Május hónapban nagy örömmel köszöntjük a Boldogságos Szűz Máriát imádságunkkal és a litánia eléneklésével, elimádkozásával. Ugyanilyen nagy örömmel és nagy melegséggel köszöntjük május első vasárnapján az édesanyákat.

S amikor az édesanyákat köszöntjük, akkor természetes, hogy mi mindannyian elsősorban saját édesanyánkra gondolunk. Őérette adunk hálát, neki mondunk köszönetet azért, akik vagyunk, amivé formálódtunk. Megköszönjük egész létünket, s megköszönjük terveinket, vágyainkat, céljainkat. Isten teremtésének a rendjében a férfi és a nő az, aki visszatükrözi Isten képmását. A férfi és a nő az, aki az isteni tulajdonságokat jelenvalóvá teszi, és éppen az anya az, aki ezt az isteni tulajdonságot egészen sajátos módon mutatja be, és éli meg. Azáltal, hogy az élet Istenétől kapott életet méhébe fogadja, testébe fogadja, hogy szinte észrevétlenül, de napról napra növekszik az élet.

S nem csak az anya testében növekszik, hanem növekszik az anya lelkülete által, szellemisége által, örömei által, vágyai által. Élettel ajándékozza meg az anya a gyermekét, és ez a növekedés továbbra is tart. Az a kapcsolat, ami a gyermek és az anya között van, semmi máshoz nem hasonlítható, és semmi máshoz nem fogható és nem is helyettesíthető. Hiszen ahogy a testében növekedett a gyermek, a testével táplálja, nem csak akkor, amikor kicsiny, hanem később is szeretetével, áldozatával. Azzal, hogy napról-napra szellemi-lelki-testi táplálékot nyújt gyermeke számára. Ez a gesztus, ez az éltető, ez az önmagát megtörő, feláldozó és szerető, gyermekének ajándékozó gesztus, ez a Krisztustól tanult isteni gesztus. Amikor az ember föláldozza magát, hogy a másiknak élete legyen és bőségben legyen. S nyugodtan lehet mondani, ez az anyai természet, ez az anyai lét, az eucharisztikus lét. Hiszen életet ad, önmagával táplál, életre vezet, és életre hív. Hiszen általában az édesanyák a maguk szeretetével megelőzik gyermekeiket, és Isten országába megérkezve, ugyanúgy segítik földi életükben gyermekeiket, mint földi életük során.

Szeretnénk megköszönni az édesanyáknak a létüket, szeretetüket, gondoskodásukat, ezt az isteni szeretetet megjelenítő létmódot. Szeretnénk ezért hálát adni. Még egy gondolatot emelnék ki. Leginkább a kedvességet édesanyánktól tanuljuk meg. Mennyire nagy szükség van erre. Imádkozzunk azért nagy hálával, nagy köszönettel, hogy az édesanyák örömmel tudják élni szolgálatukat. És talán arra a nagyon egyszerű gesztusra is hívhatom a kedves testvéreket, amikor városainkban, falvainkban kicsi gyermekükkel játszó, kicsi gyermeküket hordozó édesanyákkal találkozunk, akkor valami büszke, de nagyon kedves mosollyal tekintsünk rájuk, elismerve az ő nagyságukat.

forrás

Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,19–31)

Fiatal papként motorral igyekeztem egy plébános barátomhoz kisegíteni. Közvetlenül egy kanyar után már túl későn vettem észre, hogy az útra finom salak szóródott, melyen pillanatok alatt sikerült elvágódnom. A templomban hidegben töltött órák vártak rám, ezért vastag ruha volt rajtam, de az eséstől még így is mély horzsolt seb keletkezett a térdemen. A biztonság kedvéért pár nap múlva megmutattam egy orvosnak, aki alaposan megnézte, megtapogatta, megcsavargatta a lábamat, majd fanyar humorával közölte: „Hát, nézze, komoly kockázata van, hogy meggyógyul.” Így is lett. A behegedt sebek még jó ideig, talán a halálunkig emlékeztetnek bennünket egy-egy negatív eseményre, de szerencsés esetben nem okoznak többé komoly kellemetlenséget.

