Minden ismerősöd egzotikus helyeken nyaral, miközben te beleolvadsz a betonba? Csak görgeted az Instát és nem érted, miért van ennyi pénze/ideje az embereknek? Nyáron fokozottabb figyelmet kell szentelnünk a vakáció-irigységnek, amely megmérgezheti a szívünket és gondolatainkat.

Biztos téged is elfogott már az irigység az ismerőseid nyaralós fényképei láttán: hideg koktélok, finom ételek, egzotikus tájak, csillogó hotelek. Az internet a megszerkesztett fényképek és a kizárólag boldog pillanatok világa, amire nem árt néha emlékeztetnünk magunkat, mielőtt belesüppednénk az önsajnálatba.

Te sem rakod ki a rossz dolgokat

Milyen hely lenne az internet, ha mindenki minden egyes nap posztolna arról, hogy éppen dolgozik; ül a dugóban; a nyakába lihegnek a metrón vagy már megint megbukott a grammatikavizsgán? Ezekkel nem szívesen villogunk a neten, azonban amikor végre szabadságra megyünk, annyi fényképet készítünk, amennyit csak tudunk! Ha legközelebb az ismerőseid nyaralós képei miatt irigykednél, akkor fusson át az agyadon ez a gondolat: végre nyaralnak, örülök nekik, hogy ki tudják pihenni az év fáradalmait. 

Egymásra licitálunk

Ha jobban belegondolunk, a közösségi média az irigységre és a dicsekvésre épít. Már régen nem arról szól, hogy tartani tudjuk a kapcsolatot másokkal. Inkább arra épít, hogy be tudjunk lesni egymás életébe, még többet tudjunk pletykálni arról, ki hova ment, mit csinált, vajon mennyi pénze lehet erre stb. Mivel irigykedünk a szép képekre, mi is szeretnénk „olyan emberek lenni”, ezért amint lehetőségünk nyílik rá, mi is dicsekedünk azzal, hogy mit eszünk, mit iszunk, vagy éppen milyen különleges helyre jutottunk el. Irigykedünk és dicsekszünk, szinte lehetetlennek tűnik ebből az ördögi körből kilépni…

Ne örülj kevésbé a saját nyaralásodnak

Tegyük fel, hogy az egyik ismerősöd Olaszországból posztol, te viszont idén „csak a Balatonra” fogsz elmenni nyaralni. Ismerek olyan embereket, akik soha nem voltak még nyaralni, sőt, a Balatonra sem jutottak még el soha életükben. Érezzük a különbséget, ugye? Mindig többre, jobbra vágyunk, hiszen úgy tűnik, másoknak mindig jobb életük van, mint nekünk. Örök elégedetlenségben élünk, hiszen a divat félévente változik, a trendek olyan gyorsan pörögnek, hogy alig bírjuk felvenni velük a lépést, így csak a kellemetlen íz marad a szánkban, a folyamatos „kudarcélmény”, ami azt suttogja állandóan a fülünkbe, hogy nem vagyunk elég jók, mert… és sorolhatnánk, hogy miért nem.

Így akarod leélni az életedet? Állandó elégedetlenségben? Vagy szabadon, boldogan, hálásan?

Mit tudunk tenni azért, hogy elégedettebbek és boldogabbak legyünk az életben?

Adj hálát azért, amid van

Egyszerűen hangzik, mégis sok gyakorlás és tudatosság kell hozzá. Nem könnyű hálát adni, amikor a buszon nyomorogva éppen azt látod Instagramon, hogy az egyik barátod a trópusokon sütteti a hasát. Mégis a te életed lesz keserűbb, ha hagyod, hogy az irigység eluralkodjon rajtad. Nem hiába szól úgy a parancsolat:

„Ne kívánd felebarátod házát! Ne kívánd felebarátod feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát és semmit, ami a felebarátodé!” (2Móz 20,17)

Érezzük, látjuk a világon, hogy az irigység uralkodik a hála helyett. Nem hiába adta Isten a parancsolatait. Tanulj meg hálát adni minden egyes apróságért és meg fogod látni, hogy olyan boldogság lesz úrrá rajtad, ami arra sarkall, hogy ne csak magadnak gyűjtögesd az élményeket, a pénzt, a szép ruhákat és menő kütyüket, hanem helyette adj másoknak szeretetet, kegyelmet, tiszteletet, időt, pénzt, energiát, hitet. 

Adj hálát mások sikereiért

„Mert ez a parancsolat: „ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne kívánd a másét”, és bármi más parancsolat ebben az igében foglalható össze: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!” A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése.” (Róm 13,9-10)

A szeretet nem kívánja a felebarátjának, hogy otthon üljön a dugóban, csak azért, hogy neki is ugyanolyan rossz legyen.

Ha irigykedsz, akkor mélyen belül ezt is kívánod: neki ne legyen jobb, mint nekem.

Tanulj meg örülni mások sikerének vagy boldogságának. Ehhez rengeteg empátiára van szükség, amit a magunk erejéből képtelenek vagyunk kifejleszteni. Azonban, ha Isten elé visszük ezeket az érzéseket, akkor Ő fel fogja fedni előttünk, hogy milyen érzések és indulatok is motiválhatják a másik embert. Megtanít szeretni, belehelyezkedni a másik életébe, és együtt örülni a sikereiknek. Ha tudsz őszintén örülni a másik ember boldogságának, az aztán az euforikus felszabadulás! Mintha minden láncot levetettél volna magadról!

