1. Örüljön a puszta… és örömében ujjongva daloljon! (Iz 35,1–6)

Az advent örömteli várakozás. A nagyböjttől is ez különbözteti meg. A rózsaszín vasárnap harmadik gyertyájának fényénél nemcsak óvatos örömre szólít fel, hanem a próféta szavával már bátran láttatni meri a közelgő messiási idő megvalósulását. Izajás a szabadulás örömét, győzelmét és vigasztalását vetíti elénk, mert az Úr nem hagyja magára népét. A szenvedéssel, szegénységgel, hitványsággal teli világba az egyháznak ma is bele kell kiáltania az örömhírt: Isten megszabadít, megváltottak vagyunk! A jó erősebb a rossznál, a fény erősebb az árnyéknál!

2. Legyetek türelemmel… az Úr eljöveteléig! (Jk 5,7–10)

Szent Jakab apostol türelemre inti olvasóit. Az Úr eljövetelére való várakozás állandó ébrenlétet, készenlétet, örömteli készülődést jelent. Nincs helye a toporzékoló türelmetlenségnek, az elégedetlen okoskodásnak. A messiási idő megvalósulása rajtunk is múlik. Adventünk tevékeny készülődés, örömteli buzgó szorgoskodás, de úgy, hogy figyelünk az apró részletekre. Nem összecsapjuk dolgainkat, hanem hagyjuk, hogy a maguk természetes rendje szerint történjenek, és közben tapintattal elősegítjük, hogy beérjenek testi-lelki munkánk gyümölcsei. A gyermeknek is kilenc hónap kell anyja méhében, a szántóvető ember is mindent megtesz, hogy előkészítse a talajt, irtsa a gyomot, de az áldás Istené, és türelemmel kivárja, amíg a kalász szárba szökken, megérik és kész az aratásra. Az Úrjövet számunkra nemcsak karácsony, de akár halálunk órája is. Erre felkészülni, készen állni egész életprogram.

3. Te vagy-e a Messiás, vagy mást várjunk? (Mt 11,2–11)

Keresztelő Jánoson a börtön mélyéről, közelgő halála tudatában lesz úrrá a kétely: valóban az általa megkeresztelt Jézus a Messiás? Jézus válasza pedig a prófétai ígéretek beteljesedésére irányítja a figyelmet. Nem szűnt ugyan meg a szenvedés, de Krisztus által a bitófából a feltámadás és megdicsőülés fája lett. Jézus „lelkigondozói” figyelmessége innen is látszik: nézz körül, már észreveheted Isten irgalmas tetteinek gyümölcseit… Türelmetlen korunkban ez a szent időszak is óva int, ne szaladjunk rögtön más istenek után, ha az Úr nem váltja be azonnal ígéreteit, ha imáinkat nem abban a percben hallgatja meg. Ne keressük máris máshol életrendezésünk receptjeit. Más megváltók, keleti-nyugati eszmeáramlatok, vallásos ízű szellemi koktélok után nyúlva – amelyek azonnali, instant üdvösséget biztosítanak, emelik az adrenalin szintet, és elkábítanak boldogság-igézetükkel, félő, hogy teljesen összezavarodunk, a lelki környezetszennyezés áldozataivá válunk. Ha igazán várjuk az Üdvözítőt, meg is érkezik. Az esztelen rohanás helyett több csendes odafigyelés, tapintatos várakozás szükséges, hogy észrevegyük „az Úr érkezését”. Töltsön el minket örömmel, hogy ő maga is elindult felénk. Reményünk már megvalósulóban, hiszen ő nem akar megvárakoztatni, szüntelen kopogtat lelkünk ajtaján. Legfeljebb mi ne késsünk le a vele való találkáról.

