Jézus feltámadása hitünk középpontja. Olyannyira, hogy Pál apostol szavai szerint, ha Krisztus nem támad fel, hiábavaló hitünk (1 Kor 15,17). De mit jelent ez számomra a mindennapokban?

Először is azt, hogy Jézus él, kapcsolatba léphetek vele, megismerhetem. Ez akkor valósul meg, ha időt szánok rá, hogy vele legyek. Olvashatom a Szentírást és elmélkedhetek szavairól, amelyek ma is hozzám szóló élő és nem holt szavak. Elidőzhetek a templom csendjében, mert az Oltáriszentségben teljes isteni és emberi valóságában jelen van. Jézus figyel rám, mert érdekli mi van velem, neki fontosak a hétköznapi, egyszerű ügyeim is, lelkem minden rezdülése –  mert szeret engem. Mindenkinél jobban szeret, ahogyan mondta: nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért (Jn 15,13) Jézus meghalt értem – nem csak úgy általában az emberekért, hanem személyesen értem! Azért, hogy a bűneimet elvegye, és ne maradjak azok rabságában.

Azután feltámadt, hogy új élettel ajándékozzon meg. Ahogyan kereszthalála egészen közelről és személyesen, úgy feltámadása is. A keresztség szentsége által a feltámadt Jézus életében részesülök, új életre születek, valami egészen új kezdődik el bennem. Ez az új élet örök, az örökkévalóságra irányul, nem élhetek többé úgy itt a földön, mintha csak ez lenne. Sőt ez a földi élet minden szépségével és örömével együtt – nagyon is törékeny és mulandó, egy pillanat alatt véget ér.

De Jézus feltámadt és olyan távlatot nyit előttünk, amit még nem tudunk teljesen felfogni. Ahogy a Hiszekegyben imádkozzuk: hiszem a test feltámadását és az örök életet. Hiszem-e valóban, hogy a testem fel fog támadni? Hasonló lesz Jézus feltámadt testéhez: többé nem öregszik, többé nem hal meg – mert semmi köze nem lesz a bűnhöz. Mindez arra kell, hogy indítson, hogy már most minden erőmmel szeressem Istent, és ezért minden erőmmel kerüljem a bűnt, amely  eltávolít   és az örök élettől, és amitől csak úgy tudok szabadulni, hogy Jézus óriási árat fizetett érte.

 

Mohos Gábor püspök

Mária Rádió újság

kép

Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amelyben hétfőn osztozott Franciaországgal az egész világ. Mégis talán a hatalmas tűz mellett kezd el pislákolni egy másik láng, a hit lángja.

Hétfő este őszintén megráztak azok a felvételek, amelyeket Párizsból sugároztak hírtelevíziók profi és a közösségi oldalak alkalom szülte tudósítói.

Nem kötődök érzelmileg Franciaországhoz, kötődök azonban minden egyes templomhoz a világon, ahol Istent dicsérik, ahonnan ima száll az égbe. Egy európai főváros szívében lángoló katedrális képe pedig különösen is megfog.

Tanulságos volt a reims-i érsek megnyilatkozása, aki arról beszélt, a székesegyház toronycsúcsának ledőlése azért is bír elemi erejű szimbolikával, mert az Isten felé mutató ujjat jelenítette meg… Sokan, akik követjük az európai kereszténységgel kapcsolatos eseményeket, figyeljük a helyzet alakulását, a tendenciákat, osztjuk az érsek szomorúan figyelmeztető gondolatát.

Hétfő este Franciaország-szerte megkondultak a harangok. A Notre-Dame-ért, s mint máskor is: a lelkekért szóltak.

Aztán Párizsban a Mi Asszonyunkat mardosó tüzet döbbenten figyelő tömeg egyszer csak elkezdte énekelni az Üdvözlégy, Máriát. Egyre több beszámoló szólt arról, hogy az emberek a városban térdre ereszkednek és szent énekeket énekelnek. “Ave, Maria”, énekelték, miközben égett a templom.