Tudatosítsd, hogy az életednek milyen szakaszában vagy éppen

Koncentrálj arra, amit éppen csinálsz, hiszen mindennek megvan a maga ideje. Így a vizsgaidőszak alatt nyugodtan letörölheted azokat az alkalmazásokat, amelyek elterelnék a figyelmedet és csak nyomorúságosnak éreznéd a saját helyzetedet tőlük. Mindenkivel megesik, hogy hosszabbra nyúlik a vizsgaidőszaka másokénál. Ha nem akarod a többiek nyaralós képeit nézegetni, akkor gondolkozz előre, és töröld ezeket az alkalmazásokat, mielőtt még megfájdulna a szíved. 

Az is lehet, hogy lakásra, kocsira, esküvőre vagy akár világ körüli útra spórolsz. Tudatosítsd a célodat, és azt, hogy mennyi időre lesz szükséged ahhoz, hogy összegyűljön a megfelelő összeg. Ne engedd, hogy ebben az időszakban rosszul érezd magadat azért, mert mások látszólag többet engedhetnek meg maguknak. Mindig emlékeztesd magadat a célodra és legyél kitartó! Mindennek megvan a maga ideje! A spórolásnak és a dőzsölésnek is. Ez fordítva is igaz: honnan tudhatod, mennyi mindenről mondott le az az ismerősöd, aki éppen világ körüli útról posztol? 

Csak néhány tippet szerettem volna megosztani, hogy tudatosabban lássuk életünk történéseit és őrködni tudjuk a szívünk és gondolataink felett. Természetesen a rendszeres ima ehhez elengedhetetlen! Ha úgy érzed, elviselhetetlen mértéket ölt benned az irigység, akkor gondolkozz el azon, hogy korlátozod az internet használatát, vagy törlöd ezeket az alkalmazásokat. 

forrás

Nyáron dúskálunk az élményekben, egyik programról rohanunk a másikra, miközben hetekre kimaradunk a templomból, vagy elhagyjuk a napi imádságokat. Ennek nem kell így lennie, ezért megosztunk veletek pár segítő tippet, hogy testileg és lelkileg feltöltődve vághassatok neki az új tanévnek.

1. Ne add fel a rutinodat!

Csak azért, mert nagy a pörgés, még nem kell lemondanod a szokásos rutinodról! Ahogyan a kávézásra vagy a reggelizésre is tudsz időt szakítani, úgy az imádkozást sem kell elhagynod a napirendedből! (Még több energiával is tölt fel reggel!) Ne hagyd, hogy a sok program elterelje a figyelmedet Istenről! Ha a nyári időszakot különlegesen kezeled, azzal indokot hagysz arra, hogy elhagyd a napi imádságot és a Biblia rendszeres olvasását. Bár mindenkinek más válik be, ilyenkor különösen érdemes reggel imádkozni, mert akkor biztosan nem marad el!

2. Adj hálát!

Napsütés, csobogó víz, szabadság, friss gyümölcsök, csillagos éjszakák, család és barátok: a nyár egy varázslatos időszak, főleg járvány után tudjuk ezt igazán értékelni. Tökéletes idő arra, hogy elkezdd a hálaadást beépíteni az életedbe! Reggel és este, vagy akár a nap során is adj hálát, amiért csak akarsz! Ha egy dolgot sem tudsz felsorolni, akkor ott nagy baj van, hiszen még Placid atyáék is tudtak miért hálát adni a gulágon! Te miért ne tudnál? Kezdd el, és a télbe már úgy fogsz belevágni, hogy a hála túl fog csordulni a szívedben! Csodálatos módja ez az Istennel való kapcsolatunk építésének, hiszen többet már nem a kéréseink sorolását fogja jelenteni az ima, hanem a túláradó örömöt és hálát Isten felé!

3. Utazás alatt hallgass podcastot vagy Bibliát!

Sokat utazol? Rakj be egy előadást, podcastot vagy hallgasd a Bibliát! Ha többen utaztok egy kocsiban, meg is beszélhetitek a hallottakat. Keress olyan témákat, amelyek már régóta foglalkoztatnak, de a dolgos hétköznapok során nem jutott időd arra, hogy foglalkozz velük!

+ Ne hagyd ki a vasárnapot!

Sokan „nem viszik el Jézust nyaralni”, ami azt jelenti, hogy kihagyják a vasárnapi istentiszteletet/misét, ha üdülnek. Azonban a hitünk nem megy szabadságra, az ünnepnapot igenis szenteljük meg! Voltál már például a balatoni kis templomokban? Tudod milyen csodálatos úgy hallgatni a misét, hogy közben látod a Balaton hullámain megcsillanó napfényt? Vagy voltál már külföldön szertartáson? Olyan fantasztikus élményekkel tud Isten ilyenkor is megajándékozni minket, amelyeket kár lenne kihagyni csak azért, hogy egy órával többet aludjunk, vagy árnyékos helyet tudjunk lefoglalni a strandon.

forrás

Az olasz származású Justo Antonio Lofeudo Argentínában született, a Legszentebb Eucharisztia Misszionáriusai szerzetesközösség egyik alapítója, az Örökimádás apostola. A főként Olasz- és Spanyolországban szolgáló Lofeudo atya 2014-ben járt először Magyarországon, hogy segítsen a váci Piarista templom örökimádás kápolnájának megvalósulásában.