A türelmes várakozás már önmagában képes átalakítani gondolkodásunkat, értékrendünket. Belső béke és öröm tölt el, és szemmel látható közösséggé tesz. Észrevesszük a mellettünk élő nincstelent, szegényt, hajléktalant, egy családtag arcában újra felismerjük Krisztus tekintetét, szerethető lesz a szomszéd, imát mondhatunk a politikusért, akit megválasztottunk, de időközben csalódtunk benne. Adventben Isten kicsalogatja belőlünk a jót, hogy elsimuljanak a ráncok, és értelmet kapjon minden, ami addig nyűg, szenvedés volt. Isten Krisztusban nem erőszakkal, törve-zúzva tesz igazságot az ember világában, hanem a szeretet szelídségével, tapintatával, a megélt hit meggyőző, átütő erejével. Örvendezzünk, fakasszuk fel másokban is a megváltottság örömét!

forrás

 1. Az Úr lelke nyugszik rajtam (Iz 11,1–10)

Izajás látomásában felsejlik a messiási korszak, amelyben Isten Szentlelke mindent átjár. Isten ígéreteinek megvalósulása annyira új fordulatot vesz, hogy ez még Ábrahám népének vágyait is felülmúlja. Jézus Krisztus megváltásával ugyanis az ószövetségi várakozások nemcsak pusztán megvalósultak, hanem az emberiség történelmében teljesen új fordulópont állt be. Jézus Krisztusban visszaállt a teremtés eredeti rendje. Elkezdődött a beteljesedés időszaka, amely egészen Krisztus második eljöveteléig tart. Erről kell tanúságot tennie az egyháznak, amely most már nemcsak a választott népet, hanem minden jóakaratú embert magában foglal. Ez nem globalizmus vagy internacionalizmus, nem is kozmopolitizmus, hanem Isten végtelen szeretetének a jele, amellyel minden népet üdvözíteni akar.

2. Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták. (Róm 15,4–9)

Szent Pál éppen azt magyarázza a római híveknek, hogy az isteni kinyilatkoztatás teljessége Krisztusban nem teszi fölöslegessé az ószövetségi szent iratok tanulmányozását. Akkor is voltak olyan hangok, amelyek le szerették volna vágni az egyházat az ószövetség köldökzsinórjáról. De Isten Lelke biztosítja az Ige állandó frissességét és aktualitását. Ezért a Szentírás szavai sosem vesztik érvényüket, minden kor emberének eligazítást nyújtanak. Ez csak akkor lesz érthető, ha az egység Lelkétől kapjuk a felvilágosítást, és mindent Krisztussal, Krisztusban és Krisztus által akarunk értelmezni. A Szentlélek garantálja az egyház egyetemességét, miatta nemzetek fölötti, s nem azért, mert Rómából irányítják… Ezért nem nézheti le egyik népcsoport vagy nemzet sem a másikat, és benne egy népnek sincsenek előjogai.

3. Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! (Mt 3,1–12)

Keresztelő János szilaj hangja a pusztában megremegtette az összegyűlt hallgatóságot. Isten kemény ítéletét hirdette meg azoknak, akik nem hajlandóak a bűnbánat útjára térni. Az adventi előkészület folyamán hajlamosak vagyunk mellőzni a gondolatot, hogy ez alapvetően bűnbánati időszak. A feszült várakozás, a karácsonyvárás, az ajándékkészítés, a hajnali misék, az adventi koszorún meggyújtott gyertyák, a különféle hagyományos népszokások ápolása csak a „körítése” mindannak, ami a lényeg: tartsatok bűnbánatot! A bűnbánathoz a magunkba nézés, a beismerés bátorsága szükséges. Amennyire – a lélekbúvárok szerint is – fontos a konfliktusok kezelése, megoldása, annál is fontosabb lelkünk tükrébe belenézni, Isten szemével meglátni a hozzá vezető út akadályait.

