez történjen! Ne feledd, „aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak” (Jakab 4,17). Fogadd szívedbe az igazságot, amit a prédikációban hallottál, és állítsd munkába életedben! Ha ezt teszed, nyugodt lehetsz, hogy soha többé nem fogsz unalomtól szenvedni.

forrás

kép

November 27-én, advent első vasárnapján a Szentatya az anyagi dolgokon való felülemelkedés szükségességéről, a valóság mélyebb dimenziójának meglátásáról elmélkedett a déli Mária-imádság elmondása előtt.

Ma az egyházban új liturgikus év kezdődik, vagyis Isten népe hitben járt útjának egy új szakasza. És mint mindig, az adventtel kezdjük. A mai evangélium (vö. Mt 24,37–44) az adventi idő egyik legszuggesztívebb témájába vezet be minket, ez pedig az Úr látogatása az emberiségnél. Az első látogatásra – mindnyájan tudjuk – Isten Fiának megtestesülésével, Jézusnak a betlehemi barlangban való megszületésével került sor. A második látogatás a jelenben zajlik: az Úr szüntelenül látogat minket, nap mint nap, mellettünk halad vigaszt adó jelenlétével. Végül lesz majd egy harmadik, utolsó látogatás is, amelyet megvallunk, valahányszor elmondjuk a hitvallást: „Újra eljön dicsőségben ítélni élőket és holtakat.” Az Úr ma erről az utolsó, az idők végén bekövetkező látogatásáról beszél nekünk, elmondja, hová tart életünk.

Isten szava kiemeli a dolgok megszokott menete, a mindennapi rutin és az Úr váratlan eljövetele közötti ellentétet. Azt mondja Jézus: „A vízözön előtti napokban az emberek ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amikor Noé beszállt a bárkába. Semmit sem sejtettek mindaddig, míg be nem következett a katasztrófa, s a víz el nem sodorta mindannyiukat” (Mt 24,38–39). Ezt mondta Jézus. Mindig megrendítő azokra az órákra gondolni, amelyek egy nagy szerencsétlenséget megelőznek: mindenki nyugodt, a megszokott dolgokat csinálja, és nem tudja, hogy élete nemsokára teljesen felfordul.

Az evangélium nyilvánvalóan nem félelmet akar kelteni bennünk, hanem látásunkat egy további, szélesebb dimenzióra kívánja megnyitni, amely egyfelől viszonylagossá, másfelől értékessé, döntő fontosságúvá teszi a hétköznapi dolgokat. A „látogatásunkra jövő Isten”-nel való kapcsolat minden tettünknek, minden dolognak más fényt, más megvilágítást, szimbolikus értelmet ad.

Ebben a perspektívában a józanságra is meghívást kapunk, arra, hogy ne e világ dolgai, ne az anyagi valóságok uralják életünket, hanem inkább mi uralkodjunk felettük. Ha ellenben hagyjuk, hogy azok határozzanak meg minket és azok kerekedjenek fölénk, nem tudjuk észrevenni, hogy van valami sokkal fontosabb: végső találkozásunk az Úrral. Ez az igazán fontos: ez a találkozás! Ez kell, hogy legyen a mindennapi dolgok távlata! Ebben a távlatban kell néznünk őket: az Úrral való találkozás távlatában, aki értünk jön. Abban a pillanatban, ahogyan az evangélium mondja, „ketten lesznek kint a mezőn, egyiket felveszik, másikat otthagyják” (Mt 24,40). A virrasztásra szól ez a meghívás. Mivel nem tudjuk, mikor jön ő, mindig készen kell állnunk az indulásra.

Advent időszakában az a feladatunk, hogy kitágítsuk szívünk horizontját, engedjük, hogy meglepjen minket az élet, mely mindennap újdonságokat tartogat számunkra. Hogy ezt meg tudjuk tenni, meg kell tanulnunk, hogy ne függjünk megszokott bizonyosságainktól, kialakult sémáinktól, mert az Úr abban az órában jön, amikor nem is gondoljuk. Eljön, hogy egy szebb és nagyobb dimenzióba vezessen bennünket.

Mária, az advent szüze, segítsen minket, hogy ne tartsuk magunkat életünk birtokosának, ne álljunk ellen, amikor az Úr eljön, hogy megváltoztassa azt, hanem készségesen engedjük, hogy ő meglátogasson minket, aki szívesen várt vendégünk, még ha felborítja is terveinket.