Megható és mély pillanatok voltak ezek. Talán ilyen lehet, amikor egy nép visszatalál az Úrhoz. Talán ilyen lehet, amikor rájön, hogy katedrálisa, amely mellett nap mint nap elrobog, több kulturális örökségnél, turisztikai attrakciónál, esztétikai értéknél. Több köveknél, túlmutat önmagán. Talán ilyen, amikor egy nép újra felfedezi, hogy az Isten felé mutató ujj összeomlása mély dráma, s ha a lángokban álló templomból már nem lehet, az utcáról mondja el fájdalmát egyetlen nappal Virágvasárnap után.

Megrázó és megható volt a hétfő este Párizsban.

forrás

“Nem tudok méltatlanná válni.
Csalhatok, lophatok, hazudhatok, ölhetek, erőszakolhatok, nem tudom kiirtani Isten irántam való szeretetét.
Tudom persze nem viszonozni.
És tudom méltatlannak érezni magamat.
Csak méltatlanná nem tudom tenni magam.
Mert ő tett méltóvá.”

Lackfi János

kép

Az Atya öröme akkor teljes, ha minden gyermeke részt vesz benne

„Atyja már messziről meglátta őt és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta” (Lk 15,20) –Az apa, akit mélyen megrendített fia hazatérésének a híre, nem várja meg, hogy megérkezzen, hanem elébe siet. Öröme azonban nem lett volna teljes másik fia jelenléte nélkül, így őt is meghívja, vegyen részt testvére ünneplésében. Azonban az idősebb fiúnak nincs ínyére az ünnep, nem tudja elviselni apja örömét. Továbbra is úgy érzi, hogy elveszítette testvérét, mivel ez már régen megtörtént szívében. Így képtelen részt venni az ünneplésben, inkább választja az árvaságot a testvériséggel szemben, az elszigeteltséget a találkozással szemben, a keserűséget az ünneppel szemben. Nem csak attól vonakodik, hogy megbocsásson testvérének, hanem azt sem tudja elfogadni, hogy apja képes a megbocsátásra, az együttérzésre.

A példabeszéd tükrözi emberi mivoltunk misztériumát

Annak az atyai háznak a küszöbén megnyilvánul emberi mivoltunk misztériuma: egyrészt az ünnep az újból megtalált gyermekért, másrészt egyfajta elárultság és méltatlankodás érzése azért, mert megünnepelték a tékozló fiú visszatérését. Egyrészt a vendégszeretet az iránt, aki megtapasztalta a nyomort és a fájdalmat, eljutva egészen odáig, hogy a disznók eledelével táplálkozzon, másrészt a bosszúság és a harag azért, hogy helyet készítenek egy erre méltatlannak, aki nem érdemelte meg, hogy átöleljék.

A testvérgyilkos Káin kérdése továbbra is visszhangzik közösségeinkben

Így ismét felszínre kerül a feszültség, amelyet népünk körében, közösségeinkben, sőt, még saját magunkban is megélünk. Egy feszültség, amely Káin és Ábel óta bennünk lakik és amellyel szembe kell néznünk. Kinek van joga ahhoz, hogy közöttünk maradjon, hogy leülhessen asztalunkhoz és helyet kapjon összejöveteleinken, aggodalmainkban és foglalatosságainkban, tereinken és városainkban? Úgy tűnik, hogy továbbra is visszhangzik a testvérgyilkos kérdés: „talán őrzője vagyok testvéremnek?” (vö. Ter 4,9) Annak a háznak a küszöbén megjelennek a megosztottságok és az összecsapások, az agresszivitások és konfliktusok, amelyek továbbra is mindig döngetik nagy vágyaink, a testvériségért folytatott küzdelmeink kapuit.

Az Atya kívánsága, hogy minden gyermeke vegyen részt örömében

Annak a háznak a küszöbén ugyanakkor teljes fényességében ragyogni fog az Atya kívánsága, hogy minden gyermeke vegyen részt örömében; senki se éljen embertelen körülmények között, mint kisebbik fia, sem árvaságban, elszigeteltségben, keserűségben, mint idősebbik fia. Szíve azt akarja, hogy minden ember üdvözöljön és eljusson az igazság ismeretére (1 Tim 2,4).