Egy régóta halogatott telefonhívás, baráti kézfogás, be nem váltott ígéret, jóvá nem tett ballépés, szemébe nézni közvetlen családtagunknak vagy egy ideje került ismerősünknek, és azt mondani: bocsáss meg, szégyellem magam, ígérem, jóváteszem, amit elrontottam! A bűnbánatban megtisztított szív nélkül képmutatás lesz az ajándékozás, önbecsapás lesz a sürgölődő fontoskodás a kamra és a pince körül, hogy karácsonyra „mindent” beszerezhessünk. Talán ez a magunkba nézés lenne adventben a legfontosabb. Az ide vezető út is legalább ilyen nehéz. De nem lehetetlen. Mert az elcsendesedés pillanataiban Isten Szentlelke nekünk is megsúgja, hol van szükség a változtatásra.

Csak akarni kell, vágyakozni az után, akire várakozunk. Ahogyan ég az arcunk, ha elpirultunk, az Isten utáni vágy belső ébrentartására is „égetően szükségünk van”. Türelmesen átalakítva mindennapjainkban a fontossági sorrendet: örök üdvösségem szempontjából mi, ki a legfontosabb? Karriert, házat építgetek vagy a Szentlélek templomát magamban és körülöttem?

forrás

1. Rajta, menjünk fel az Úr hegyére (Iz 2,1–5)

Izajás próféta látomása elénk vetíti a messiási időket, amikor Isten megmutatja irgalmas szeretetét népe iránt. Jézus Krisztusban minden ember meghívást kapott „az Úr hegyére”, Sion templomába, ahol a megtestesült Ige békét és igazságot hirdet minden népnek. Jákob háza az egyház. A prófétai szó Jézus Krisztus eljövetelével beteljesedett. A népek várakozása nem volt alaptalan. Az első advent megvalósult.

2. Itt az óra, hogy felébredjünk álmunkból (Róm 13,11–14)

A megváltott ember is elálmosodhat. Mindennapi gondjai, a megélhetés küzdelme, gyermekei sorsa, a politikai harcok, a fogyasztói világ kísértései mind-mind elhomályosíthatják örök céljának tündöklését. Könnyen elfelejti, miért él. Egyházunk mint jó édesanya és pedagógus Szent Pál apostol szavaival akar felrázni, nehogy lekéssük örök üdvösségünk vonatát. Az advent kegyelmi időszak. Ha eddig el is bóbiskoltunk, töröljük ki az álmot a szemünkből, nyissunk új lapot életünkben, rázzuk le magunkról a tunyaság, aggodalom vagy fásultság nehezékét – mint kutya a vizet –, és merítsünk új erőt Isten állandóan friss, vonzó szerető jelenlétéből. Ahogyan az őr várja a hajnalt, ahogy múlóban az éjszaka és az új nap új feladatok kihívásait, ajándékait adja kezünkbe, úgy induljunk az új egyházi év kezdetén.

3. Legyetek készen (Mt 24,37–44)

Noé idejében az emberek élték megszokott napjaikat, elmerültek a munka és szórakozás, az élvezetek és hasznosnak vélt földi teendőik végzésében. Nem törődtek azzal, hogy bármikor rájuk szakadhat a katasztrófa. Felelőtlenül éltek, akárcsak mi. Jézus minket is fel akar rázni lanyhaságunkból. Ne a körülményeket, a politikai-gazdasági csillagállást hibáztassuk azért, ha lelki létünkben egy jottányit se fejlődtünk. Sem az autonómia, sem a kormánycserék, de még a gazdasági fellendülés se hoz megújulást közösségi és egyéni életünkben, csakis a tevékeny várakozás. A virrasztó lelkület. Amelyből a szeretet gyümölcsöző tettei fakadnak.

Olvastam egy érdekes gondolatsort, amit Noétól és a bárka építéséből megtanulhatunk.

– Ne késd le a hajót.

– Emlékezz, mindig ugyanabban a hajóban vagyunk!

– Tervezz előre. Akkor sem esett az eső, amikor Noé megépítette bárkáját.

– Tartsd jó erőben magad. Lehet, hogy már 60 éves leszel, amikor valaki felkér egy nagy dolog megalkotására.

– Ne törődj a kritikákkal. Csak tedd meg, amit meg kell tenned.