A keresztről levett test, melyet a jámbor meggyőződés szerint Mária nagypénteken a karjaiban tartott, ott és akkor már nem érzett fájdalmat, de ez még csak a beletörődés sovány vigaszt nyújtó nyugalmát hozhatta el a Szűzanya számára: Fia már nem szenved. A Mester szavaira még a legnagyobb sötétségben is emlékezni merő és tudó tanítványokban azonban kimondatlanul is fel-felizzhatott az a biztos isteni ígéret, hogy teste nem marad a sírban, hanem feltámad. Húsvétkor Krisztus már győztesként, dicsőségben ragyogó, szellemi testén mutatja meg sebeit a tanítványoknak. Mennyivel másabb ez a szenvedésmentesség, mint a holttesté!

Az irgalmas Isten nem áll bosszút, nem sebez vissza, a rombolásra nem rombolással felel. Tamás hitetlenkedésére sem elmarasztalás a válasz, hanem hitébresztő bátorítás. Megsebzett kezének érintésével Krisztus minden időben gyógyítani akar, mégpedig a teljes embert akarja gyógyítani: szívünket, múltunkat, bukásaink sebeit. A Ferenc pápa által tavaly „beteg világnak” hívott környezetünk is gyógyírre vár. Nem holmi tüneti kezelésre, hanem teljes gyógyulásra. És nem nélkülünk. A természet ebben is sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását (vö. Róm 8,19).

Már Jób is megsejtett valamit a számunkra sokszor felfoghatatlan isteni pedagógiából: „Ha sebet üt rajtad, majd be is kötözi” (Jób 5,18). Az idén éppen száz éve született Pilinszky képével élve: „Szög és olaj lehetne címerem.” Szög, mely megsebez, hogy a keresztfán Isten azonosuljon az ember nyomorával. Olaj, mert a teremtő Lélek újjá is teremt, gyógyít, hiszen a sajgó seb már nem a mennyország világába való.

A gyógyulás garanciája Krisztus, ő már gyógyítóként és gyógyultként is bizonyított. Húsvét öröme éppen azáltal ad reményt, hogy nem euforikusan „mindent eltöröl”, hanem szelíden emlékeztet: a Feltámadott is volt megsebzett! Mégpedig halálosan megsebzett. Az életét adta, hogy nekünk életet adjon. A megdicsőült test is magán hordozza a szögek és a lándzsa durva hegeit. Az apostolok éppen ezeket látva tudják azonosítani őt, sőt Tamás felkiáltása – „Én Uram, én Istenem!” – túlmutat az egyszerű felismerésen: a gyógyult szív hitvallásává emelkedik.

Nagypéntek traumája ezzel is gyógyul. A húsvétkor megmutatott sebek már nem sajognak. Mi több, gyógyítanak. Krisztus „sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1Pt 2,24).

Kovács Zoltán

kép

Ne féljetek! – Hortobágyi Cirill OSB húsvéti üzenete

Húsvét hajnalán a két asszony, a magdalai és a másik Mária elindulnak a sírhoz. Ők azok, akik nagypénteken végig kitartottak a keresztnél. Látták, hogy Jézus meghal, és most el akarnak búcsúzni tőle. Elgyászolni őt, imádkozni érte, felidézni az emlékeket. Azt akarták tenni, amit mindannyian teszünk, ha elveszítjük, akit szeretünk – elgyászolni. Ám az elgyászolás ezúttal elmarad…

Kérdéseim: Vajon hány és hány asszony, feleség, testvér, barát gyászolása maradt el az elmúlt húsvét óta? Tíz- és százezreké, akik nem vehettek búcsút a kórházak és a szociális otthonok néma karanténba zárt kapui előtt. Akik plexilapok, védőruhák, maszkok és kesztyűk rétegein át talán még egy utolsó kézszorítást küldhettek annak, aki egykor fontos volt. És akik más asszonyokba, szakápolókba, nővérekbe helyezték riadt bizalmukat: ugye nem szenvedett sokat? Ugyan milyen választ várunk? Őszintét, emberit? És milyen választ kaphatunk? Töredékeset, gyarlót. Nem várhatunk mást,

amikor az elgyászolás, az imádság és az emlékezés szintén karanténba zárul. Saját félelmünk és kicsiny hitünk elzártságába.