Minden bizonnyal sok körülmény táplálhatja a megosztást és a konfliktust; tagadhatatlanok azok a helyzetek, amelyek megosztanak, összecsapáshoz vezethetnek bennünket. Mindig fenyeget bennünket a kísértés, hogy higgyünk a gyűlöletben és a bosszúállásban, mint törvényes formában, hogy gyorsan és hatékonyan igazságosságot nyerjünk. Azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy a gyűlölet, a megosztás és a bosszúállás csak annyit érnek el, hogy megölik népünk lelkét, megmérgezik gyermekeink reményét, elpusztítják mindazt, amit szeretünk.

Az Atya szívét szemlélve élhetünk testvérekként

Ezért Jézus arra hív bennünket, hogy szemléljük az Atya szívét, csak így fedezhetjük fel, hogy egymás testvérei vagyunk. Csak innen kiindulva leszünk képesek arra, hogy leküzdjük a megosztottság rövidlátó logikáit, hogy eljussunk egy olyan tekintetre, amely nem kívánja elhomályosítani, vagy megcáfolni különbözőségeinket, egy erőltetett egységet vagy egy csöndes kirekesztettséget keresve. Csak ha minden nap képesek leszünk az égre emelni tekintetünket a „Mi Atyánkhoz” fordulva, akkor tudunk belépni egy olyan dinamizmusba, amelyik lehetővé teszi, hogy merjünk ne ellenségként, hanem testvérként élni.

Az Atya szeretete a keresztények legnagyobb gazdagsága

„Mindenem a tiéd” (Lk 15,31) – mondja az apa az idősebbik fiának. Nem pusztán az anyagi javakra utal, hanem arra, hogy fia részese szeretetének és együttérzésének. Ez egy keresztény legnagyobb öröksége és gazdagsága. Mert ahelyett, hogy méricskélnénk vagy osztályokba sorolnánk magunkat erkölcsi, társadalmi, etnikai vagy vallási szempontok alapján, elismerhetjük, hogy van egy másik emberi állapot, amit senki sem tud eltörölni vagy megsemmisíteni, mivel puszta ajándék: az Atya által szeretett, várt és ünnepelt gyermekek léte. „Mindenem a tiéd” – az együtt érző képességem is, mondja nekünk az Atya. Ne essünk abba a kísértésbe, hogy lefokozzuk gyermekségünket törvények és tiltások, kötelességek és előírások betartása kérdésévé. A mi gyermekségünk és küldetésünk nem születik önkéntességből, törvényességből, relativizmusokból vagy integrizmusokból, hanem hívő személyekből, akik minden nap alázatosan könyörögnek az Atyához: „jöjjön el a te országod”.

Az Atya házában sok hely van

Az evangéliumi példabeszéd befejezése nyitott. Az atya kéri idősebb fiát, hogy vegyen részt az irgalmasság ünnepén, de nem tudjuk, hogy elsőszülötte milyen döntést hozott. Talán azért nyitott ez a befejezés, hogy minden közösség, minden személy megírhassa azt saját életével. A keresztény tudja, hogy az Atya házában sok hely van, és csak azok maradnak kívül, akik nem akarnak részt venni örömében.

forrás

kép

Nem is olyan régen történt, mindössze 14 éve. Még egy emberöltőnyi se a távolság, ám az emlékek frissek és most az évforduló kapcsán megszólalnak. Tizennégy évvel ezelőtt, 2005 április másodikán a világ lélegzetvisszafojtva figyelte egy idős beteg ember hazaindulását. Fent az Apostoli Palota harmadik emeletén a pápai lakosztályban, immár sokévnyi fájdalmas betegsége utolsó óráit élte II. János Pál pápa. Titkára, Stanisław Dziwisz érsek már két nappal korábban, március 31-én feladta neki a betegek kenetét. A világ csendben imádkozott. Ő is és mindenki, aki mellette volt. Húsvét hetében jártak, annak is a végén, éppen szombatnapon, karnyújtásnyira Fehérvasárnaptól, amit éppen a lengyel pápa keresztelt át az „Irgalmasság Vasárnapja” névre. Ez volt az ő legkedvesebb napja az év során. Ez volt az Ő Napja! És ez lett az Ő Napja.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán     

A többit már Rita Megliorin főnővér mondja el, akit aznap kora reggel mozgósítottak sürgősséggel a Gemelli klinika intenzív osztályáról, hogy álljon a beteg pápa rendelkezésére. Rita nővér már többször is ápolta a Szentatyát, ismerték egymást közelről.