– A jövődet építsd jó magasra.

– Biztonságod érdekében utazz párban.

– A sebesség nem mindig számít. A csiga és a párduc is ugyanabban a hajóban van.

– Ha stresszes vagy, lebegj egy kicsit.

– Emlékezz: a bárkát amatőrök, a Titanicot profik építették.

– Nem számít a vihar, ha Istennel vagy, a végén mindig vár a szivárvány.

Az adventi virrasztás, a fokozott éberség ideje ráébreszt földöntúli hivatásunkra. A karácsonyi előkészület az Istennel való személyes találkozást hivatott szolgálni. Az adventi koszorú készítése, a jócselekedetek, a böjt, az imádság, a szórakozás és az élvezetek visszafogása nagyobb teret nyit a léleknek, hogy újra fellélegezzék, beteljen Isten szeretetével. Készíthetünk listát elvárásainkból, amelyekről az advent folyamán le kellene mondanunk. Rádöbbenhetünk arra, hogy egész életünk egy állandó advent, útonlét, készület az örök hazába. A Messiás már eljött és kopogtat személyes létünk ajtaján. Ha nagyon várjuk, ha akarunk vele találkozni, ha elébe megyünk és ajtót nyitunk – könnyebben eléri a szívünket.
A messiási korszak számunkra akkor el is érkezett.

forrás

Mi a halál? Hová ment, aki soha nem jön vissza?

Mit válaszoljunk erre? Egyáltalán, beszéljünk-e erről, vagy hessegessük el még a gondolatát is? Sajnos a közvélekedés az utóbbit sugallja, hiszen igyekszünk távol tartani magunktól a természetes halállal való szembesülés minden formáját. Szeretteink nem otthon töltik az utolsó óráikat, gyermekeink nem jönnek el a temetésükre, inkább nem beszélünk ezekről a dolgokról, menőbb a Halloween-parti, mint a negatív csengésű halottak napja.  „És amiről az ember nem beszél, arra nem illik gondolni sem” – írja Szerb Antal. Lassan tabuvá vált az a tudás, amibe a régi ember belenőtt. Paradox módon mégis ellepi a gyermekvilágot az ölés, a pusztítás gondolatköre, olyannyira, hogy az elmúlással kapcsolatban szinte csak ezzel az agresszív „halálpornóval” találkoznak a gyermekeink. A virtuális játékok ezernyi formáját kínálják fel annak, miként lehet embereken átgázolni, minden utadban állót felrobbantani, lelőni, megsemmisíteni. Polcz Alaine egy hároméves kislány kérdésével érzékelteti ezt a jelenséget: „Anyu, a nagymamát ki lőtte le?”

Felkészületlenül érnek bennünket a gyerekek kérdései, és nemegyszer a saját halálunk körüli dilemmáink is. Jó választ akkor tudunk adni ezekre, ha valamelyest letisztult bennünk az, hogy mit is gondolunk a halálról.

Henri Boulad jezsuita szerzetes véleménye szerint a halál nem probléma, hanem misztérium. A problémának ugyanis létezik ésszerű megoldása. A misztérium ezzel szemben a szív és az intuíció világához tartozik. Akkor tárul fel, ha egész valónkkal hatolunk belé.

Az ember, amióta csak létezik, mindig hitt a halálon túli életben, s a halált kultúrától függetlenül a másik világ kapujának tekintette. Ennek nincs köze semmilyen valláshoz. Azt is evidenciának tartotta, hogy szerettei valami titokzatos módon a haláluk után is jelen vannak az életében. Mi is furcsa kettősséget tapasztalunk ezzel kapcsolatban. Elhunyt szeretteink távol vannak tőlünk, mégis közel érezzük őket magunkhoz. Mintha csak egy másik szobába mentek volna át. Változást e tekintetben csak a két-háromszáz évvel ezelőtt megjelent racionalizmus hozott: hatására megelégedtünk azzal, hogy csupán a „fejünket”, az eszünket használjuk. Ekkor tagadtuk először azt, hogy az ember a halála után tovább él. Pedig „jól csak a szívével lát az ember” (Saint-Exupéry).