Háromezer örökimádó kápolna világszerte

Az Eucharisztia missziójának köszönhetően, körülbelül 3000 örökimádó kápolna van ma a világon; ezeknek közel fele, 1300 található az Egyesült Államokban, ahol már 50 éve jelen van a mozgalom. Örökimádó kápolnák működnek Irakban, Szíriában, Nepálban és Kazahsztánban is. Spanyolországban 2003 óta 60 örökimádó kápolna létrehozásában vett részt Lofeudo atya. 2018-ban a kelenföldi Szent Gellért templomban tartott misén az örökimádás döbbenetes átalakító erejéről azt mondta: „Az örökimádás ajándék Istentől a mai kor számára. Isten a kápolnában minden zaj nélkül változtat jobbá bennünket.”

„A főnökségig vihetem, de nem erre teremtettek”

Justo Antonio Lofeudo azok közé tartozik, akiket megkereszteltek, de nem gyakorolták a vallásukat. Vegyészmérnökként sikeres karriert épített, multicégek foglalkoztatták és beutazhatta a világot. „Jól emlékszem arra az időszakra, amikor Braziliában dolgoztam. Fiatal voltam, felfele ívelt a karrierem, szóval minden a legnagyobb rendben alakult. (…) Nagyon jól emlékszem: egyik nap abbahagytam a munkát és kimentem az irodából sétálni. Ahogy mentem, feltettem magamnak a kérdést: Mi végre vagyok a világon? Mert láttam, hogyha kitartok a munkában, sokra vihetem cégnél, akár a főnökségig. De tudtam, hogy nem erre vagyok teremtve, mert minden alkalommal, amikor elértem valamit, ürességet éreztem utána ” – vallott Lofeudo egyik tanúságtételében.

35 évig távol Istentől

Harminc táján döbbent rá, hogy nem akar materiális célokért küzdeni. Olaszországba költözött, a rend kérdése foglalkoztatta, ami a Világegyetemben fellelhető. Kétéves böjtbe kezdett, ezalatt arra a felismerésre jutott, hogy közelebb akar kerülni Istenhez. A legkülönfélébb helyeken üzeneteket kaptam a Szűzanyától. „Először Veronában éltem, majd 1989-ben Bergamoba költöztem. Mérnökszakértőként dolgoztam. A munka miatt egyszer Torinóba utaztam, de lemondták a megbeszélést, és ez lehetőséget adott arra, hogy felfedezzem a várost. Az első utam a Keresztelő Szent János székesegyházba vezetett, ahol a torinói leplet is őrzik. Délután 4-5 fele voltam a katedrálisnál. Alig néhányan voltak a templomban. A gyóntatószéknél egy atya ült, aki épp imádságos könyvet olvasott. Először a leplet néztem meg és éreztem, hogy valódi. Be kell, hogy valljam, hogy korábban, amikor még távol állt tőlem a hit, úgy gondoltam, hogy hamisítvány.” Lofeudo a lepel előtt állt és azt érezte, hogy Medjugorjeba kell mennie. Ám előtte – gondolta-, ez a megfelelő hely és idő a gyónásra. Ekkor szégyenérzet fogta el, hogy 35 évet távol töltött Istentől.

„Tettem pár lépést a fülke felé, majd vissza, de a templomból nem mentem ki. Végül megkaptam fentről a végső lökést és a gyóntatófülkében találtam magam. Mondtam az atyának, hogy meg szeretném vallani a bűneimet. A pap azt válaszolta: rendben, térdelj csak le. Én pedig mondtam neki, hogy az egész életemet szeretném megvallani. Harmincöt év után bevallottam a bűneimet. A pap ezután azt mondta, hogy mind közül a legnagyobb bűnöm, hogy Istentől ilyen sok éven át távol éltem. Vigasztalásnak szánta, de igaza volt. Feloldozott és abban a pillanatban feltört belőlem a sírás. Megveregette a hátamat és azt mondta: Ne bánkódj, az egyház nemcsak a szenteket, hanem a bűnösöket is magában foglalja.”

Új hivatás

Lofeudo ezután elutazott Medjugorjeba, és az út teljes egészében megváltoztatta az életét. „A Boldogságos Szűz Mária miatt hagytam hátra minden múltbeli bűnömet” – írta később. Még ugyanebben az évben, karácsonykor visszatért Medjugorjéba és a papi hivatást választotta. A domonkosoknál filozófiát, teológiát tanult. Lofeudo pappá szentelése után szinte rögtön meghívást kapott az örökimádásra. Ennek előzménye egy találkozás Martin Lucia atyával, aki Argentínában járt. Lofeudo ekkor rádióműsorokat vezetett és megkérték, hogy készítsen vele interjút. A beszélgetésük eredménye: három örökimádási kápolna megnyitása volt Buenos Airesben. Lofeudo pedig erős hívást érzett a szívében, hogy erre tegye fel életét.