Nekünk mit üzen az idei húsvét? Hogy ne féljünk?

Válaszom: Pirkadatkor a két asszony fut Jézus sírjához, földrengés támad, angyal ül az elhengerített sírkövön. A félelem növekszik, majd átadja helyét az örömnek. Hiszen a sír üres: az élet tényleg erősebb a halálnál. Ami az asszonyok előtt lejátszódik, az a világ rendjének olyan átalakulása, amiről eddig nem is álmodtak: megtört a halál uralma! Eddig a halál uralkodott a világon, amit oly sokszor megtapasztaltak már. A halál uralkodott még ott, a kereszt tövében is. Mert még őt is, még Jézust is legyőzte: karanténba zárta, az élet legmagányosabb mélységébe taszította.

De Isten nem hagyja, hogy az utolsó szó az erőszak, az igazságtalanság, a karantén, a magányos halál szava legyen.

Kérdéseim: Vajon hány embertársunk van, akinek az élete olyan fordulatot vett, amelyet nem tud már befolyásolni? Aki elszakadt a munkatársaitól, a megélhetésétől, az iskolájától, a tanáraitól, a szeretteitől. A végzős diák, aki felnőttsége hajnalán lekésett mindarról, amire várt, amiben bízott. Vajon hány barátunk érzi úgy, hogy napjait a félelem uralta el? Hogy teljesen magára maradt? És már reménye sincs a jobbra. Vajon tudunk-e számukra igaz szót és vigaszt nyújtani? Mivel győzzük meg őket arról, hogy igenis a béke, a remény és az igazság írja minden történet utolsó szavait? Kétezer év és két asszony evangéliumi bizonysága a hit nélkül befoghatatlan távlat. Hogyan, mi módon emeljük meg a reménytelenek, a kétkedők lelkét? Mit mondunk nekik húsvét napján? És az összes többi napon?

Válaszom: Húsvét hajnalán az angyal odalép a két asszonyhoz, olvas a szívük mélyén, látja ijedtségüket: hiszen nem tudják, mi történik. Amikor már a halál sem biztos, akkor teljesen összezavarodnak. Ki képes ezt átlátni? És ekkor az angyal elmondja nekik húsvét magával ragadó üzenetét: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek, de ő nincs itt, feltámadt, amint megígérte!” És a két asszony, a magdalai és a másik Mária „remegve, de nagy örömmel futottak”, hogy megvigyék a hírt a többieknek, hogy ők is örülhessenek. És az úton találkoznak a feltámadt Jézussal, aki ugyanazt mondja nekik, mint az angyalok: Ne féljetek! Így aztán megerősödve, és abban a tudatban, hogy Jézus velük tart, haladnak tovább, és terjesztik húsvét örömét. Így válnak ezek az asszonyok az Egyház előképeivé. Mert ez az örömhír az Egyház lényege.

Kérdéseim: Vajon hány embertársunk van, akit a járvány elválasztott Istentől? Aki a járvány pusztítását látva nem akar visszamenni Isten házába. Aki körülményei miatt nem tud hozzájutni a napi Kenyérhez. Aki a megszokott egyházi rutinjaink miatt most nem hallja az élet igéjét. Aki egyházias rugalmatlanságunk, nosztalgiánk, irgalmatlanságunk vagy embertelenségünk áldozata. Hogyan tudunk utat mutatni nekik? Hogyan maradunk hűek Krisztus teremtő és veszélyes emlékezetéhez? Ahhoz a vele való egykori találkozásunkhoz, amely a mi szívünket is lángra lobbantotta, amely minket is megszólított és magával ragadott?