Életünk csupa átalakulás, s ezek közül talán a legnagyobb a halál.  Ám minden életváltozásnak sajátja a növekedés, az előző állapot túlhaladása. Így lesz a lárvából pillangó, az elhalt búzaszemből kalász. Bizonyos meghalások nélkül nincs megújulás. A hitünk is csak azt a tapasztalatot erősíti meg, amit a természetben lépten-nyomon látunk.

Ám a halál a legmélyebb ösztönünket, az életösztönt akarja eltörölni. Ezért szorongunk, félünk, rettegünk tőle.  Ez is örök emberi érzésünk marad. Még Jézus emberi valója is beleremegett a halál közelségébe. Jézus vérrel verítékezett. Csoda, hogy nem vagyunk képesek elébe menni a halálnak? Hogy féltjük tőle a gyermekeinket? Az élet Alkotója életre hívott minket, és a halhatatlanság vágyát hordozzuk magunkban.

A kisgyermekek még nem is fogják fel a végességet. Szerintük, aki meghalt, az is visszatér. Csak kisiskoláskorban kezdünk ráeszmélni a valóságra, hogy minden élő átmegy ezen a nagy változáson. Fontos, hogy ebben az életkorban a gyermek megtapasztalja a hétköznapi elmúlást, beszélgethessen a veszteségek fájdalmáról, kérdezhessen a halálról. Fel fogja fedezni, hogy az ember testből és lélekből áll, s a test útjához hozzátartozik a halál. De a lelkünk nem csak a testtel együtt tud létezni. Sőt, keresztényként hozzátehetjük, hogy hisszük a test feltámadását is. A szeretet képes átlépni a testi halál szűk kapuján; csak a szeretet látja a másikat halhatatlannak.

Miért lennék a gondolataidon kívül, csak mert szemed nem lát…? Nem vagyok messze, ne gondold. Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.

(Henry Scott Holland)

A belső erőt nyújtó válaszaink kulcsa ebben a kettősségben van. Engedjük, hogy a gyermek átélje: bizony, fájdalmas és nem minden szempontból megmagyarázható a szeretett ember távozása. Sírunk, megrendülünk, vigasztalást keresünk. És mégis átéljük a bizonyosságot, hogy az élet halad tovább. A szeretet, a kapcsolat megmarad. Átalakul. Továbbra is keressük a kapcsolódást elhunyt hozzátartozónkhoz, beszélgessünk a családban a vele közösen átélt élményeinkről, gondozzuk magunkban halottaink emlékét, és legfőképpen azt, ahogyan szerettek és szerettük őket. Ahogyan átadták, amit tudtak, ahogyan másokat szolgáltak. Idézzük fel az önfeledt pillanatokat, amikor örülhettünk egymásnak. Köszönjük meg az együtt töltött napokat, órákat. S eközben újra összekapcsolódhat a lelkünk, csakúgy, mint korábban, és lassanként bennünk is letisztul az életünk értelme, a halál súlya. Kirajzolódik az a tapasztalat, amit a régiek úgy tanultak meg, hogy a szeretteiket a „kapuig” kísérték. Mert „a haldokló mellett lemeztelenednek a dolgok” (Polcz Alaine): csak a szeretetnek, az adásnak, egymás felemelésének van értéke. A koporsón nincs zseb. Az elválás mindig fájdalmas és értelmetlen, de mindenen átragyog az a bensőséges közelség, amit a szeretettel teli kapcsolatban megéltünk. Ez örökre megmarad.