Az Örökimádás gyümölcse: megmentett életek

Az Örökimádás apostola főként Olasz- és Spanyolországban teljesít szolgálatot és igyekszik minél több helyen meghonosítani a szentségimádást. Justo Antonio Lofeudo tapasztalata szerint rengeteg gyümölcse van az örökimádásnak. Az első madridi örökimádási kápolnát például a külvárosban, egy kifejezetten rossz hírű környéken alapították, amely a kezdeményezésnek köszönhetően sokkal biztonságosabbá vált. Az olaszországi Prato városában éjszaka egy zaklatott nő tért be a templomba, ahol az Oltáriszentség előtt a plébános imádkozott. Az asszony zokogva mesélte el, hogy néhány perccel korábban egy híd felé tartott, hogy levesse magát onnan, de elvétette az irányt és egy fényt kezdett el követni, amely bevezette a templomba. Ekkor, ahogy fogalmazott megtapasztalta a lelki fényt is, Jézus Krisztust, aki a feltámadás és az élet.

Ekkor értette meg, hogy őrültség lett volna öngyilkosságot elkövetni azért, mert magány gyötörte és éppen akkor veszítette el az állását.

Lofeudo szerint a hagyományos ima és az Oltáriszentség imádása között az a fő különbség, hogy közösséget alkotva fejezzük ki legnagyobb tiszteletünket Isten iránt. Hirdetjük, hogy Ő a mi királyunk, a királyok királya és tanúságot teszünk erről másoknak, még az ateistáknak is.

P. Justo Lofeudo atya: Plébániák és egyházmegyék megújulása az örökimádás által címmel szeptember 8-án tart előadást a Hungexpon!

forrás

Roy Schoeman konzervatív zsidó szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Felnőttként ateista lett. Elismert, népszerű professzorként tanított a Harvard Business Schoolon. Schoeman úgy érezte, élete nélkülöz minden jelentést és célt.

„Csak egy hátránya van annak, ha valaki katolikus vallásba születik: az illető nincs tudatában annak, micsoda csodának a részese.” – kezdte tanúságtételét Schoeman. Új-Zélandon 2015-ben az Eucharisztikus Kongresszuson a férfi arról beszélt, hogyan talált rá arra, ami értelmet adott az életének.

„Egy reggel a természetben sétáltam, elmerülve gondolataimban. Ekkoriban már egyáltalán nem szenteltem gondolatokat Isten esetleges létezésének, vagy bármely vallás létjogosultságának. Ekkor azonban különleges kegyelemben részesültem. Mintegy varázsütésre eltűnt a függöny föld és mennyország között, és ott találtam magam Isten jelenlétében. Hirtelen megláttam a saját életemet, és éreztem, hogy ha most meghalnék, két dolgot sajnálnék leginkább: azt a sok időt és energiát, amit azzal töltöttem, hogy amiatt aggódtam, hogy nem vagyok szeretve, miközben létem minden pillanatában jobban szeretett valaki, mint ahogy azt valaha el tudtam volna képzelni – a mindenkit szerető és mindentudó Isten által. A másik bánatom az a sok elvesztegetett óra amit azzal töltöttem, hogy semmit nem csináltam, ami értékes lenne a mennyország szemében.”

Nettó érték, maximális profit

2015-ben Roy Schoeman így folytatta tanúságtételét : „Láttam, mennyire bolond voltam, hogy olyan dolgokhoz ragaszkodtam, amelyek semmi jóhoz nem vezetnek. Korábban a Harvard Business Schoolon dolgoztam professzorként. Egész nap arról beszéltem, mi az a nettó érték, hogyan lehet maximalizálni a profitot. Egy kicsit az életemet is így szemléltem. A misztikus élmény által rájöttem, hogy életem minden perce tökéletesen meg volt tervezve Isten által, még azok az időszakok is, amelyek nagy szenvedést jelentettek számomra. Megláttam, hogy életem jelentése és célja az, hogy imádjam és szolgáljam az én Uramat, Istenemet.”

Roy Schoeman még ekkor sem tudta ki Isten, de meg akarta tudni. Minden este elmondott egy imát, amelyet ő talált ki, hogy megtanulja Isten nevét. Schoeman ettől kezdve nagyon boldogan élt, ám még mindig nem tudta, melyik vallást kövesse.

Napra pontosan egy évvel misztikus élménye után lefekvéshez készülődött, amikor úgy érezte, mintha valaki megérintené a vállát. „Egyszer csak ott állt előttem a legszebb hölgy, akit valaha láttam. Tudtam, hogy ő nem más, mint Szűz Mária. Semmi másra nem vágytam, mint hogy a lába elé borulva áldjam őt. Azt kívántam, bárcsak tudnám az Üdvözlégy szövegét, de akkor még nem tudtam. Szabályosan extázisba kerültem a belőle áradó szeretetből. Mária azt mondta nekem: minden kérdésemre válaszol.” Így is lett, s Roy hamarosan be is tért a katolikus egyházba.