Válaszom: Mi, az Egyház, nem Jézus sírját akarjuk gondozni nemzedékről nemzedékre, hiszen a sírok élettelenek. Mi, az Egyház, nem Jézus emlékét akarjuk hűen őrizni és cipelni magunkkal a hétköznapokban, mert az emlékek halványodnak, esetlegessé és nosztalgikussá válnak. Nem akarjuk Jézust előírások és hagyományok béklyóiba préselni, hiszen ő éppen azért jött, hogy az élettelenné vált törvényt és az embert leigázó, gúzsba kötő hagyományt eltörölje. De akkor mit akarunk? Úton lenni, és úton maradni a feltámadt Krisztussal.

Ferenc pápa arra buzdít, hogy lépjünk ki a világba, olvassuk az idők jeleit, és faggassuk Krisztust, hogy megtaláljuk a szavakat egy örömtelibb, merészebb evangelizációhoz, igaz tanúságtételhez a feltámadásról.

Ma különösen is faggassuk Krisztust, amikor gyakran támad olyan élményünk, hogy az a bizonyos kő készül visszahengeredni, és lezárni a sírt.

Kérdéseim túl a járványon: Vajon nem a birtoklás és a hatalomvágy utáni esztelen hajszát tapasztaljuk jó ideje a világban? Nem az öldöklés, a kizsákmányolás és az elferdített tanok köntösébe bújtatott önzés, az érzéketlenség és a kegyetlenkedés hátráltatja, hogy megszülethessen az áldott béke? Vajon a gonosz hatalmak és az emberi felelőtlenség nem rendeztek már vissza mindent? Lehet, hogy elzárták a sírt, visszahengerítve a követ? Nem ott tartunk ma újra, ahol Jézus feltámadása előtt tartott a világ? Nem kellene inkább mégis félni?

Válaszom: Igen – sajnos ez a mai világ valósága. Ám mindezzel dacolva, épp ezek között a körülmények között hangzik fel húsvét üzenete:

Ne féljetek, én veletek vagyok!

És ez a tapasztalat – veled vagyok – mindennél többet ér, mindent átível. A föld remeghet, a kő inoghat, akkor is világosság támad, mert a feltámadt Úr velünk van. A halálnak nem lesz végső szava, az erőszak nem győzhet az igazság fölött, mert a feltámadt Krisztus velünk van. Ember embert nem alázhat meg, embert járvány és betegség nem nyomoríthat meg úgy, hogy a feltámadott Úr ne állna mellette, és ne gyógyítaná be sebeit – a feltámadt Úr velünk van.

Isten velünk, általunk, számunkra új eget és új földet teremt, helyreállítja a rendet. Mert Krisztus feltámadt. Ne féljetek! – húsvét szent liturgiája ezt üzeni nekünk, akár online éljük át, akár jelen tudunk lenni a templomunkban.

Isten jónak teremtette a Földet. A teremtéstörténet visszatérő gondolata így hangzik: „Isten látta, hogy amit alkotott, jó.” Ne féljetek! Még akkor se, ha mára a Földet túlterheltük mohó fogyasztásunkkal. Isten Ábrahámnak megígérte, hogy utódait megsokasítja, és utóda által áldást nyer a föld minden népe. Ne féljetek! Még akkor se, ha úgy tűnne, hogy az egyetlen utódot kell feláldozni, és az utolsó remény is odavész. Isten kivezette népét az egyiptomi fogságból. Ne féljetek! Még akkor se, ha bármilyen ellenség a sarkatokban van, és újra fogsággal vagy pusztítással fenyeget. Isten megígérte prófétái által, hogy népe nem fog megszégyenülni, örökre szóló irgalommal könyörül rajta, törvényt ad neki, és örök békeszövetséget köt vele. Ne féljetek! Még akkor se, ha elrejti arcát, ha elhomályosodik, összekuszálódik az élet rendje, és nem láttok kiutat, vagy nem tudtok eligazodni.