„Futottam, ahogy erőmből tellett, mert attól tartottam, hogy későn érkezem.« Jóreggelt, Szentatyám!», mondtam neki, hozzátéve: «Odakinn szép napsütés van!». A Gemelliben mindig azt mondták, hogy örül a napsütés hírének. Először azt hittem, meg sem ismer majd, de Ő rám nézett, nem szigorú fürkész tekintettel, ahogy beteg szokott ilyenkor tájékozódni az állapotáról. Kedves volt a tekintete és úgy éreztem arra hív, hogy hajtsam oda a fejemet az immár erőtlen kezéhez. Így adatott meg a kegyelem, hogy nekem adta élete legutolsó simogatását. Közben tekintete vele szemben a falon függő szenvedő Krisztus képen pihent. Reggeledett már és behallatszott a szobába a téren imádságra gyülekező hívek, főként fiatalok köszöntése és éneke”. Rita nővér megkérdezte Dziwisz érsek-titkártól: „Vajon most ezek a hangok nem alkalmatlanok a pápának?” – mire ő azt válaszolta: „Rita, gyerekek jöttek az atyjukat köszönteni”.

„Ezen az utolsó napon II. János Pál pápa elköszönt a Római Kúria legszorosabb munkatársaitól, miközben betegágyánál tovább folyt az imádság, Ő pedig magas lázzal, mozdulatlanul feküdt végtelen gyengeségében. Délután mondta, titkára hallotta, az utolsó szavait: «Engedjetek az atyai házba!»

„Délután ót óra körül kezdték imádkozni Húsvét második vasárnapjának, vagyis az Irgalmasság Vasárnapjának első vesperását. Az olvasmányok az üres sírról és a Feltámadásról szóltak, miközben mindegyre visszatért az örömteli Alleluja. Végül elénekelték a Magnificat és a Regina Coeli imákat. A pápa pillantásával többször átölelte munkatársai és az orvosok csoportját. A téren egyre többen voltak, behallatszott a kiáltásuk: «Giovanni Paolo secondo, Viva il Papa!» Ő is hallotta a szavakat.

A falon a szenvedő Krisztus képe, kezét megkötözi a szenvedés: Az Ecce Homo! Őt figyelte mindvégig a betegsége során. Az Üdvözítő képe mellett az Anya, a Fekete Madonna, Czestochovából. Kicsi asztalkán Karol Woytila szüleinek fényképe. Aztán a hazahívő szó , amit csak ő hallott”.

Rita nővér még hozzáteszi: „Tudta, hogy elközelgett az ő ideje, amikor az örökkévalóságba szólítják, ezért orvosaival egyetértésben úgy döntött, hogy nem megy a kórházba, nem hagyja el a Vatikánt. Otthont akart maradni, otthon akart szenvedni, közel Péter apostol sírjához.”

forrás

 

Gyertyaszentelő Boldogasszony (Urunk bemutatása, február 2.) ünnepéhez hasonlóan ez az ünnep is egyformán Urunk és a Szűzanya ünnepe. Boldog VI. Pál pápa a Szűzanya helyes tiszteletéről szóló, Marialis cultus kezdetű apostoli buzdításában ír így e két ünnepről, melyek ugyan hivatalos elnevezésük szerint az Úr ünnepei, de tartalmukat illetően Mária-ünnepeknek is tekinthetők (vö. 6–7 §).

E főünnep hivatalos neve: Urunk születésének hírüladása. A magyar népi hagyomány azonban nem véletlenül ruházta fel ezt a napot egy nagyon gazdag, mély és találó elnevezéssel: Gyümölcsoltó Boldogasszony, hiszen az ünnep evangéliumának egyik legfőbb szereplője Mária, akit Gábor angyal köszönt. A kiválasztott Názáreti Szűz együttműködése folytán méhében megfogan Isten örök Igéje, a Fiú, aki majd e világra születik mint a világ Üdvözítője. Pontosan kilenc hónappal előzi meg tehát karácsony ünnepét ez a jeles nap, és legtöbbször a böjti időszakra esik. A megváltás ünnepkörében, húsvét diadalmas ünnepét is megülve, hirtelen a megtestesülés titkára irányul a hívő, imádkozó ember figyelme. E két titkot nem szabad egymástól elválasztva szemlélnünk! Miért is szállott le valójában a mennyből, testesült meg Mária méhében és lett emberré az Ige? Hogy megváltást hozzon! Ahogyan élő hittel imádkozzuk a hitvallásban: „Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”. Ezért hajtunk térdet ma is és karácsony ünnepén is e szavak után, amikor a folytatásban elhangzik: „Leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, és emberré lett”.