Mit mondjunk tehát a gyermekeinknek minderről? Csakis azt, amire a szívünk mélyén rájöttünk. Éljük át együtt ezt a misztériumot, akár hétköznapi eseményekhez kapcsolódva, és ne csak „fejben” tisztázzuk. Szép ebben a nehéz feladatban, hogy általa nem csupán a halál kikerülhetetlen valóságára készítjük fel őket, hanem a boldogulást az egymás iránti szeretetben kereső, a kapcsolatokban mélyen gyökerező életre, sőt az örök életre is.

Pécsi Rita

November elsején mindenszentek napja van: azokat ünnepeljük, akik földi életüket követően már a mennyországban vannak!

A lehulló falevelek, a hűvös, ködös reggelek és az esős idő jelzi, hogy az ősz megérkezett és a hónapokkal korábban gyönyörűen zöldellő, élettel teli természet mintha meghalt volna a szemünk előtt. Pedig csak visszavonult, elengedte az életéből mindazt ami pótolható, és várja az új tavaszt, amikor ismét életre támad.

Az ilyen elszenderedő időszakban emlékezünk november elsejére, Mindenszentekre. Sajnos a mai társadalomban sok ünnep elveszítette igazi jelentését és más, fogyasztható, eladható címkével árazta fel. Karácsony az ajándékozás, a vásárlás ünnepe, a mindenszentek pedig a szellemvilág megidézése, a cukorkák gyűjtése, és a csontváznak öltözött fiatalok szórakozásának időszaka.

Ha megkérdezzük az utca emberét, hogy november 1-je miről is szól, a válaszadók többsége a temetőlátogatást, a krizantém vásárlást és a gyertyagyújtást említi, a halottakról való megemlékezés került az első helyre. Pedig semmi köze a szentek társaságának a holtak világához.

A liturgia fehér színe jelzi, hogy az örvendezésé a főszerep.

Azokat a szenteket – minden szentet – ünnepeljük, akik eljutottak életük, és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra Isten örök Országába. Ők a fényes bizonyítéka annak, hogy el lehet jutni az örök életre a Krisztus által meghirdetett élettel, és üzenik a küzdő Egyház tagjainak, azaz nekünk, hogy van élet a halál után, ami sokkal szebb, mint amit elképzelni tudunk.

A szentek teljesen Istenhez tartoznak, hordják az ő pecsétjét az életükben. A pecsét minden megszületett emberen ott van, csak vannak akik hagyják elhalványodni, elkopni, míg mások őrzik a ragyogását. Akik nap mint nap igent mondtak Isten meghívására, kiválasztására, azok elnyerték a dicsőség koronáját. Ha a napi munka, a társadalmi problémák, a hitünk megingása elbizonytalanít, nézzünk fel rájuk. Nem csak a kanonizált (hivatalosan szentté avatott) szentekre, hanem azokra, akik körülöttünk élnek: névtelen hősök, hit hirdetők, hiteles emberek, akik életre váltják az Igét.

Ilyenkor gondolkodj el azon, kiket említenél szentként a környezetedben: szüleidet, akik felneveltek és elindítottak a nagybetűs életre, a nagyszüleidet, akiktől ellested a hit titkait, egy jó pedagógust, aki éveket adott az életéből, hogy neked jövőd legyen, egy kedves szomszédot, aki meghallgatta gondjaidat, vigasztalt bánat idején?

Ugye milyen sok szentet ismersz? Nem csak a papok, szerzetesek kiváltsága, hogy szentek legyenek, minden megkeresztelt ember hivatott az életszentségre. Akkor mire vársz? Legyél szent! Ragyogjon az arcod, mert Isten pecsétjét hordozod!

Bese Gergő atya

2019. október 13-án a 10 órás szentmisén Dr. Cserháti Ferenc püspök atya 26 fiatalt bérmált meg.