A húsvéti evangéliumban a félelem átadja helyét az örömnek. Most felénk is kiáltja az angyal: Ne féljetek! Krisztus feltámadt, és ő velünk van, velünk lesz ezután is.

Isten új egének és új földjének a kapuja feltárul: Jézus lép át rajta, és velünk együtt, általunk akar új arcot adni a teremtett világnak. Arra bátorít, hogy járjunk magabiztosan és emelt fővel. Ha Jézus velünk tart, életünk jó irányt vesz. Az angyal a bátorító felszólítását – „Ne féljetek!” – egy felhatalmazással köti össze. Elküldi az asszonyokat, hogy vigyék a világba a jó hírt: „Krisztus feltámadt!” Arra szólít fel minket, hogy bátorítsunk és erősítsünk meg másokat. Felemel, és arra buzdít, hogy adjuk tovább azt, amit megtapasztaltunk, és mi emeljünk fel másokat. Ez a bátorítás és megerősítés, ez az adomány és a küldetés, ez maga a húsvét.

forrás

kép

Áldd meg, Uram, Magyarországot!
Áldd meg, Uram, a Te magyar néped!


Oldozd fel és szabadítsd meg
ellened elkövetett bűneitől,
mások ellen elkövetett bűneitől,
önmaga ellen elkövetett bűneitől,
az erkölcs terén,
szociális téren,
gazdasági téren elkövetett bűneitől,
a természet ellen,
az élet ellen,
az egész emberiség ellen elkövetett bűneitől,
múltja,
jelene
és jövője ellen elkövetett számtalan bűnétől!

Szabadíts meg minket, Uram,
a gyűlölködéstől,
a széthúzástól,
a rövidlátástól,
a kapzsiságtól,
a gyengeségtől,
a káromkodástól,
a kitartás hiányától!

Segíts minket, Uram,
hogy a jó győzzön, és ne a gonosz,
az igazság győzzön, ne a hamisság,
az erő győzzön, ne az erőszak,
a szeretet győzzön, ne a gyűlölet,
a józanság győzzön, ne az indulatok,
a megfontolás győzzön, ne a kapkodás,
az okosság győzzön, ne az ostobaság,
a szorgalom győzzön, ne az irigység,
a tehetség győzzön, ne a könyöklés!

Add, Uram, hogy megbecsüljük ajándékaidat,
kincseinket nehogy elpazaroljuk!
Hazánk szép tájait őrizzük meg épen,
a földet, a vizet, a levegőt tisztán,
az egészségünkre jobban vigyázzunk,
fogadjuk el a gyermekeket,
az időseket és szegényeket tiszteljük, segítsük,
a betegeket el ne tapossuk,
és ne felejtsünk el szívből mosolyogni!

Hatalmas erőddel támogass minket,
hogy emberhez méltó hajlékokban teremtsünk otthonokat,
az otthonokban egészséges, boldog családokat!
Az emberek tisztességes munkát végezzenek,
s a tisztességes munkának legyen becsülete!

Szabadíts meg minket, Uram a gonosztól és minden rossztól,
oltalmazz és védelmezz minket a súlyos csapásoktól!
Szenvedő testvéreinket különösen segítsd meg!

Adj nekünk bort, búzát, békességet!
Változtasd át a bort a Te Szent Véreddé,
a búzakenyeret a Te Szent Testeddé,
a békét a Te Békéddé, örök örömünkké! Amen.

forrás

kokárda

kép

kép 2

Február 26-án, pénteken hajnalban visszaadta lelkét Teremtőjének Snell György, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspöke, a Szent István-bazilika plébánosa, akinél Covid-fertőzést állapítottak meg – tájékoztatta szerkesztőségünket Erdő Péter bíboros, prímás.

Snell György püspök életéért és szolgálatáért hálásak vagyunk, és imádságunkkal a Mindenható Isten irgalmába ajánljuk. A temetéséről később rendelkeznek – mondta szerkesztőségünknek a bíboros.