Az angyali üdvözlet evangéliuma (Lk 1,26–38) valódi Örömhír. A leírás a szövetségkötés formáját hozza, mely igen sok momentum tekintetében „rímel” az Ószövetség Mózes által közvetített megkötésére. Először is mindkettő olyan meghatározó történelmi esemény, mely az emberek megszentelését (és végső soron üdvösségét) szolgálja, és amelyben maga Isten a kezdeményező. Közvetítők is vannak persze, akik mintegy „lejönnek az emberi világba”: ott Mózes a hegyről, ahol az Úrral találkozott, itt Gábor angyal közvetlenül Istentől. Párbeszéd is indul a közvetítők által: ott Isten és a választott nép tagjai, itt Isten és Mária között. A Mennyei Atya mindkét esetben tiszteletben tartja a kiválasztottak döntési szabadságát. Konszenzus is születik, mely a kiválasztottak teljes önátadását kívánja meg. Ott a zsidók így felelnek: „Mindent megteszünk, amit az Úr parancsol” (Kiv 19,8); Mária pedig: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint!” (1,38). A közvetítő ezt követően visszatér Istenhez a kiválasztottak válaszával. Ez a válasz mindkét esetben olyan „igen”, mely jelentős szerepet tölt be az üdvösségtörténetben, hiszen az Isten és az emberek közti szövetségek létrejöttének feltétele. Állandó emlékezet kíséri a kimondott „igent”; a választott nép utasítást kap Istentől: „ezeket a parancsokat, melyeket ma szabok neked, őrizd meg szívedben és vésd gyermekeidnek is az eszébe” (MTörv 6,6); míg az Újszövetségben Mária a Krisztusra vonatkozó szavakat és próféciákat szintén gondosan „emlékezetébe véste […] és szívében gyakran elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19). Végül pedig elmondhatjuk, hogy Isten Igéje mintegy „kézzelfoghatóvá” lesz: a zsidóknál kőbe vésett Törvényként áll előttük, Mária méhében pedig maga „az Ige Testté lett” (Jn 1,14).

Gábor angyal köszöntése („Chaire!”) Máriát örvendezésre szólítja fel. Lk 1,28–33 egyébként nagyon egybecseng Szofoniás könyvében a Sion leányához intézett szózattal (3,14–17). Mária mint „Sion leánya” és mint Jahve szegényeinek egyike, kiemelt módon élheti át a messiási kor érkezésének örömét. Mária „kegyelemmel teljes” mivolta pedig kiválasztottságát, az üdvösség művében való előre elrendelt szerepét is kifejezi, később pedig bűn nélküliségét, szeplőtelen fogantatását (előre megváltott mivoltát) is segít alátámasztani. Gábor angyal határozott közlése: „Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni” (Lk 1,31), a születendő gyermek („a Magasságbeli fia”; Lk 1,32) nevének jelentése („Isten, a szabadító”) alapján egyértelműen jelzi, hogy Isten a Fiát küldi szabadítóként, megváltóként, aki Máriától fog e világra születni.

Lukács evangélista egyértelműen utal Mária szüzességére, legalábbis a szülés előtt: Gábor angyal Názáretbe kapja az isteni küldetést „egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese” (1,27); később pedig Mária visszakérdezése is világosan erre utal: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (1,34). Lukácsnál Mária istenanyasága sem kérdés, mivel a megtestesülés műve Isten Lelke által történik, és isteni személy lesz emberré: „a Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni” (1,35). Szent II. János Pál pápa így ír erről a Dominum et vivificantem kezdetű enciklika 50. paragrafusában: „A megtestesülés misztériuma a »Szentlélek közreműködésével« történt. Az a Lélek működött, aki az Atyával és a Fiúval egylényegű; a háromságos egy Isten abszolút misztériumában Ő a szeretet Személye, a teremtetlen ajándék; aki a teremtés rendjében Isten ajándékainak örök forrása, bizonyos értelemben közvetlen elve és alanya Isten önközlésének a kegyelem rendjében. Ennek az ajándéknak és önközlésnek csúcspontja a megtestesülés misztériuma.”