A kitagadott fiú

Miközben Schoeman nagy örömét lelte egyre növekvő katolikus hitében, a szülei egyáltalán nem osztoztak lelkesedésén. „Nagyon dühösek lettek rám, főleg az apám, aki azt mondta: Nincs fiam. A fiam halott. Soha nem akarom többé hallani a nevét.” Noha később megenyhültek, évekig komoly feszültséget jelentett kapcsolatukban Roy katolicizmusa. Egy napon aztán a kitagadott fiú apja eltörte a combcsontját és kórházba került. Másnap Roy meglátogatta. Az idős férfit ülve találta az ágyban. Szemei csillogtak és mosolyogva így szólt: „Furcsa dolog történt velem az éjjel. A szoba sötét volt és egyszer csak Jézus jelent meg előttem. „Hát nem gondolkodsz?” – ezt kérdezte tőlem. Schoeman Nagypénteken megkeresztelte apját, ám ezt követően a férfi elvesztette eszméletét. Húsvét keddre meghalt.

Köszönöm, fiam!

A tragédia miatt Schoeman édesanyja még elutasítóbb lett a katolikus hittel szemben. Egy nap az idős asszony elesett, eltörte a csípőjét és hospice-ellátásba került. Schoeman egy alkalommal, amikor meglátogatta, megosztotta vele tanúságtételét. Az anya figyelt, de túl gyenge volt ahhoz, hogy reagáljon. „A következő nap reggelén ülve találtam az ágyban. Tudott beszélni. Azt mondta: „Meg akarom köszönni, amit tegnap tettél, mert visszakaptam általa a hitemet.” Schoeman őt is megkeresztelte. Miután meghalt, katolikus szertartás szerint temették el.

forrás

Május hónapban nagy örömmel köszöntjük a Boldogságos Szűz Máriát imádságunkkal és a litánia eléneklésével, elimádkozásával. Ugyanilyen nagy örömmel és nagy melegséggel köszöntjük május első vasárnapján az édesanyákat.

S amikor az édesanyákat köszöntjük, akkor természetes, hogy mi mindannyian elsősorban saját édesanyánkra gondolunk. Őérette adunk hálát, neki mondunk köszönetet azért, akik vagyunk, amivé formálódtunk. Megköszönjük egész létünket, s megköszönjük terveinket, vágyainkat, céljainkat. Isten teremtésének a rendjében a férfi és a nő az, aki visszatükrözi Isten képmását. A férfi és a nő az, aki az isteni tulajdonságokat jelenvalóvá teszi, és éppen az anya az, aki ezt az isteni tulajdonságot egészen sajátos módon mutatja be, és éli meg. Azáltal, hogy az élet Istenétől kapott életet méhébe fogadja, testébe fogadja, hogy szinte észrevétlenül, de napról napra növekszik az élet.

S nem csak az anya testében növekszik, hanem növekszik az anya lelkülete által, szellemisége által, örömei által, vágyai által. Élettel ajándékozza meg az anya a gyermekét, és ez a növekedés továbbra is tart. Az a kapcsolat, ami a gyermek és az anya között van, semmi máshoz nem hasonlítható, és semmi máshoz nem fogható és nem is helyettesíthető. Hiszen ahogy a testében növekedett a gyermek, a testével táplálja, nem csak akkor, amikor kicsiny, hanem később is szeretetével, áldozatával. Azzal, hogy napról-napra szellemi-lelki-testi táplálékot nyújt gyermeke számára. Ez a gesztus, ez az éltető, ez az önmagát megtörő, feláldozó és szerető, gyermekének ajándékozó gesztus, ez a Krisztustól tanult isteni gesztus. Amikor az ember föláldozza magát, hogy a másiknak élete legyen és bőségben legyen. S nyugodtan lehet mondani, ez az anyai természet, ez az anyai lét, az eucharisztikus lét. Hiszen életet ad, önmagával táplál, életre vezet, és életre hív. Hiszen általában az édesanyák a maguk szeretetével megelőzik gyermekeiket, és Isten országába megérkezve, ugyanúgy segítik földi életükben gyermekeiket, mint földi életük során.

Szeretnénk megköszönni az édesanyáknak a létüket, szeretetüket, gondoskodásukat, ezt az isteni szeretetet megjelenítő létmódot. Szeretnénk ezért hálát adni. Még egy gondolatot emelnék ki. Leginkább a kedvességet édesanyánktól tanuljuk meg. Mennyire nagy szükség van erre. Imádkozzunk azért nagy hálával, nagy köszönettel, hogy az édesanyák örömmel tudják élni szolgálatukat. És talán arra a nagyon egyszerű gesztusra is hívhatom a kedves testvéreket, amikor városainkban, falvainkban kicsi gyermekükkel játszó, kicsi gyermeküket hordozó édesanyákkal találkozunk, akkor valami büszke, de nagyon kedves mosollyal tekintsünk rájuk, elismerve az ő nagyságukat.

forrás

Húsvét 2. vasárnapja, az Isteni Irgalmasság vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Jn 20,19–31)

Fiatal papként motorral igyekeztem egy plébános barátomhoz kisegíteni. Közvetlenül egy kanyar után már túl későn vettem észre, hogy az útra finom salak szóródott, melyen pillanatok alatt sikerült elvágódnom. A templomban hidegben töltött órák vártak rám, ezért vastag ruha volt rajtam, de az eséstől még így is mély horzsolt seb keletkezett a térdemen. A biztonság kedvéért pár nap múlva megmutattam egy orvosnak, aki alaposan megnézte, megtapogatta, megcsavargatta a lábamat, majd fanyar humorával közölte: „Hát, nézze, komoly kockázata van, hogy meggyógyul.” Így is lett. A behegedt sebek még jó ideig, talán a halálunkig emlékeztetnek bennünket egy-egy negatív eseményre, de szerencsés esetben nem okoznak többé komoly kellemetlenséget.