Snell György 1949. március 8-án született Kiskirályságon (a Csongrád megyei község neve 1956 óta Eperjes – a szerk.). Felsőfokú tanulmányait a központi szemináriumban és az Egri Érseki Papnevelő Intézetben végezte. 1972. április 3-án szentelték pappá Egerben a Váci Egyházmegye szolgálatára. 1993-ban, a magyarországi egyházmegyék határainak átrendezését követően inkardinálódott az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyébe.

Szolgálati helyei:
1972–1975: káplán Kiskunlacháza-Peregen,
1975–1987: káplán Budapest-Rákoskeresztúron,
1988–2008: plébános Budapest-Rákoskeresztúron,
2004–2006: plébános Budapest-Rákosligeten,
2000–2003: a Rákosi Esperesi Kerület helyettes esperese,
2003–2005: a Rákosi Esperesi Kerület esperese.

2003-tól 2014 végéig ellátta az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatósága igazgatói tisztségét.

2008. augusztus 1-jétől a budapesti Szent István-bazilika plébánosa volt.

2014. október 20-án a Szentatya Snell Györgyöt az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspökévé nevezte ki, és a pudenzianai címzetes püspöki címet adományozta neki. Püspökké szente

Snell György 1949. március 8-án született Kiskirályságon (a Csongrád megyei község neve 1956 óta Eperjes – a szerk.). Felsőfokú tanulmányait a központi szemináriumban és az Egri Érseki Papnevelő Intézetben végezte. 1972. április 3-án szentelték pappá Egerben a Váci Egyházmegye szolgálatára. 1993-ban, a magyarországi egyházmegyék határainak átrendezését követően inkardinálódott az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyébe.

Szolgálati helyei:
1972–1975: káplán Kiskunlacháza-Peregen,
1975–1987: káplán Budapest-Rákoskeresztúron,
1988–2008: plébános Budapest-Rákoskeresztúron,
2004–2006: plébános Budapest-Rákosligeten,
2000–2003: a Rákosi Esperesi Kerület helyettes esperese,
2003–2005: a Rákosi Esperesi Kerület esperese.

2003-tól 2014 végéig ellátta az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatósága igazgatói tisztségét.

2008. augusztus 1-jétől a budapesti Szent István-bazilika plébánosa volt.

2014. október 20-án a Szentatya Snell Györgyöt az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspökévé nevezte ki, és a pudenzianai címzetes püspöki címet adományozta neki. Püspökké szentelése 2014. december 6-án volt a Szent István-bazilikában.

Magyar Kurír

 A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülve a Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája idén is elindítja a „lelki örökbefogadás” programját, amelynek keretében szerzetes nővérekért, testvérekért és papokért lehet imádkozni. Február 16-ig várják az örökbefogadók jelentkezését.

Az örökbefogadó vállalja, hogy kilenc hónapon keresztül, az eucharisztikus kongresszusig hordozza azt a személyt imáiban, akit választ magának. Az imádság gyakorisága, módja az örökbefogadóra van bízva, de a program honlapján olvasható bemutatkozásokban többen jelezték, mi az az imádság, aminek különösen is örülnének.

A szerzetesek profilja alatt feltüntették, milyen módon lehet kapcsolatba kerülni velük azoknak, akik imádkoznak értük. Elérhetőséget csak személyesen, örökbefogadói kérésre adnak ki a szerzetesek által megjelölt módokon.

Az örökbefogadó bárki lehet, aki szívesen elköteleződik az imádságban. Egyénileg és csoportosan is van lehetőség a csatlakozásra.

Jelentkezési határidő: 2021. február 16.

Az örökbe fogadható szerzetesek listája, valamint a jelentkezéshez szükséges űrlap ITT található.

Felmerülő kérdés esetén a nek@szerzetesek.hu e-mail-címen lehet érdeklődni.