Mária készséges együttműködése – Éva engedetlenségével szöges ellentétben – megnyitja az utat ahhoz, hogy az Üdvözítő általa a világba jöjjön. Évát „minden élők anyjának” (Ter 3,20) nevezi a Teremtés könyve, és bár ősszülő, bűnével mégis az emberiség romlását idézte elő. Mária pedig az „Új Éva”, ahogyan több egyházatya is hívja, aki újszövetségi értelemben lesz „minden élő Anyjává”, azokévá, akik Krisztusban, a Szentlélek által nyertek új, istengyermeki életet a keresztség révén. Isten Anyja az Egyház Anyja is.

A tavasz első napjai előre mutatnak, arra, hogy a természet éledése majd a gyümölcsökben nyeri el teljességét. A gyümölcsoltás ideje van; Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe az üdvtörténet „gyümölcsoltását” helyezi elénk. A Szentlélek betölti Mária méhét, mely Gyümölcsöt fog hozni: a Megváltó születik majd e világra. Már közénk jön, hogy köztünk lakozzon. Jelenléte sokszor rejtőző, de a hívő lélek érzi, tapasztalja: az ő személyében már „velünk az Isten” (Mt 1,23; vö. Iz 7,14).

Kép:Jacopo Torriti: Angyali üdvözlet
(Santa Maria Maggiore-bazilika, Róma, 13. század vége)

Kovács Zoltán

Elhatároztam, hogy negativitásböjtöt tartok…

…azaz tartózkodom a panaszkodó, pesszimista, kritikus vagy gúnyos megnyilvánulásoktól.

Mivel sokszor elég negatív vagyok, és a környezetemet időnként kikészítik a szurkálódó megjegyzéseim, úgy döntöttem, rám férne egy ilyen jellegű böjt. Elhatároztam, hogy egy hónapig fékezem a nyelvemet, és semmi negatívat nem mondok.

Sajnos kudarcot vallottam. Sőt kellő elszántság híján az utolsó hétre meg is feledkeztem róla. Mégis tanulságos volt: néhány fontos felismeréssel gazdagodtam.

Az egyik: sokat segített, hogy a böjtöt két barátnőm is vállalta. Beszélgettünk róla, biztattuk egymást. Igazából csak akkor kezdtem megfeledkezni az elhatározásomról, amikor már nem számoltam be róla a barátnőimnek. Megértettem, milyen sokat jelent a barátok jelenléte a küzdelmekben.

A legnehezebb az volt, hogy észrevegyem a negatív gondolatokat. Általában azonnal kimondom a rosszat, amint eszembe jut. A böjt idején egyfolytában figyelnem kellett, hogy ne tegyem. Rájöttem, hogy alapból az esetek felében valószínűleg észre sem veszem, mennyire negatív vagyok. Ráadásul a mai kultúrában, a közösségi médiában sokszor az tűnik jófejnek, aki másokat aláz. Állandóan emlékeztetnem kellett magamat a böjtre.

Végül arra is rájöttem, hogy nemcsak másokkal, hanem saját magammal is negatív vagyok. Hányszor mondom magamnak, hogy milyen hülye vagyok! Mintha másokkal kedvesnek kellene lennünk, magunkat meg bármikor gyalázhatnánk. Pedig Isten képmásaként engem is ugyanolyan tisztelet illet, mint bárki mást!

Nyilvánvaló, hogy az életben a jóra, a pozitívra érdemes törekedni. Hiszen saját magát teszi boldogtalanná, aki minden fél tál cseresznyében csak a hiányt látja. Mégis hasznos olykor a negatívumok gyomlálásával is foglalkozni – éppen azért, hogy jobban észrevehessem Isten számtalan ajándékát és ami még fontosabb: általuk az Ő ajándékozó szeretetét.