A keresztről levett test, melyet a jámbor meggyőződés szerint Mária nagypénteken a karjaiban tartott, ott és akkor már nem érzett fájdalmat, de ez még csak a beletörődés sovány vigaszt nyújtó nyugalmát hozhatta el a Szűzanya számára: Fia már nem szenved. A Mester szavaira még a legnagyobb sötétségben is emlékezni merő és tudó tanítványokban azonban kimondatlanul is fel-felizzhatott az a biztos isteni ígéret, hogy teste nem marad a sírban, hanem feltámad. Húsvétkor Krisztus már győztesként, dicsőségben ragyogó, szellemi testén mutatja meg sebeit a tanítványoknak. Mennyivel másabb ez a szenvedésmentesség, mint a holttesté!

Az irgalmas Isten nem áll bosszút, nem sebez vissza, a rombolásra nem rombolással felel. Tamás hitetlenkedésére sem elmarasztalás a válasz, hanem hitébresztő bátorítás. Megsebzett kezének érintésével Krisztus minden időben gyógyítani akar, mégpedig a teljes embert akarja gyógyítani: szívünket, múltunkat, bukásaink sebeit. A Ferenc pápa által tavaly „beteg világnak” hívott környezetünk is gyógyírre vár. Nem holmi tüneti kezelésre, hanem teljes gyógyulásra. És nem nélkülünk. A természet ebben is sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását (vö. Róm 8,19).

Már Jób is megsejtett valamit a számunkra sokszor felfoghatatlan isteni pedagógiából: „Ha sebet üt rajtad, majd be is kötözi” (Jób 5,18). Az idén éppen száz éve született Pilinszky képével élve: „Szög és olaj lehetne címerem.” Szög, mely megsebez, hogy a keresztfán Isten azonosuljon az ember nyomorával. Olaj, mert a teremtő Lélek újjá is teremt, gyógyít, hiszen a sajgó seb már nem a mennyország világába való.

A gyógyulás garanciája Krisztus, ő már gyógyítóként és gyógyultként is bizonyított. Húsvét öröme éppen azáltal ad reményt, hogy nem euforikusan „mindent eltöröl”, hanem szelíden emlékeztet: a Feltámadott is volt megsebzett! Mégpedig halálosan megsebzett. Az életét adta, hogy nekünk életet adjon. A megdicsőült test is magán hordozza a szögek és a lándzsa durva hegeit. Az apostolok éppen ezeket látva tudják azonosítani őt, sőt Tamás felkiáltása – „Én Uram, én Istenem!” – túlmutat az egyszerű felismerésen: a gyógyult szív hitvallásává emelkedik.

Nagypéntek traumája ezzel is gyógyul. A húsvétkor megmutatott sebek már nem sajognak. Mi több, gyógyítanak. Krisztus „sebei szereztek számotokra gyógyulást” (1Pt 2,24).

Kovács Zoltán

kép

Ne féljetek! – Hortobágyi Cirill OSB húsvéti üzenete

Húsvét hajnalán a két asszony, a magdalai és a másik Mária elindulnak a sírhoz. Ők azok, akik nagypénteken végig kitartottak a keresztnél. Látták, hogy Jézus meghal, és most el akarnak búcsúzni tőle. Elgyászolni őt, imádkozni érte, felidézni az emlékeket. Azt akarták tenni, amit mindannyian teszünk, ha elveszítjük, akit szeretünk – elgyászolni. Ám az elgyászolás ezúttal elmarad…

Kérdéseim: Vajon hány és hány asszony, feleség, testvér, barát gyászolása maradt el az elmúlt húsvét óta? Tíz- és százezreké, akik nem vehettek búcsút a kórházak és a szociális otthonok néma karanténba zárt kapui előtt. Akik plexilapok, védőruhák, maszkok és kesztyűk rétegein át talán még egy utolsó kézszorítást küldhettek annak, aki egykor fontos volt. És akik más asszonyokba, szakápolókba, nővérekbe helyezték riadt bizalmukat: ugye nem szenvedett sokat? Ugyan milyen választ várunk? Őszintét, emberit? És milyen választ kaphatunk? Töredékeset, gyarlót. Nem várhatunk mást,

amikor az elgyászolás, az imádság és az emlékezés szintén karanténba zárul. Saját félelmünk és kicsiny hitünk elzártságába.

Nekünk mit üzen az idei húsvét? Hogy ne féljünk?

Válaszom: Pirkadatkor a két asszony fut Jézus sírjához, földrengés támad, angyal ül az elhengerített sírkövön. A félelem növekszik, majd átadja helyét az örömnek. Hiszen a sír üres: az élet tényleg erősebb a halálnál. Ami az asszonyok előtt lejátszódik, az a világ rendjének olyan átalakulása, amiről eddig nem is álmodtak: megtört a halál uralma! Eddig a halál uralkodott a világon, amit oly sokszor megtapasztaltak már. A halál uralkodott még ott, a kereszt tövében is. Mert még őt is, még Jézust is legyőzte: karanténba zárta, az élet legmagányosabb mélységébe taszította.