A fiatalok egy éven át jártak hittanra, hogy felkészülten találkozzanak a Szentlélekkel. A hitoktatás mellett szeptemberben rész vettek egy lelki gyakorlaton, amelyet Bartha Angéla szociális testvér vezetett. Angéla több fiatalt is hozott magával, akik  még színesebbé, még mélyebbé  tették a felkészülést. A lelki gyakorlat érdekessége, hogy Mohos Gábor püspök atya elfogadta meghívásunkat. Kérésünkre sokat mesélt a Szentlélekkel való kapcsolatáról. Személyes élményei nagy megerősítést adtak, hogy a  Szentlélek Úristen mindig velünk van, bármikor kérhetjük segítségét, mindig ad kérdést válaszainkra és vezet minket.

Cserháti püspök atya arra  tanított minket prédikációjában, hogy ne csupán szokásból, hanem szívből adjunk hálát. Ezúton köszönjük  Dr. Cserháti Ferenc püspök atyának, hogy olyan mély szeretettel, nagy mosollyal, barátságos szavakkal szolgálta ki a bérmálás szentségét. Hálás szívvel köszönjük Mohos Gábor püspök atyának, hogy tanúságot tett nekünk a Szentlélekről, illetve köszönjük Bartha Angélának és fiataljainak az áldozatos munkájukat.

 

Erre a linkre kattintva megtekinthetők a szentmise képei

Megmenti életed a pusztulástól, kegyelemmel és irgalommal koszorúz. (Zsolt 103,4)

Négy asszony kerül említésre Jézus családfájában ( Mt 1,1-16). Érdekes módon sem Sárát, sem Leát vagy Ráhelt, és még egyetlen pátriárka feleséget sem találunk ebben a sorban. Helyettük viszont ott van Támár, Ráháb, Rut és Betsabé (Úriás felesége). Olyan asszonyok, akiknek az erkölcsi háttere, úgymond, megkérdőjelezhető.

Támár csalással rászedte, majd behálózta apósát, akitől gyermeke született. És mégis az ő vérvonalából, Júda törzséből, származott a Messiás (Ter 38). Ráháb pogány prostituált volt Jerikóból, aki hitre jutott Ábrahám, Izsák és Jákob Istenében (Józs 2,1-21). Ő lett Boáz anyja, aki később Rutot vette feleségül (Rut 4,13).

Rut erkölcsileg kifogásolhatatlan volt. Azonban, moábitaként, pogánynak, azaz tisztátalannak tekintették. Mégis ő lett Dávid nagyanyja (Rut 4,13-17), Dávidé, akit a zsidók a legnagyobb királyuknak tartanak. Betsabé házasságtörést követett el Dáviddal (2 Sám 11,4). Később, ő adott életet Salamon királynak (2 Sám 12,24), akinek a királyi ágából származott Jézus.

Mit akar ezzel Isten üzenni?

Azt, hogy Ő nagyobb, mint a bűneink – ahol túlárad a bűn, ott túlárad a kegyelem (Róm 5,20). Az ő kegyelme nagyobb, mint a bűneink, így, amikor a világ alkalmatlannak tekint minket, Ő akkor is alkalmassá tud minket tenni, hogy befogadjuk az áldásait. Azt is üzeni, hogy Ő a „sok esély” Istene. Ezeknek az asszonyoknak a történetei azt példázzák, hogy, még ha a saját hibánkból is kerülünk bajba, akkor sem jelenti azt, hogy ezek a hibák végzetesen és visszavonhatatlanul megpecsételik a sorsunkat. Amikor Hozzá fordulunk, akkor Ő megváltoztatja a szituációt, mígnem meglátjuk az Ő dicsőségét, amint megnyugszik rajtunk.

Végül, Isten azt is üzeni, hogy Ő a természetfeletti pozicionálás Istene. Amikor minden földi kapcsolatunk kimerült, ha Hozzá fordulunk, Ő meg fogja találni a módját annak, hogy a rossz helyzetünket áldássá változtassa.

Ne a természetes körülményeidre nézz hát, amik elcsüggesztenek, hanem bízz Abban, Aki megmenti életed a pusztulástól, szerető kedvességgel és kegyelmének, irgalmának gyengédségével koronáz! Bízz Abban, Aki alkalmassá teszi az alkalmatlant!

forrás

kép