Ezért talán újra megpróbálom, esetleg rövidebb ideig, mondjuk egy hétig. S mikor volna rá alkalmasabb idő, mint nagyböjtben?

forrás

Erdő Péter bíboros, prímás ünnepi szentmisét celebrált hamvazószerdán, március 6-án az esztergomi bazilikában. A szentmisén koncelebráltak: Mohos Gábor segédpüspök, és az Érseki Papnevelő Intézet elöljárói. A főpásztor homíliáját teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban Kedves Testvérek!

1. „Amikor böjtöltök, ne legyetek szomorúak, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésüket… amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat” (Mt 6,16–17) – erre tanít Jézus az evangéliumban.

A böjtről már a legrégibb keresztény irodalom úgy beszél, mint a bűnbánat cselekedetéről. Ha a Didachét olvassuk, amely valószínűleg a második század elején keletkezett, ott a jézusi mondásnak eléggé földhözragadt magyarázatát találjuk: „Böjtjeitek ne legyenek együtt a képmutatókkal, ők ugyanis a szombat utáni második és ötödik napon böjtölnek, (vagyis hétfőn és csütörtökön); ti a negyedik napon és az előkészületi napon böjtöljetek (vagyis szerdán és pénteken)”. Ha meggondoljuk, hogy a mai Egyházban is csak ez a két böjti nap maradt, közülük is szerdai böjt egyedül ma, hamvazószerdán, akkor lenyűgöz minket a hagyomány folytonossága.

Ugyanakkor Jézusnak a böjtről szóló tanításában, amit az imént hallottunk, nem azon van a hangsúly, hogy melyik napon böjtöljünk, hanem a lelkületen. Páduai Szent Antal Jézus most hallott mondataiból négy gondolatot emel ki: a képmutatók színlelését, a fej megkenését olajjal, az arc megmosását és a jócselekedet elrejtését.

2. A képmutatás problémáját akkor értjük meg, ha belegondolunk, mit jelent a böjt. A böjt növeli az ember erejét, és könyörgésnek számít Isten előtt. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy Ádám amíg megtartóztatta magát a tiltott eledeltől, addig megőrizte ártatlanságát és Isten barátságát. Eszterről pedig elmondja a Biblia, hogy böjtölve könyörgött azért, hogy a népét fenyegető Ámán terve meghiúsuljon, és hogy visszanyerje a perzsa király jóindulatát népe iránt (vö. Eszt 4). Ebben a drámai helyzetben az egész közösség három nap és három éjjel böjtölt, és ugyanígy tett Eszter királyné is. Utána pedig vakmerő lépésre szánta el magát, hívatlanul belépett a királyhoz, hogy közbenjárjon népe érdekében. Számunkra is érvényes, hogy böjtölnünk kell, ha el akarjuk érni a győzelmet a gonosz fölött, és vissza akarjuk nyerni az elveszett kegyelmet. Ne feledjük, maga Jézus is ezt mondja tanítványainak, amikor sikertelenül próbálkoznak az ördögűzéssel: „ez a fajta nem megy ki, csak imádság és böjt hatására” (Mk 9,29). Nem véletlen, hogy az Egyház is a legrégibb időktől fogva a keresztelés előtti készület alatt a keresztelő és a keresztelendő számára is böjtöt írt elő. Az ördögűzés régi szertartáskönyveiben is külön hangsúlyozzák az előírások, hogy az ördögűzőnek minden esetben böjttel és imádsággal kell készülnie feladatának elvégzésére. Az esztergomi rituálé szerint az imádság és a böjt a két legfontosabb eszköz Isten segítségének elnyerésére és a démonok kiűzésére. Az exorcizmus mai római szertartáskönyve ugyanezt tanítja. Vagyis magának az exorcistának is böjtölnie és imádkoznia kell, ebben mások is segítségére lehetnek. Az ugyanarra a szándékra együtt imádkozó és böjtölő közösség hangos kiáltás Istenhez. Ő pedig meghallgatja könyörgésüket. A képmutatók, amikor arcukat elváltoztatva böjtölnek, túlzásban esnek éppúgy, mint azok, akik hivalkodóan elegánsak vagy éppen azzal kérkednek, hogy a tényleges helyzetüknél sokkal rongyosabbak és elhanyagoltabbak. Mindez csak arra jó, hogy különbözőnek tűnjünk a többi embertől, hogy szuperembereknek tartsanak minket. Ez pedig nem a hiteles böjt magatartása. A keresztény böjt nem sportteljesítmény, nem mutatvány, hanem diszkrét és derűs önfegyelem.