De Isten nem hagyja, hogy az utolsó szó az erőszak, az igazságtalanság, a karantén, a magányos halál szava legyen.

Kérdéseim: Vajon hány embertársunk van, akinek az élete olyan fordulatot vett, amelyet nem tud már befolyásolni? Aki elszakadt a munkatársaitól, a megélhetésétől, az iskolájától, a tanáraitól, a szeretteitől. A végzős diák, aki felnőttsége hajnalán lekésett mindarról, amire várt, amiben bízott. Vajon hány barátunk érzi úgy, hogy napjait a félelem uralta el? Hogy teljesen magára maradt? És már reménye sincs a jobbra. Vajon tudunk-e számukra igaz szót és vigaszt nyújtani? Mivel győzzük meg őket arról, hogy igenis a béke, a remény és az igazság írja minden történet utolsó szavait? Kétezer év és két asszony evangéliumi bizonysága a hit nélkül befoghatatlan távlat. Hogyan, mi módon emeljük meg a reménytelenek, a kétkedők lelkét? Mit mondunk nekik húsvét napján? És az összes többi napon?

Válaszom: Húsvét hajnalán az angyal odalép a két asszonyhoz, olvas a szívük mélyén, látja ijedtségüket: hiszen nem tudják, mi történik. Amikor már a halál sem biztos, akkor teljesen összezavarodnak. Ki képes ezt átlátni? És ekkor az angyal elmondja nekik húsvét magával ragadó üzenetét: „Ne féljetek! Tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek, de ő nincs itt, feltámadt, amint megígérte!” És a két asszony, a magdalai és a másik Mária „remegve, de nagy örömmel futottak”, hogy megvigyék a hírt a többieknek, hogy ők is örülhessenek. És az úton találkoznak a feltámadt Jézussal, aki ugyanazt mondja nekik, mint az angyalok: Ne féljetek! Így aztán megerősödve, és abban a tudatban, hogy Jézus velük tart, haladnak tovább, és terjesztik húsvét örömét. Így válnak ezek az asszonyok az Egyház előképeivé. Mert ez az örömhír az Egyház lényege.

Kérdéseim: Vajon hány embertársunk van, akit a járvány elválasztott Istentől? Aki a járvány pusztítását látva nem akar visszamenni Isten házába. Aki körülményei miatt nem tud hozzájutni a napi Kenyérhez. Aki a megszokott egyházi rutinjaink miatt most nem hallja az élet igéjét. Aki egyházias rugalmatlanságunk, nosztalgiánk, irgalmatlanságunk vagy embertelenségünk áldozata. Hogyan tudunk utat mutatni nekik? Hogyan maradunk hűek Krisztus teremtő és veszélyes emlékezetéhez? Ahhoz a vele való egykori találkozásunkhoz, amely a mi szívünket is lángra lobbantotta, amely minket is megszólított és magával ragadott?

Válaszom: Mi, az Egyház, nem Jézus sírját akarjuk gondozni nemzedékről nemzedékre, hiszen a sírok élettelenek. Mi, az Egyház, nem Jézus emlékét akarjuk hűen őrizni és cipelni magunkkal a hétköznapokban, mert az emlékek halványodnak, esetlegessé és nosztalgikussá válnak. Nem akarjuk Jézust előírások és hagyományok béklyóiba préselni, hiszen ő éppen azért jött, hogy az élettelenné vált törvényt és az embert leigázó, gúzsba kötő hagyományt eltörölje. De akkor mit akarunk? Úton lenni, és úton maradni a feltámadt Krisztussal.

Ferenc pápa arra buzdít, hogy lépjünk ki a világba, olvassuk az idők jeleit, és faggassuk Krisztust, hogy megtaláljuk a szavakat egy örömtelibb, merészebb evangelizációhoz, igaz tanúságtételhez a feltámadásról.

Ma különösen is faggassuk Krisztust, amikor gyakran támad olyan élményünk, hogy az a bizonyos kő készül visszahengeredni, és lezárni a sírt.

Kérdéseim túl a járványon: Vajon nem a birtoklás és a hatalomvágy utáni esztelen hajszát tapasztaljuk jó ideje a világban? Nem az öldöklés, a kizsákmányolás és az elferdített tanok köntösébe bújtatott önzés, az érzéketlenség és a kegyetlenkedés hátráltatja, hogy megszülethessen az áldott béke? Vajon a gonosz hatalmak és az emberi felelőtlenség nem rendeztek már vissza mindent? Lehet, hogy elzárták a sírt, visszahengerítve a követ? Nem ott tartunk ma újra, ahol Jézus feltámadása előtt tartott a világ? Nem kellene inkább mégis félni?

Válaszom: Igen – sajnos ez a mai világ valósága. Ám mindezzel dacolva, épp ezek között a körülmények között hangzik fel húsvét üzenete:

Ne féljetek, én veletek vagyok!