forrás

kép

Mt 24,37-44

Mert mint Noé napjai, olyan lesz az Emberfiának eljövetele is. Mert amint a vízözön előtti napokban csak ettek és ittak, nősültek és férjhez mentek, egészen addig a napig, amelyen Noé bement a bárkába, és nem is gondoltak rá, amíg el nem jött a vízözön és el nem ragadta mindnyájukat: így lesz az Emberfia eljövetele is. Ha akkor ketten a szántóföldön lesznek, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. S ha két asszony őröl malommal, az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Legyetek tehát éberek, mert nem tudjátok, mely napon jön el Uratok. Azt pedig értsétek meg, hogy ha tudná a házigazda, melyik őrváltáskor jön a tolvaj, ébren volna, és nem engedné betörni a házába. Legyetek tehát készen ti is, mert amelyik órában nem gondoljátok, eljön az Emberfia.
Nem azt mondja az Úr Jézus, hogy Noé korában az emberek loptak, csaltak, hazudtak, paráználkodtak és gyilkoltak, hanem hogy ettek, ittak, nősültek és férjhez mentek. A vízözön mégis elpusztította őket. Nem azzal vétkeztek, amit tettek, hanem azzal, ami tetteikből hiányzott, hogy Istent csendesen és egyetemesen kihagyták az életükből. Az önfenntartás és a fajfenntartás napi rutinja annyira elfoglalta őket, hogy elmulasztották a leglényegesebbet: annak keresését, hogy mi okból és mi végett vagyunk a világon. Ezzel pedig visszazuhantak az öntudatlan állat szintjére, s olyan világot hoztak létre maguk körül, amelyben nem lehetett többé emberként élni. A vízözön tehát nem a sértett Isten pusztító bosszúja, hanem a létezés végső célját feledő emberiség önpusztító, saját értelmetlenségek tengerébe belefulladó életformájának képe.
Ma is Noé korát éljük. Vigyázzunk a statisztikákra, illetve a mögöttük működő, a nyíltan hangoztatott vagy csak sugallt ideológiára, hogy amit a többség csinál, az a jó. Legyünk óvatosak azokkal a kijelentésekkel szemben, melyek folyton azt kérik számon az Egyháztól, hogy miért nem alkalmazkodik jobban a modern világhoz. Ha Noé azt tartotta volna fontosnak, hogy alkalmazkodjék a környezetéhez, nem menekülhetett volna meg, s nem maradt volna élet a földön. Ha a názáreti Jézusnak az lett volna a célja, hogy megfeleljen kora vallási és politikai elvárásainak, nem tudta volna hitelesen kinyilatkoztatni az Atya szeretetét.
Urunk, kérünk, adj erőt, hogy merjünk akár nevetség tárgyává is válva bárkát építeni, olyan családi otthont, plébániai és kolostori közösséget, szeretetszövetséget létrehozni, melyben nem a világ értékrendje, hanem Te vagy az Úr; mely nem süllyed el a szennyes árban, hanem a széllel és a hullámokkal dacolva fennmarad, és eléri az örök partokat. Légy velünk és szenteld meg bárkánkat, mellyel útra kelünk az új egyházi év kezdetén, várva, hogy a Galamb, a Lélek elhozza nekünk az új ég és új föld olajágát!

Presentatio Beatae Mariae Virginis

A zsidó szokásoknak megfelelően a csecsemő Máriát születése (szeptember 8) után hetven nappal szülei felvitték a jeruzsálemi templomba és ott bemutatták Istennek. Mária születésének feltételezett helyén I. Jusztinianosz császár 543-ban templomot építtetett. Az Egyház a mai napon ennek a Mária-templomnak a felszentelését ünnepli. Az apokrif Jakab ősevangéliumban maradt fenn az a hagyomány, mely szerint Máriát a szülei hároméves korában a jeruzsálemi templomban Istennek ajánlották.

A keleti egyházban már a kora középkorban megünnepelték ezt az eseményt, a nyugati egyházban XI. a XVI. században V. Sixtus pápa rendelte el megünneplését. Magyarországra a Bizáncban nevelkedett III. Béla királyunk hozta a Boldogságos Szűz Mária bemutatásának ünneplését, így itt már XII. századtól megünnepelték ezt a napot.

Hajnal Piroska

kiemelt kép (Giorgione)

Giotto

Szeretném most Jézus életének egy olyan momentumát megnézni, amit az Ószövetségben, Dániel könyvében találunk lejegyezve. Isten elképesztő módon adott bepillantást ennek a derék prófétának a jövőbe. Számomra a legámulatosabb a következő:

Láttam az éjjeli látomásban, hogy íme, az ég felhőin valaki közeledik. Olyan volt, mint az Emberfia. Amikor az Ősöreghez ért, színe elé vezették. Hatalmat, méltóságot és királyságot adott neki. Minden népnek, nemzetnek és nyelvnek neki kellett szolgálnia. Hatalma örök hatalom volt, amely nem enyészik el soha, és királysága nem megy veszendőbe.(Dán 7,13-14)

Jézus megkoronázása.

A történelem legörömtelibb, és leggyőzedelmesebb pillanata a feltámadás után. Most eljön a dicsőséges királyság, angyalok és emberek örök vidám nyara. Jézus megkoronázása a biztosítéka az öröm, a szépség és az élet végtelen királysága győzelmének. Azonban ehhez a trónhoz hosszú és nehéz út vezetett. Egyetlen király sem választott soha ilyen alázatos ösvényt. Az első lépése egy megdöbbentő alászállás – Isten Fia ember fiává válik.

6Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, 7hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. 8Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.(Filippi levél)

„Megalázta magát?”

Az alázat szó meg sem közelíti azt, amit Jézus megtestesülése jelent. Mintha aranyhallá változnál, akváriumban élnél a halak világában, és megpróbálnál segíteni a többi halnak többé válni. Észbontó. Az örök életű Isten Fia, aki „Isten az Istentől, világosság a világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől… az Atyával egylényegű”, kilenc hónapot töltött Mária méhében, majd keresztülment szülőcsatornáján. Meg kellett tanulnia járni. Isten Igéjének meg kellett tanulnia beszélni. Neki, Aki nevén szólítja a csillagokat, ugyanúgy meg kellett tanulnia mindennek a nevét, mint neked, vagy nekem. Évezredek óta táplálta keze a föld teremtményeit, most pedig Őt etetik, és ugyanúgy folyik a nyála, mint bármelyik totyogó kisgyereknek. Képzeld el a hétéves Jézust az ácsműhelyben, amint József tanítja Őt, hogyan kell a kalapácsot és a fűrészt használni. Ő, Aki felfüggesztette a galaxisokat, most azt tanulja, hogyan kell két deszkát egymáshoz szögelni.

Én megemelem a kalapom. Az alázat, amit látunk, szavakkal leírhatatlan.

Jézus nem csak megjátszotta, hanem valóban magára öltötte az emberi alakot. Gondolj csak bele, Ő, Aki soha nem fárad el, Aki nem szunnyad, nem alszik, elfogadta azt a tényt, hogy alvásra van szüksége. Minden éjjel. Mennyire fáradt lehetett, hogy a tomboló vihar közepette elaludt a hullámokon hánykolódó hajón? Jézusnak ennie is kellett, sőt a körmét is le kellett vágnia. Ő, Aki a mezők liliomait nagyobb pompába öltözteti, mint Salamon fénykorában, kimosta saját ruháit.

Na és az abban rejlő alázat, ahogy egyik helyről a másikra gyalog ment?

Ő, Aki a szelek szárnyán lovagolt, hároméves szolgálata alatt több ezer kilométert gyalogolt. Isten, Aki mindenütt jelenvaló, úgy ment egyik helyről a másikra, mint az, akinek még buszjegyre sincs pénze.

Jézus gyönyörűséges alázata lenyűgöz, és könnyeket csal a szemembe.

Minél jobban felfedezzük Jézust, azt, Aki Ő valójában – megszabadulva mindennemű vallásos máztól és ostoba elképzeléstől – annál inkább szerelmesek leszünk Belé, és annál inkább megtapasztaljuk Őt!

forrás

kép

“Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet” Péld 4, 23

Általában úgy értelmezzük ezt a verset, hogy vigyáznunk kell a szívünkre, mint valami veszélyes törvényszegőre, vagy egy rossz kutyára, amit a szomszédok kiengedtek:

„Ne veszítsd szem elől!” Azt feltételezzük, arra kell vigyáznunk, hogy ne keveredjen bajba. Így hát szépen elzárjuk a szívünket, eldobjuk a kulcsot és tesszük a dolgunkat. Azonban, ennek a figyelmeztetésnek egyáltalán nem ez a lényege. Nem arra biztat, hogy őrizd a szívedet, mert egy gonosztevő; hanem arra bátorít, hogy őrizd, mert egy kincs, mivel minden rajta múlik. Milyen kedves Istentől, hogy ezt a figyelmeztetést adta nekünk. Mint amikor valaki a barátjára bíz egy értékes dolgot: „Kérlek, nagyon vigyázz rá – sokat jelent nekem.”

„Mindennél jobban…”? Hát, mi még kicsit sem vigyázunk rá! Mintha a megtakarított pénzünket lehúzott ablakok mellett az autó ülésén hagynánk – körülbelül ilyen gondatlanok vagyunk, amikor a szívünkről van szó. Pedig, ha tényleg odafigyelnénk rá, akkor minden más lenne. Előrébb lennénk és a hitünk mélyebb lenne, a kapcsolataink pedig jobbak. Az Isten által kijelölt ösvényen járnánk. De mi teljesen fordítva csináljuk. Minden más fontosabb, előrébb való, mint a szívünk. Még azt is megkockáztatom, hogy sokakban fel sem merül, hogy egyáltalán törődniük kellene vele. „Na, lássuk csak. El kell vinnem a gyerekeket edzésre, az autót meg a szerelőhöz… És a szívemre is szakítanom kell néhány órát a héten.” Azok után, amiket végigcsinálunk, valahogy nem is hangzik biblikusnak, ha ilyet mondunk.

Most komolyan felteszem neked a kérdést: mit teszel naponta a szívedért?

 

forrás