3. Jézus arra szólít, hogy kenjük be fejünket illatos olajjal. Ez mindenképpen az öröm jele. Ha böjtölünk, megvalljuk bűneinket, de ezzel már Istent dicsérjük. Bizalommal kérjük bocsánatát és segítségét. Ez pedig annak kifejezése, hogy ő a leghatalmasabb, hogy minden nehézségen, szenvedésen, kísértésen túl ő a győztes, aki minket is részesíteni akar boldogságában.

4. Az arc megmosását Szent Antal a nyilvános megjelenés előtti tisztálkodáshoz hasonlítja. Mielőtt kilépünk a lakásból, az előszobában belenézünk a tükörbe, ellenőrizzük, hogy minden rendben van-e, szégyenkezés nélkül kiállhatunk-e az emberek elé. Így kell megvizsgálnunk a lelkiismeretünket is, így kell megmosni arcunkat is Isten irgalmának forrásában, a bűnbánat szentségében.

5. A jócselekedet elrejtése, amiről az evangéliumban szó van, nem csupán a böjtre vonatkozik. Amikor adakozunk, és a rászorulókat segítjük, akkor is gondolnunk kell a diszkrécióra, hiszen maga Krisztus is arra tanít, hogy ne kürtöltessünk magunk előtt, mint a képmutatók, sőt közmondásszerűen fogalmaz: „ne tudja bal kezed, mit tesz a jobb” (Mt 6,3). Ezt pedig a régi keresztények az üldözések korában úgy értelmezték, hogy a jobb kéz azokat jelenti, akiket majd az Üdvözítő a jobbjára állít az ítélet napján. A bal kéz pedig az ellenség, a gyűlölködő világ szimbóluma. Az Egyházon belül tehát tudnunk kell egymásról és segítenünk kell egymást, sőt az egyházi karitatív munkát is a püspöknek kell irányítania. De mindez nem tartozik az ellenséges és bámész külvilág elé, ahogyan a Didaszkália tanítja a harmadik század első felében.

6. Ma is gyakran érezzük a kísértést, hogy a jótékonysági akciókat reklámnak használjuk fel. Való igaz, hogy a média nyilvánossága segít a jótékony célú gyűjtésekben. Ha azonban az egész karitatív munkának a nyilvánosság lesz a célja és a lényege, ha a befolyt adományok nagy része a reklámot szolgálja, akkor el kell gondolkoznunk, hogy jó úton járunk-e.

7. Van a diszkrét adakozásnak egy másik oka is, ami manapság újra tudatossá válik. A világ nagy részében az Egyház üldözésnek, elnyomásnak vagy legalábbis negatív propagandának van kitéve. Ilyen helyzetben pedig sokszor az Egyháztól kapni vagy elfogadni sem veszélytelen, de az Egyház javára adakozni sem kényelmes dolog. Ugyanakkor, éppen nehéz helyzetben a hívő közösségnek nagyon is össze kell tartania. Plébániai szinten ismernünk kell egymást, különösen is keresztény testvéreinket kell segítenünk, ahogy Szent Pál tanítja a Galatákhoz írt levélben: „amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben” (Gal 6,10). Nem lehet tehát követelmény számunkra, hogy soha se adakozzunk kifejezetten a keresztények számára, vagy ne segítsük azt, aki a saját egyházközségünkhöz tartozik. Sőt, legyenek közösek örömeink és gondjaink. Most, amikor plébániai közösségeinket újraépítjük, hogy hatékonyabb eszközei legyenek az örömhír hirdetésének a világban, különösen is elszántnak és nagylelkűnek kell lenni. Meg kell ismernünk egymást, vállalnunk kell azt, amit a templom és a közösség érdekében tenni tudunk. Ez a feltétele annak, hogy hívő közösségeink örömteli, meghívó üzenettel forduljanak a világ felé. Ehhez kérjük Isten segítségét az idei nagyböjtben minden önmegtagadásunkkal, imádságunkkal és segítő szeretetünk minden kifejezésével. Ámen.

Magyar Kurír