És ez a tapasztalat – veled vagyok – mindennél többet ér, mindent átível. A föld remeghet, a kő inoghat, akkor is világosság támad, mert a feltámadt Úr velünk van. A halálnak nem lesz végső szava, az erőszak nem győzhet az igazság fölött, mert a feltámadt Krisztus velünk van. Ember embert nem alázhat meg, embert járvány és betegség nem nyomoríthat meg úgy, hogy a feltámadott Úr ne állna mellette, és ne gyógyítaná be sebeit – a feltámadt Úr velünk van.

Isten velünk, általunk, számunkra új eget és új földet teremt, helyreállítja a rendet. Mert Krisztus feltámadt. Ne féljetek! – húsvét szent liturgiája ezt üzeni nekünk, akár online éljük át, akár jelen tudunk lenni a templomunkban.

Isten jónak teremtette a Földet. A teremtéstörténet visszatérő gondolata így hangzik: „Isten látta, hogy amit alkotott, jó.” Ne féljetek! Még akkor se, ha mára a Földet túlterheltük mohó fogyasztásunkkal. Isten Ábrahámnak megígérte, hogy utódait megsokasítja, és utóda által áldást nyer a föld minden népe. Ne féljetek! Még akkor se, ha úgy tűnne, hogy az egyetlen utódot kell feláldozni, és az utolsó remény is odavész. Isten kivezette népét az egyiptomi fogságból. Ne féljetek! Még akkor se, ha bármilyen ellenség a sarkatokban van, és újra fogsággal vagy pusztítással fenyeget. Isten megígérte prófétái által, hogy népe nem fog megszégyenülni, örökre szóló irgalommal könyörül rajta, törvényt ad neki, és örök békeszövetséget köt vele. Ne féljetek! Még akkor se, ha elrejti arcát, ha elhomályosodik, összekuszálódik az élet rendje, és nem láttok kiutat, vagy nem tudtok eligazodni.

A húsvéti evangéliumban a félelem átadja helyét az örömnek. Most felénk is kiáltja az angyal: Ne féljetek! Krisztus feltámadt, és ő velünk van, velünk lesz ezután is.

Isten új egének és új földjének a kapuja feltárul: Jézus lép át rajta, és velünk együtt, általunk akar új arcot adni a teremtett világnak. Arra bátorít, hogy járjunk magabiztosan és emelt fővel. Ha Jézus velünk tart, életünk jó irányt vesz. Az angyal a bátorító felszólítását – „Ne féljetek!” – egy felhatalmazással köti össze. Elküldi az asszonyokat, hogy vigyék a világba a jó hírt: „Krisztus feltámadt!” Arra szólít fel minket, hogy bátorítsunk és erősítsünk meg másokat. Felemel, és arra buzdít, hogy adjuk tovább azt, amit megtapasztaltunk, és mi emeljünk fel másokat. Ez a bátorítás és megerősítés, ez az adomány és a küldetés, ez maga a húsvét.

forrás

kép

Áldd meg, Uram, Magyarországot!
Áldd meg, Uram, a Te magyar néped!


Oldozd fel és szabadítsd meg
ellened elkövetett bűneitől,
mások ellen elkövetett bűneitől,
önmaga ellen elkövetett bűneitől,
az erkölcs terén,
szociális téren,
gazdasági téren elkövetett bűneitől,
a természet ellen,
az élet ellen,
az egész emberiség ellen elkövetett bűneitől,
múltja,
jelene
és jövője ellen elkövetett számtalan bűnétől!

Szabadíts meg minket, Uram,
a gyűlölködéstől,
a széthúzástól,
a rövidlátástól,
a kapzsiságtól,
a gyengeségtől,
a káromkodástól,
a kitartás hiányától!

Segíts minket, Uram,
hogy a jó győzzön, és ne a gonosz,
az igazság győzzön, ne a hamisság,
az erő győzzön, ne az erőszak,
a szeretet győzzön, ne a gyűlölet,
a józanság győzzön, ne az indulatok,
a megfontolás győzzön, ne a kapkodás,
az okosság győzzön, ne az ostobaság,
a szorgalom győzzön, ne az irigység,
a tehetség győzzön, ne a könyöklés!

Add, Uram, hogy megbecsüljük ajándékaidat,
kincseinket nehogy elpazaroljuk!
Hazánk szép tájait őrizzük meg épen,
a földet, a vizet, a levegőt tisztán,
az egészségünkre jobban vigyázzunk,
fogadjuk el a gyermekeket,
az időseket és szegényeket tiszteljük, segítsük,
a betegeket el ne tapossuk,
és ne felejtsünk el szívből mosolyogni!

Hatalmas erőddel támogass minket,
hogy emberhez méltó hajlékokban teremtsünk otthonokat,
az otthonokban egészséges, boldog családokat!
Az emberek tisztességes munkát végezzenek,
s a tisztességes munkának legyen becsülete!

Szabadíts meg minket, Uram a gonosztól és minden rossztól,
oltalmazz és védelmezz minket a súlyos csapásoktól!
Szenvedő testvéreinket különösen segítsd meg!

Adj nekünk bort, búzát, békességet!
Változtasd át a bort a Te Szent Véreddé,
a búzakenyeret a Te Szent Testeddé,
a békét a Te Békéddé, örök örömünkké! Amen.

forrás

kokárda

kép

kép 2