Forrás: Nek.szerzetesek.hu

kép

Az év utolsó napján a keresztény ember hálát ad, de vajon mit lehet megköszönni egy olyan esztendőben, mint amilyen a tavalyi volt? Horváth Zoltán István római katolikus pap, a terézvárosi Avilai Nagy Szent Teréz Plébánia plébánosa erre a nehéz kérdésre kereste a választ. Beszédét – mint ahogy az egész szentmisét is – élőben közvetítette a plébánia Facebook-oldala, ez alapján ajánljuk figyelmetekbe!

„Vajon milyen szívvel adunk hálát egy ilyen év után, mint a 2020-as esztendő, amelynek márciusában kitört a járvány – s amelyről azt hittük, hogy tavasszal tombolt, de kiderült hogy ősszel sokkal súlyosabbra fordult a helyzet ? A környezetünkben halljuk a híreket, hogy ki betegedett meg, ki került kórházba, melyik ismerősünk vagy családtagunk van karanténban. Sokan elveszítették az állásukat vagy még most is a levegőben lóg, hogy munkanélküliek lehetnek. Hány és hány ember ment tönkre, mennyi család helyzete vált bizonytalanná? Mi az amiért hálát adhatunk egy ilyen esztendő után? Mit köszönünk meg Istennek?

Három a magyar igazság – egy a ráadás. Én hármat szeretnék megemlíteni, egy pedig legyen a ti ráadásotok, a személyes hálaadásotok.

  1. Isten megmutatta, hogy élet és halál ura

Ahogyan fejlődik a világ és a tudomány, az ember egyre gyakrabban hiszi azt, hogy ő tartja a kezében az életet és a halált. Egyik pillanatról a másikra kiderült, hogy semmi sincsen a kezünkben, a hatalmunkban. Fogalmunk sincsen, hogy honnan jött a járvány, hogy ki fertőz meg kit, hogyan és miért, sőt azt sem tudjuk, hogy ki lesz az, aki átesik rajta könnyedén, s ki az, aki úgy megszenvedi, hogy egész életére hatással lesz. Nem tudjuk kézben tartani ezeket a kérdéseket. Az Isten az, aki élet és halál ura, nem pedig az ember. A vízözön után megígérte, hogy többé nem pusztítja el az emberiséget. Most sem fogja megtenni, azért, mert amit mond az igaz. De azt egyáltalán nem mondta, hogy ne lennének próbatételek: az emberi földi élet tele van próbatételekkel. 

Az Isten kezében van az élet, és az Isten kezében van a halál, nem a miénkben.

  1. Megtapasztalhattuk, hogy a baj mennyi jó dolgot hoz ki az emberekből

Rádöbbenhettünk idén arra, hogy mennyi jó ember van a környezetünkben, akikről nem is gondoltuk volna, hogy segíteni fognak. Olyanok, akik eddig közömbösek vagy ellenszenvesek voltak számunkra, de most kiderült, hogy mennyi jót tudnak tenni. Hogy hűségesen, nap mint nap képesek egy karanténban lévőnek segíteni, vagy ellátják azt az idős embert, akinek a párját kórházba szállították. Milyen összefogást tapasztalhattunk az emberek részéről! Az idei év tanulsága az volt, hogy amikor minden az online térbe vonult, az ember akkor is ügyesen megtalálta annak módját, hogy hogyan tud segíteni.

Ebben óriási segítséget nyújtott az egyházunk is, amely rögtön alkalmazkodott ehhez a helyzethez. Voltak, akik azt mondták, hogy feladta az egyház az addigi elveit azzal, hogy nem kellett vasárnap kötelezően misére jönni, vagy hogy nem kellett egyéni gyónást végezni. Pedig nem elvek feladásáról van szó, hanem arról, hogy az adott helyzetben mi szolgálja az emberi lélek üdvösségét. Az egyház rögtön alkalmazkodott ahhoz a helyzethez, amelybe az ember került. Mert Krisztus egyháza az emberért van, a mi üdvösségünk szolgálatáért! Mennyi jó dolgot hozott ki belőlünk ez a veszélyhelyzet, amely felkészületlenül ért bennünket!

  1. Isten tudja, hogy mi lesz velünk és a családunkkal

Fontos megértenünk azt is, hogy mi jót hozott ez a helyzet a ma emberének! Ebben az évben megérthettük, hogy az életben a dolgok nem úgy zajlanak, mint ahogyan azt eltervezzük. Az emberi helyzetek Isten örök törvényében benne vannak. Azt a nyugalmat és biztonságot élhetem most át, hogy Isten tudja, mi fog történni velem, a családommal és a környezetemmel. Bármilyen rettegés vagy depresszió is vesz erőt az emberen, ez mégis nyugalommal tudja megerősíteni a hitünket!

Ez az év megmutatta, hogy Istennek van miért hálát adni, még egy ilyen esztendőben is, hiszen Ő az egyetlen kapaszkodó!”

Zoltán atya beszéde 12:49-től

kép

Nem gondolom, hogy egy új évnek egy új kezdetnek is kell lennie. Minek korlátoznánk le magunkat, miért ne lehetne elkezdeni valami újat most?

Amikor tiniként bújtam a női magazinokat, akkor az új esztendő és a tavasz mindig az az időszak volt, amikor gyorsan, akár két hét alatt is változtatni kellett az életünkön – legalábbis az újságok ezt írták. 

Lapos has két hét alatt, bikinikész test egy hét alatt… stb. Amikor érezzük, hogy a nyakunkon a nyár, vagy az új esztendő, akkor mindig turbó üzemmódba kapcsolnánk, hogy bepótoljuk azt a sok elvesztegetett hetet, hónapot. A határidő messzesége meg is szépíti az újévi elhatározást: nem kell azonnal változtatnunk, hanem majd jövőre. 

Tologatjuk a céljainkat, az álmainkat, majd amikor belevágunk valami újba, akkor olyan drasztikusan akarunk változtatni az életünkön, hogy nem bírjuk tartani a tempót.

A lelkesedésünk egy hónapig sem tart aztán ki. 

A változást nem szabad halogatni, kezdd el kis lépésekben átformálni az életedet még ma! Egészségesebb életmódra vágysz? Keress fel egy dietetikust, vegyél egy jó receptes könyvet és lassan alakítsd át az étkezésedet. Nem kell egyik napról a másikra átállni csak a salátára, meg fogyasztó turmixokra. Nem kell hirtelen heti hét napot edzened úgy, hogy előtte sosem sportoltál. Ha az elején már vannak apró sikerélményeid, akkor sokkal könnyebb emelni a tétet. 

Azzal se várj az új évig, hogy közelebb kerülj Istenhez.

Vannak, akik úgy gondolják: ráérnek komolyabban foglalkozni a vallással, ha majd idősebbek lesznek és gyermekeik születnek. A fiatal éveiket még szeretnék gondtalanul kiélni. Azonban az Istennel való kapcsolatunk nem egy olyan dolog, amire „ráérünk”.

Jézus nem az új esztendőben hív téged, Ő nem egy fogadalom akar lenni, vagy egy jó kis szokás, program, logikus gyermeknevelési módszer.

Ő az életed része akar lenni, kapcsolatba akar kerülni veled, mégpedig ma. Egyikünk sem tudhatja, hogy mennyi idő adatott nekünk ebben a földi valóságban, vagy mikor lesz vége ennek a világnak. Jézus az ajtó előtt áll és zörget. Nyisd ki neki a szívedet még ma! Hozzá bármikor fordulhatsz, a nap minden percében elérhető. Ne várj az új évig vele, keresd fel most! 

Nem kell azonnal elolvasnod az egész Bibliát, vagy minden egyes nap három órát imádkoznod. Egy gyenge, erőtlen segélykiáltással is behívhatod Istent a szívedbe: kérlek jöjj, és legyél az életem Ura(,) Jézus, mert szükségem van Rád és a Te kegyelmedre!

Egészen biztos vagyok benne, hogy válaszolni fog.

forrás